Vándorful

Életem legforróbb teája

2019. március 30. - VáNDor

Éppen a Tiltott Város egyik oldalsó kapujánál lézengtem, amikor váratlanul megszólított valaki. Egy csinos lány volt, aranyos szemüvege és diszkrét sminkje alól mosolygott rám félénken. Először azt hittem, ő is le akar fényképezni, de tévedtem. Ismerkedni akart, ráadásul a fényképeket kérő lányok angoljához képest tökéletes kiejtéssel hozta mindezt tudomásomra. Elmondta, hogy egy közeli egyetemen tanul és szeret külföldiekkel barátkozni. Mentegetőzött, amiért csak így leszólított az utcán és elpirulva tette hozzá, hogy szimpatikusnak tart és szívesen meginna velem egy teát, ha ráérek. Rábólintottam. Azt ekkor még nem is tudtam, hogy életem egyik legnagyobb kalandjára. dscf9339.JPG

Lassan de határozott léptekkel indultunk el egy közeli teaház felé. Egy halványzöld ruhát viselő nő készséges mosollyal nyújtotta az itallapot és intett, hogy kövessük. Ugyan a teázó gyér forgalmára tekintettel nagy szükség nem volt erre, mégis örültem, hogy egy privát szobába vezetett minket. Kényelmes fotelek és egy sütikkel teleszórt asztal fogadott, a hangszóróból pedig valami megnyugtató ázsiai zene szólt. Helyet foglaltunk és végigböngésztük az itallapot. Elég drága helynek tűnt, próbáltam valami egyszerűbbet rendelni. A zöldruhás nő ránk mosolygott és magunkra hagyott minket.

Beszélgetni kezdtem a lánnyal, nagyon kedvesnek tűnt. Xishának hívták, sokat mesélt magáról és az én történeteimet is kíváncsian hallgatta. Meséltem neki Észak-Koreából és minden más izgalmas helyről, ami mögöttem volt. Mondtam neki, hogy éppen a Szén-hegyre indultam és megegyeztünk, hogy a tea után elkísér. Örömmel nyugtáztam a tervet, kicsit sajnáltam is, hogy épp az utolsó napon találkoztunk.

2_11.JPGA pekingi Szén-hegy a Tiltott város közvetlen közelében található, a kínai főváros központjában

Közben megérkezett a teánk. Xisha készségesen és véletlennek tűnő érintésekkel irányította a kezeim ahogy bemutatta a hagyományos kínai teaivás művészetét. Igazából ezt a sokatmondó tekintetváltásokkal tarkított „szertartást” jobban élveztem is mint magát a teát. Xisha megnyugtatott; azt mondta, ez egy hagyományos kínai tea, ami ugyan a tömeggyártott teákhoz szokott ízlelőbimbók számára talán íztelennek tűnik, de valójában a világ egyik legértékesebb teafajtája. Bár azt az értékes ízt ezután sem éreztem, ebben a tudatban azért már jobban csúszott a forró víz.

A gőzölgő víz fölött hosszasan bámultam Xishát. Ő valószínűleg azt hitte, kettőnkön gondolkozom, ami egyébként igaz is volt, de nem abban a megközelítésben tettem, mint amit ő várt volna. A budapesti váci utca jutott eszembe, és az, hogy ez a helyzet mennyire oda illene. Egy magányos hímnemű utazót leszólít egy csinos lány a turista-negyedben, aztán egyenesen egy túlárazott teázóba viszi meghívatni magát. Nem gyanús? Hiszen mintha még ismerték is volna egymást a zöldruhás nővel. Megpróbáltam felidézni a pillantást, amit váltottak, de nem sikerült. Mi van, ha becsaptak? Az itallapra írt ár is elég borsos volt, de mi van, ha még egy ennél is magasabb számlát tolnak majd az orrom alá?

