Miután az előző hétvégén sikeresen elvesztettem a telefonom, még az órám is elromlott, így mindenféle időmérésre alkalmas eszköz nélkül indultam útnak. A cél a már régóta tervezett Rondane Nemzeti Park volt, valami furcsa oknál fogva most tényleg össze is jött. Igaz pár órával később már azt kívántam, bár ne jött volna.
A Rondane Norvégia első nemzeti parkja.
Késő estére értem fel a fennsíkra. Sátorhely után néztem, de nem volt szerencsém: az egész fennsík egy vizes, mocsaras, törpefenyős területnek bizonyult. Futva haladtam tovább, hogy még sötétedés előtt ideális helyet találjak, ez sajnos nem jött össze. A végén már lámpával kutattam a kevésbé nedves felületeket, majd föladtam. Közben a szél is eléggé felélénkült, még világosban sem lett volna egyszerű így sátrat állítani. A talajt ráadásul 20-30 centiméternyi zuzmóféleség borította, amibe valljuk be nem olyan stabil ötlet cölöpöt verni. Ráadásul nem is volt nálam elég, így csak a legfontosabb helyeken rögzítettem le a sátrat.
Mindenesetre alig félórás szenvedés árán felállítottam, és azzal a lendülettel gyorsan be is ugrottam. A szél egyre vadabbul csapkodta a ponyvát, már maga a zaj miatt is nehéz lett volna elaludni. A legrosszabb zaj azonban csak ezután jött: tehénbőgés, közvetlen közelről. Gyorsan kinyitottam a szemem, de nem kellett kicipzároznom a bejáratot ahhoz, hogy kinézhessek: az elmúlt egyórás álmatlan forgolódásom alatt a szél már letépte a külső ponyva felét, és azt ostorszerűen csapkodta a sátor még álló részéhez. A teheneket azonban az átlátszó belső ponyván keresztül nem láttam, valószínűleg pont a másik irányban voltak.
A mozgásukat viszont továbbra is hallottam, nem nagyon tudtam elaludni. Kis idő múlva egy nagyobb széllökés újabb védőbástyára sújtott le. Az egyik tartóléc adta meg magát, a sátor egyik sarka bedőlt. A szél tovább erősödött, éreztem, hogy ha nem feküdnék bent, már az egész sátrat elsodorta volna. A tehenek újra bőgni kezdtek, a sátor pedig elkezdett alulról nedvesedni. Itt jött el a pillanat, amikor átfutott az agyamon, hogy inkább le kéne bontanom a sátrat és a lámpával visszabotladozni a civilizációba, de a bejárat első kicipzározott centiméterén besüvítő jeges szél meggyőzött a maradásról.
Így nézett ki a sátor reggel. Jó szeműek még a háttérben garázdálkodó tehéncsordát is kivehetik.
Visszafeküdtem a szeles és mocsaras fennsík közepén felvert, tehenek által bekerített sátramba. A kidőlt tartóléc miatt a sátor belseje az arcomat simogatta, a talajvíz pedig a derekamat nyaldosta miközben azon gondolkoztam, hogyan fogok telefon és óra nélkül felébredni. Végül az egyik probléma megoldotta a másikat: a fedetlen belső ponyván keresztül besütő napsugarak és az ébredező tehenek is segítettek abban, hogy időben továbbindulhassak másnap a Rondane csúcsai felé.
