Pár órával azután, hogy pénteken közzétettem a stoppolási tanácsaimat, magam is stoppolni indultam. Öt szendviccsel, fél liter vízzel és nulla pénzzel felszerelkezve indultam el a Rondane Nemzeti Park irányába. Ez volt a terv, amit pedig most leírok az tökéletesen elmagyarázza, miért is írtam az első blogbejegyzésem első mondatában azt, hogy a stoppolás egy szóban összefoglalva kiszámíthatatlan.

Alig 20 perc múlva már egy Ottába (a nemzeti park közelében lévő település) tartó autóban ültem. Sofőrömet Mariusnak hívták, azonnal itallal kínált, de ezt udvariasan elutasítottam. Később már kérdés nélkül nyomott a kezembe egy energiaitalt meg néhány sütit. Már majdnem Ottánál jártunk, amikor kiderült, hogy ő csak miattam állna itt meg, valójában innen északnyugat felé kanyarodik, és megy tovább a Geiranger-fjord partján álló Hellesyltig, ahol ezen a hétvégén tartják a híres falunapokat. Kaptam az alkalmon és megkérdeztem, nem vinne-e el inkább egészen odáig. Marius beleegyezett, a tervemet darabokra téphettem, kezdett izgalmas lenni a helyzet. Ahogy közeledtünk a fjordok földjéhez, a táj is egyre gyönyörűbb lett. Az egyik alagút után félreállt egy kilátópontnál, hogy csináljunk néhány fényképet.

Az út hosszú volt, de Marius mindent megtett, hogy gyorsan megérkezzünk. Talán túl sokat is. Néha elég őrült helyzeteket vállalt be, hogy megelőzzön néhány autót. Az egyik ilyen alkalommal, amikor látta, hogy aggódva figyelem, ahogy a záróvonalra hajt a kanyargós magashegyi úton, úgy kommentálta mindezt, hogy "risk it for the biscuit", ami magyarul kb. az "aki mer, az nyer" mondásnak felel meg.

Végül megérkeztünk Hellesyltbe, ahol búcsút vettem tőle. Körbesétáltam és konstatáltam, hogy három úton lehet elhagyni a kicsiny települést: amin érkeztünk, egy kompátkelőbe torkolló úton észak felé, illetve volt egy másik komp a fjord túloldalán fekvő Geiranger falváig is. Mivel pénzem nem volt kompra, a járt úton meg csaknem fogok visszamenni, természetesen egy negyedik verziót találtam ki magamnak. Miért is ne gyalogoljak keresztül a fjord fölött magasodó hegységen Geirangerig?  

Körbesétáltam térkép után kutatva, de nem találtam összeköttetést a két falu között. Elkezdtem kérdezgetni az embereket a falunap alkalmából felállított vurstliban. A többség nem helyi volt, de aki igen, az sem hallott még ilyen turistaösvényről, egyesek meg egyenesen életveszélyes vállalkozásnak nevezték a tervem. Végül találtam egy idős helyit, aki ismert egy ösvényt. Ez ugyan nem megy el egészen Geirangerig, sőt a létére sincs garancia, de a bácsi fiatalabb korában néha kirándult arrafelé. Van egy másik ösvény Geiranger felől is, ami tele van turistával. A kettő közt nincs összeköttetés, de elméletben lehetséges, hogy az egyik végétől a másikig ösvény nélkül elgyalogoljak. Hozzátette, csak akkor vállalkozzak erre ha jó kondícióban vagyok, mert nem ismer senkit, aki ezt megcsinálta volna már. Aggodalmamra, miszerint előfordulhatnak-e nem várt hófoltok és függőleges falak, azt mondta, ha lesz is, valószínűleg találok más utat. Lefényképeztem a bácsi térképét, aztán elindultam.