- … mondjuk ő nem beszél angolul, de nagyon szereti a külföldieket. Mit szólsz? – csipogta Xisha.
- Őőő, tessék? Elkalandoztam, bocsi.
- Azt mondtam, hogy ha végeztünk a parkban, eljöhetnél hozzánk vacsorázni, ha van kedved.

- Nagyon jól hangzik. – erőltettem mosolyt az arcomra, de továbbra sem tudtam elfelejteni az aggodalmaimat. A lány ezt valószínűleg meg is érezte. Megkérdezte, mi foglalkoztat én pedig ned stark-i őszinteséggel olvastam fel fejem belső oldaláról a gondolataimat. Elmagyaráztam, hogyan működik ez a lehúzós trükk nálunk, és hogy egy pillanatra arra emlékeztetett ez a helyzet. Viccesen megkérdeztem, hogy ugye nem erről van szó, ő pedig könnyed nevetéssel megnyugtatott, hogy most hallott róla először és teljesen véletlenszerűen hozott ebbe a teázóba. De bármennyire is igyekezett megtartani a laza mosolyát, a szeméből már eltűnt az a lelkes csillogás, amivel addig figyelt.

Most, hogy újból holtpontra futott frissen halálra ítélt randink, már bánni kezdtem, hogy megemlítettem az aggodalmamat. Reménykedtem, hogy azért nincs minden veszve és megkérdeztem, hogy akkor ugye eljön velem a Szén-hegyre. Xisha elmosolygott, bólintott és hozzátette, hogy talán induljunk is. Kiittuk a maradék forró vizünket, aztán hamarosan megérkezett a zöldruhás nő a számlával. Nem én voltam paranoiás; baljós megérzésem igaznak bizonyult. A hőpapír aljára nyomtatott apró fekete számok körülbelül az itallapra írt árak négyszeresét tükrözték. Ezek alatt pedig egy csinos mondat állt arról, hogy a személyzet szívesen elfogad borravalót.

dscf5198.JPGKínai teáscsésze

Kijelentettem, hogy nem fogok egy yuannal sem többet fizetni annál mint ami az itallapra volt írva, és miután elkaptam azt, ahogy Xisha szinte bocsánat kérően pillantott a nőre, még határozottabban és a csőbe húzott emberek bosszúszomjas harciasságával tettem hozzá, különben is csak a sajátomat állom. Mostanra már nem is próbált Xisha lazának tűnni. Emlékeztettem, hogy milyen összeesküvés elmélettel szórakoztattam alig pár perce. Miközben újra elmagyaráztam a váci utcai lehúzás menetét, szemem sarkából a zöldruhás nőt figyeltem és mire a monológom végére értem, az arckifejezéséből ítélve meg is bizonyosodtam benne, hogy sajnos nem tévedtem. Leraktam a pénzt és felálltam.

A zöldruhás nő ingerültem kezdte el magyarázni, hogy miből épül fel az ár. Hagyományos teaszertartás kellékei, privát és klímatizált helyiség, zene, karaokézási lehetőség, sütik az asztalon satöbbi, satöbbi. Az szemlátomást nem érintette meg, hogy a szobát nem mi kértük, hanem ő vezetetett ide minket, mint ahogy az asztalon heverő sütikhez sem nyúltunk és nem is karaokéztunk. De miért is írom mindezt még mindig többes számban? Hiszen eddigre már nyilvánvalóvá vált, hogy nem „ő” csapott be „minket”, hanem „ők” „engem” és Xisha nem az én oldalamon állt. Az árképzés jogosságáról zajló vita alatt fizetés és köszönés nélkül ki is sunnyogott a szobából.

