Vándorful

A történet vége

2019. március 30. - VáNDor

Tízed másodperceim maradtak dönteni és éreztem, hogy az egyetlen esélyem, ha én kezdeményezek. Nem gondolkoztam, csak teljes erőmmel arcon bokszoltam az előttem álló alakot. Különös érzés volt, de nem volt időm megélni; a lendülettel már ugrottam is ki a férfi mellett, aki sokkal inkább a meglepetés- mintsem az ütés erejétől tántorodott kicsit félre. Rohanni kezdtem. Életemben nem futottam még olyan gyorsan, utólag kicsit a Gyalogkakukkra emlékeztet az akkori önmagam. Valószínűleg az én lábaim is olyan egybemosódóan forogtak a derekam és az aszfaltút között, hogy egy kívülálló engem is menekülő rajzfilmhősnek nézett volna. De nem volt kívülálló, az egész utca üres volt. Mögülem kiabálás és rohanó léptek zaja hallatszott, én pedig még tovább gyorsítottam. Már jó pár sarokkal odébb jártam, amikor egy másik - sokkal rémisztőbb - hang is megütötte a fülemet: motorzaj. 

dscf9773.JPG

Tovább

Életem legforróbb teája

Éppen a Tiltott Város egyik oldalsó kapujánál lézengtem, amikor váratlanul megszólított valaki. Egy csinos lány volt, aranyos szemüvege és diszkrét sminkje alól mosolygott rám félénken. Először azt hittem, ő is le akar fényképezni, de tévedtem. Ismerkedni akart, ráadásul a fényképeket kérő lányok angoljához képest tökéletes kiejtéssel hozta mindezt tudomásomra. Elmondta, hogy egy közeli egyetemen tanul és szeret külföldiekkel barátkozni. Mentegetőzött, amiért csak így leszólított az utcán és elpirulva tette hozzá, hogy szimpatikusnak tart és szívesen meginna velem egy teát, ha ráérek. Rábólintottam. Azt ekkor még nem is tudtam, hogy életem egyik legnagyobb kalandjára. dscf9339.JPG

Tovább

Két hét Hegyi-Karabahban

Ez most akkor Európa vagy Ázsia? Örményország vagy Azerbajdzsán? Ország egyáltalán? Nos, ez itt kérem szépen a nagybetűs határvidék: Hegyi-Karabah. Egy olvasóm volt olyan szerencsés, hogy két hetet tölthetett el ezen az izgalmas környéken, és - ami még jobb - olyan rendes is volt, hogy leírta mindezt. Beszéljen ő meg a képei, ti pedig olvassátok szeretettel a blog történetének első vendégposztját:

1_12.JPG

Tovább

A kínai Hősök tere és megközelítése

Úgy éreztem nincs maradásom Csengduban. Megkaptam a zöld jelzést, hogy továbbutazhassak a tibeti határ közelébe, a vízumomat is sikeresen meghosszabbítottam, sőt úgy alakult, hogy végül nem sikerült felszednem egy szecsuáni nőt sem. Az esti borozás közben úgy döntöttem, másnap el is hagyom ezt a gigavárost és visszatérek a hegyekbe. A terv az volt, hogy korán kimetrózok a kettes vonal végállomására, ahonnan egy nagysebességű vonattal gyorsan és viszonylag olcsón kijutok egy olyan helyre, ahonnan már autóstoppal folytathatom az utam. Ha időm engedi, meglátogatom a taoizmus híres hegyét, Qingchengshant sőt később akár pandákkal is találkozhatok. Arra mondjuk a legkevésbé sem számítottam, hogy a Hősök tere kínai másolatába fogok másnap belefutni.kinai_hosok_tere.JPG