5_12.JPGItt találkoztam Xishával

Utánaeredtem. Főleg rá voltam dühös. Egy másik felszolgáló az utamat állta és megfenyegetett, hogy ha nem fizetek, rendőrt hívnak. Én is a fegyvereimhez nyúltam; a kamerámhoz és fenyegetéshez, hogy nyilvánosságra hozom a csalást. Még egy „oké, hívjátok a rendőröket, én is pont velük akartam beszélni” merész blöffre is volt lélekjelenlétem, annyira megugrott az adrenalin szintem attól, hogy életemben először átestem ilyesmin. Természetesen nem hívtak senkit, én pedig szemtelenül kattogtatni kezdtem a kamerámat és kiviharoztam a helyiségből.

Nagyon dühös voltam. Semmit sem akartam ekkor annyira, mint hogy Xishának – vagy bármi is volt az igazi neve -  még egyszer a szemembe kelljen néznie. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, visszamentem oda, ahol leszólított. Nem kellett sokat keresnem, az egyik szuvenírbolt ajtajában álldogált valószínűleg új balekok után kutatva. Amikor észrevett, pánikszerűen menekülőre fogta. Hiába próbáltam lefényképezni, ide-oda csapkodó karjaival ügyesen védte ki a fotókat és jelentett fenyegetést a fényképezőm épségére egyaránt.

- Hova tűntél? Azt ígérted, elkísérsz a Szén-hegyre. – szólítottam meg tettetett csalódottsággal.
- Hagyjál! Szánalmas vagy! Ahogy azzal a szegény nővel beszéltél…szégyelld magad! Tudd meg, ő egy nagyon jó ember! - menekült
- Ó igen? Ezek szerint mégiscsak ismeritek egymást?

Xisha hangosan kiabált valamit, és elkezdtek emberek gyűlni körénk. Ekkora figyelmet nem akartam volna. Aggódtam, mert a lány akár azt a narratívát is elhitetheti a tömeggel, hogy azért menekült előlem, mert bántottam. Hamarosan két alak, egy rendőr és a zöldruhás nő vált ki a tömegből. Utóbbi és Xisha egymás szavába vágva hadarták a saját verziójukat, a bámészkodó tömeg egy része pedig lemondó fejcsóválással bámult rám. Pechemre senki sem beszélt angolul, a zöldruhás nő pedig cinikusan felajánlotta, hogy szívesen fordít, ha van mondanivalóm. Végül egy útlevél-ellenőrzés után búcsút intett a rendőr, és elkísérte a lányt, akivel 10 perce még boldogan terveztük a közös vacsorát. Azóta sem láttam.

A zöldruhás nő mindeközben engem kezdett el kitessékelni a bámészkodó emberek gyűrűjéből. Fenyegető blöfföléssel megemlítettem neki, hogy a szállásadóm a kínai televíziónak dolgozik (ez még igaz is volt) ahol szívesen lehozzák majd az élményeimet meg a képeimet a teázójukról. Hogy nyomatékosítsam mindezt, feltűnően lőttem néhány képet az épület utcafrontjáról is. A nő ijedten próbálta meg eltakarni a teázóját és felajánlotta, hogy visszaadja a pénzem, ha letörlöm a képeket.

Erre nem tudtam hirtelen mit mondani, valójában ekkor döbbentem rá arra, hogy még azt sem fogalmaztam meg magamban, hogy mi is az egész hadakozásomnak a célja. Hogy visszakapjam a pénzt? Hogy balhét kelthessek és igazságharcosnak érezhessem magamat? Vagy hősnek? Esetleg csak kevésbé baleknak? A zöldruhás nő kihasználta a válasz hiányát, bement a teázóba, majd szinte azonnal egy üveg kólával tért vissza. Az imént otthagyott bankjegyeimmel együtt az üdítőt is felém nyújtotta. Még mindig nem tudtam, mit akarok kihozni ebből az egészből, de zavaromban rábólintottam az ajánlatra.

dscf9484_1.JPGA letörölt képeket ma már egyszerűen vissza lehet állítani számítógépes programokkal. Íme a teázó.

A nő zavarba ejtően kedves mosollyal búcsúzott el. Kavarogtak bennem a gondolatok, elindultam. Egyik énem önelégülten nyugtázta, hogy milyen kalandos szituációt éltem épp túl. Egy másik énem még mindig dühös volt, amiért hagytam becsapni magam, egy harmadik pedig amiatt érzett bűntudatot, hogy egy kóláért elárultam azokat a turistákat, akiket a jövőben fognak becsapni. Mindeközben amiatt is kissé rosszul éreztem magam, ahogyan a zöldruhás nővel beszéltem korábban. Mosolya bűntudatkeltően égett bele az elmémbe, de minél tovább gondoltam rá, annál inkább éreztem úgy, hogy az valójában egy győzelmi mosoly volt a részéről.

Ők győztek. Elérték, hogy letöröljem a képeimet és az egészet kimagyarázták a rendőrnek is. A lány valószínűleg ebben a pillanatban is becsap valakit, a zöldruhás nő pedig egy számlát állít ki és édesen mosolyog. Azon jár az agya, hogy milyen könnyen megszabadultak az előző balektól. Persze, egy pillanatra kicsit rizikósnak tűnt a fickó, de egy sima férfi volt, olyan mint bárki más, akit Xisha bármikor az ujjai köré csavar. Ráadásul ez a harcias igazságvitéz egy kóláért behúzta fülét-farkát és elkotródott! – mosolygott a nő a gondolataimban, majd hozzáírt még egy nullást a számla végösszegéhez.

Nyomasztó gondolataim mellett a hőség is egyre jobban kínzott. Kiittam a maradék kólát, mielőtt az gusztustalanná melegedett volna és az édes ízéről ragadó számba öntöttem a maradék vizemet. Hányinger kerülgetett a melegtől és az egyik csuklóm is lüktetően fájni kezdett. Csak ekkor tűnt fel, hogy az ütőereim fölül egy körömnyi darabon hiányzott a bőr. Valószínűleg Xisha karmolhatott meg, miközben ki akarta ütni a fényképezőt a kezemből.

Hamarosan megpillantottam a Szén-hegyet, előbb azonban ellátogattam a közeli Beihai parkba. Miután kifizettem a Kínában sajnos megszokott „park-belépőt” végre árnyékok közé léphettem. Egy hatalmas, lótuszvirágokkal borított tó állt előttem, kecses hidakkal, a közepén pedig egy szigettel, aminek a csúcsán egy fehér sztúpa uralta a látképet. Tó körüli sétára indultam.

7_6.JPGA Beihai park

Az ösvény tele volt turistákkal, sőt a tó lótuszmentes területeit is turistahajók fedték, de eddigre már hozzászoktam ehhez annyira, hogy ne zavarjon. Az út mentén márványból készült sárkányok, bronzból öntött teknősök és kőből faragott oroszlánok szobrai sorakoztak. Ráérősen körbejártam a parkot, egy-két órát biztosan eltöltöttem itt, mielőtt áttértem a szigetre. Annyi ösvény kanyargott fel a sztúpához, hogy teljesen véletlenül – másokat követve - „sikerült” kikerülnöm a főbejáratában belépődíjat szedő embereket. A sztúpánál állva már élvezet volt nézni a mellékösvényeken felmászó tömegeket.

Lesétáltam, majd elhagytam a parkot. A csuklóm egyre jobban fájt és az árnyékból kilépve még ebben a késődélutáni órában is hamar izzadság kezdte el csípni a sebet. Harci sérülésemmel és bosszúszomjas gondolataimmal másztam meg a nyugalmat sugárzó szentélyekkel teli és békés madárcsicsergéstől hangos Szén-hegyet. A csúcsról pazar kilátás nyílt a Tiltott Városra, amit egy idő után a lemenő Nap szmogfelhőket megvilágító fénye tett még izgalmasabbá. De láttam ezekben a parkokban érdekesebbeket is. Az emberek. Egy talpig feketébe öltözött érzelemmentes arcú, mezítlábas kínai lány egy órán keresztül állt mozdulatlanul a kilátó peremén, egy szerzetes percekig lőtte magáról a szelfiket, egy idős bácsi pedig a külvilágról megfeledkezve tajcsizott.