Tovább

Imádom Afrikát

Fejemben megannyi sötét gondolat csapongott a nagykövetről, az engem le-leszólítgató járókelőkről, a taxisról, a szállásadómról meg úgy általánosságban erről az egész büdös, koszos és túlzsúfolt városról.  Csak az elmúlt 3 órában annyit költöttem, amennyit 3 nap alatt terveztem volna, pedig enni-és innivalót nem is vettem. És még lehet, hogy a szállásért is fizetnem kell. Meg taxizgatnom oda-vissza? És Maliba hogyan fogok bejutni? Hogyan fogom kibírni ezt a tíz hónapot? Nincs ebben semmi egzotikus meg kalandos, ez simán szenvedés. Megfogadtam magamban, hogy megnézem, mikor és mennyiért tudnék visszarepülni Európába. Mialatt kettesével tömtem magamba az undorító svéd cukorkákat, azon gondolkoztam, hogy már most mennyire utálom Afrikát...dscf3620.JPG

Tovább

Utálom Afrikát

Először csak a Guineai-öböl homályos partvonala, majd ahogy lejjebb ereszkedtünk, a talaj messziről is kivehető, jellegzetes vöröses színe vált láthatóvá. Fák, bokrok, háztetők, kisbuszok, robogók...egyre több részlet bukkant elő. A háztetők sűrűsödni kezdtek alattunk, s a földutakat is felváltotta a piszkos aszfalt. Megérkeztünk a főváros fölé. Olyan alacsonyan szálltunk, hogy szinte be lehetett látni az ablakokon is, és itt nem a tetőablakokra gondolok. Egy nagyobb kanyar után megjelent alattunk a kifutó, és szinte abban a pillanatban egy nagy zökkenéssel landoltunk is rajta. A gép még mindig nagy sebességgel robogott, amikor kezdtem felfogni, mi is történik: tíz hónapnyi afrikai kalandom éppen kezdetét vette.dscf3474.JPG

Tovább

Vonatozás Észak-Koreában

Egy nagyobb rántás után elindultunk. Olyan bizonytalan sebességgel kezdett neki, mintha maga a vonat sem lett volna biztos benne, hogy valóban jó ötlet-e átkelni ezen a hídon. Exponenciálisan sűrűsödő kattogásokkal gyorsulva haladtunk a kínai hídfő felé, ahol elsuhantunk két szalutáló katona mellett, majd ráhajtottunk a masszív vashídra. A párhuzamos Barátsághídon álló turisták mutatóujjai, tekintetei és kamerái mágnesként követték a Yalu folyó felett átrobogó szerelvényünket. Megérkeztünk a szárazföldre, lelassultunk és bekanyarodtunk az észak-koreai határállomásra.
1_10.JPG

Tovább

Svalbard - élet az Isten háta mögött

- Menjetek! Menjetek! Menjetek be a az antennák közé! Itt Norvégiában bárhova be lehet menni! Ne féljetek a sugárzástól, nem veszélyes! Én minden nap ott dolgozom! - Kiabálta olyan természetellenesen széles vigyorral, amit a körülményekre tekintettel sugárzó mosolynak is nevezhetnénk. Egymásra néztünk, megvontuk a vállunk, elbúcsúztunk tőle és elindultunk. De nem visszafelé.lbdscf4965.JPG

Tovább

Svalbard - szovjet szellemváros a 78.-on

Éjfél múlt. Kimerültek voltunk és vacogtunk. Deréktól lefelé mindkettőnk csuromvizes volt, és körülbelül öt olyan lábujjunk maradt, amit még képesek voltunk mozgatni. Kettőnknek összesen. Döntöttünk. A legközelebbi kempingezésre alkalmas helyen felvertük a sátrat. Bár ekkor még kacérkodtunk azzal, hogy egy kis pihenés után folytatjuk a túrát, de amikor a végkimerültség egyértelmű jelenként mindketten 20 órával a "kis pihenés" kezdete után ébredtünk fel, világossá vált, hogy az egész tervet a kukába dobhatjuk.pyramiden3.JPG

Tovább