9_7.JPGSzelfiző szerzetes

Az egyik fa alatt felirat hirdette, hogy ide akasztotta fel magát a Ming dinasztia utolsó császára, amikor a Tiltott Városba betörő felkelők elől menekülve rájött, hogy nincs több esélye a túlélésre. Az ő utolsó gondolataikhoz képest persze egy igen pozitív embernek számíthattam valószínűleg még ebben a pillanatban is, magamhoz képest viszont egy dinasztia kihalása sem tudta feledtetni velem a pár órája történteket. Egyre dühösebb voltam amiért egy  ilyen piti csalás áldozata lettem, amit ráadásul a sebeimen kívül mindenki következmények nélkül túlélt.

Gondolataimmal párhuzamosan a park is sötétedni kezdett. Az utolsó fényes perceket kihasználva még körbejártam egy-két épületet, majd a kijárat felé vettem az utam. Sajnos az agyvizem nem hűlt a levegővel megegyező mértékben és mivel visszafelé menet éppen útba esett a teázó, úgy döntöttem, csak azért is lefényképezem én ezt a helyet magamnak. A sötétség miatt vakuval próbálkoztam, így azonban könnyen észrevett a zöldruhás nő. Dühösen kiabált ki, hogy töröljem le a képeket és távozzak.

10_7.JPGA Tiltott város a Szén-hegy csúcsáról nézve

Csúnya ezt leírni, de jól esett dühösnek látni. Végre letöröltem azt a győzelmi mosolyt  az arcáról. Direkt egyre látványosabban villogtattam a vakut, rájöttem mi is a célom. Azt akartam, hogy a csalók a következő néhány hétben ne tudjanak aggodalom nélkül elaludni. Azt akartam, hogy ne merjenek több embert rászedni. Azt akartam, hogy többel fizessenek a csalásukért, mint egy fél literes kóla.

Nem sokan jártak az utcán, de az összes turistának tűnő embert leszólítottam és bosszúra éhesen figyelmeztettem őket a csaló hely elkerülésére. A nő hamarosan újra felbukkant. Ezalkalommal nem a kapuból kiabált, hanem nyugodt lépésekben kijött hozzám. Felajánlotta, hogy beszéljünk meg egy korrekt összeget, amiért cserébe innentől békén hagyom őket. Tekintettel a sötétben készült képeim gyenge minőségére illetve arra az ő általuk nem ismert tényre, hogy úgyis másnap terveztem elhagyni Kínát (így ha akarnék se tudnék napokon keresztül visszajárni), felkeltette a kíváncsiságomat hogy, mi is lehet az a korrekt összeg és követtem.

A teázó a korábbinál is csendesebb volt. Csupán egy idősebb férfi szürcsölgette a levesét a sarokban. A nő a pulthoz vezetett, alkudozni kezdtünk. Jó helyzetben voltam, utolsó napom lévén nemigazán volt szükségem pénzre, a nagyobb összeg csak amiatt hangzott jobban, mert nagyobb sebet okozhattam vele a csalóimnak. Miután megállapodtunk, letöröltem a képeimet és aláírtam egy papírt, miszerint nem jövök ide vissza többet. Még a személyimet is lefényképezte, de amikor a pénzért nyújtottam a kezem, közölte, hogy felhívja a férjét. Újra gyanakodni kezdtem, de nem tudtam mást tenni mint várni.

dscf9715.JPGA Beihai park sztúpája a Szén-.hegy csúcsáról nézve

Miközben vártunk, a nő szemlesütve vallotta be, hogy Xisha valójában a lánya és tényleg csalásból élnek de ők sem élvezik. Kezdtem megsajnálni őket, egy pillanatra az is átfutott az agyamon, hogy inkább békén hagyom a családot. Aztán a többi turistára gondoltam, és arra, hogy ha így tennék, azzal pedig őket csapnám be. Igaz, őket már azzal is elárultam, hogy másodszor is letöröltem a képeimet. Az lenne talán a helyes, ha igenis minden követ megmozgatnék, hogy csődbe menjen a csaló üzlet? Etikus elfogadnom ezt a pénzt nyugati turistaként egy kiszolgáltatott és csalásból megélni kényszerülő ázsiai családtól? Miért is jöttem egyáltalán vissza? Mi lenne most a helyes cselekedet? Össze voltam zavarodva.

Gondolataimból egy közeledő motor zaja zökkentett ki. Láttam ahogy az utca túloldalán leparkol a zaj forrása és egy jól megtermett férfi szállt le róla. Az alak keresztülvágott a gyéren megvilágított utcán és belépett. Levette a bukósisakját, húsos tekintetét rám szegezte és erősen megrázta a kezem. Az idős férfi a közelbe csoszogott üdvözölni, majd megállt mögöttem, a zöldruhás nő pedig megölelte a férjét. Az ölelés végeztével a férfi közém és a kijárat közé lépett. Hárman három irányból fogtak közre, a nagydarab motoros pedig kínaiul szólt hozzám. Jeleztem, hogy nem értem, mire a zöldruhás nő kezdett el beszélni hozzá. Újból mosolygott, éreztem, hogy valami nincs rendben.

6_10.JPGA Tiltott Város fala

Az események innentől gyorsan történtek, a férfi húsos arca torzulni kezdett. Szemei összeszűkültek, arca pedig a lila és a vörös kombinációjának egy vészjósló árnyalatába csapott át. Dühtől fújtató bikaként, csatakiáltást megszégyenítő agresszivitással kiabált. Fröcsögő nyálcseppjeitől hátrálva makogtam valamit, és kétségbeesetten pillantottam a zöldruhás nőre, aki azonban édes mosollyal nyugtázta a helyzetet. A termetes férfi utánam lépett; öklei megfeszültek, erei lüktettek. Eleget láttam már ezt a viselkedést különböző természetfilmek nagyvadaitól, hogy tudjam, mi következik.

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy ketrecharcos-alkat, nem sok esélyt jósoltam hát magamnak. A férfi megfeszített ökleire tekintve tudatosult bennem, hogy ha azok meglendülnek hosszú ideig az utolsó tudatos másodperceimet élem épp át. Ha ez bekövetkezne, valószínűleg elbúcsúzhatnék a pénzemtől, a mobilomtól és a fényképezőmtől, de legfőképpen a másnapi repülőutamtól. Tízed másodperceim maradtak dönteni és éreztem, hogy az egyetlen esélyem, ha én kezdeményezek. Nem gondolkoztam, csak teljes erőmmel arcon bokszoltam az előttem álló alakot. Életem legmerészebb húzása volt.

Különös érzés volt, de nem volt időm megélni; a lendülettel már ugrottam is ki a férfi mellett, aki sokkal inkább a meglepetés- mintsem az ütés erejétől tántorodott kicsit félre. Rohanni kezdtem. Életemben nem futottam még olyan gyorsan, utólag kicsit a Gyalogkakukkra emlékeztet az akkori önmagam. Valószínűleg az én lábaim is olyan egybemosódóan forogtak a derekam és az aszfaltút között, hogy egy kívülálló engem is menekülő rajzfilmhősnek nézett volna. De nem volt kívülálló, az egész utca üres volt. Mögülem kiabálás és rohanó léptek zaja hallatszott, én pedig még tovább gyorsítottam. Már jó pár sarokkal odébb jártam, amikor egy másik - sokkal rémisztőbb - hang is megütötte a fülemet: motorzaj. 

Folytatás itt

 

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorful.blog.hu/api/trackback/id/tr1414571738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.