Sikeresen elstoppoltam addig, amíg autóval el lehetett menni, majd hamarosan meg is találtam az ösvényt, amit kerestem. Átléptem egy kerítésen, kikerültem néhány agresszív kinézetű tehenet, majd az ösvény emelkedésnek indult.  Éjfél volt már, nekiálltam helyet keresni a sátramnak. Mivel egy meredek hegyoldalban voltam, ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, három lehetőségem maradt: fölgyalogolok a fennsíkra és ott verek sátrat, visszasétálok a völgybe és az agresszív tehenekkel alszom vagy lefekszem itt és most sátor nélkül, csak a törpefenyőkre fektetett hálózsákban. Utóbbit választottam.

Arra ébredtem, hogy esik az eső. Pár percig még reménykedtem benne, hogy eláll, aztán föladtam. Még csak hajnali három volt, de nem akartam, hogy átázzon a hálózsákom, így összepakoltam mindenem és elindultam. Igen meredek szakasz következett. A kövek csúsztak az esőtől, én pedig a fáradságtól és az éhségtől néha elvétettem a lépést. Egy óra után inkább megálltam, megettem az első szendvicsem, és ittam is. Négy szendvicsem maradt, a víz elfogyott. Végül kis eltévedésekkel és csúszásokkal fűszerezve, éhesen, szomjasan és átázva, de megérkeztem a hágóra. Reggel hat körül indultam tovább, immár út nélkül. Nem sok lépésbe telt, hogy visszasírjam az előző szakaszt.

Turistaösvény nélkül és hullafáradtan próbáltam meg átvágni a meredek hegyoldalban, ráadásul az eső is újra rákezdett. Itt ért az első nagyobb csalódás is. Pont amitől féltem: hatalmas havas szakaszok. Amíg tudtam kikerültem őket, de előbb-utóbb muszáj volt keresztüloldalaznom néhányan. Maga a hó nem is lett volna baj, ha alatta nem egy szinte függőleges sziklafal garantálta volna, hogy ne éljem túl, ha esetleg megcsúsznék. Alig 5-6 lépés volt, de ilyen helyen egyet se kívánnék senkinek. Amikor átjutottam, arra gondoltam, hogy most már semmiképpen sem fordulok vissza, hiszen nincs az az isten, hogy ezen a fagyott havon újra keresztülmásszak.

A függőleges szakasz ugyan eltűnt alólam, de a kövek még mindig gurultak, kicsin múlott, hogy nem bicsaklott ki párszor a bokám. Aztán jött az újabb sokk: még egy hasonló szakasz. Ez nem havas, hanem apró kavicsos lejtő volt, de még meredekebb lejtővel és még hosszabban. Leültem átgondolni, mit tehetek, közben beláttam, hogy talán tényleg nem is volt túlzás a helyiek részéről életveszélyesnek titulálni a tervem. Két dolgot tehetek: visszafordulok, ez esetben újra keresztül kell mennem a havas lejtőn, habár már legalább benne vannak a lábnyomaim. Utána pedig valahogy, kis utakon keresztül visszastoppolok a civilizációba, és elfelejtem az egész hegységet. A másik, hogy továbbmegyek, annak ellenére, hogy semmi garancia nincs arra, hogy az előttem lévő az utolsó veszélyes szakasz. Leültem, megettem egy szendvicset, nézegettem a szintvonalakat a térképről készült fényképemen, lecseréltem az átázott zoknimat és döntöttem.

"Risk it for the biscuit!" - gondoltam, miközben apró lépésekben átszenvedtem magam a szakadék fölötti kitett lejtőn. Alig tudtam türtőztetni az örömömet, amikor átértem! A nagy megkönnyebbülés miatt sajnos hamarosan sikerült egy akkorát esnem, hogy még a bejegyzés írásának időpontjában is fájjon a sípcsontom. A kis kényszerpihenő után továbbindultam, itt egy különösen egyszerű szakasz következett. Ráadásul egy patakot is találtam, végre ihattam. Hamarosan fölértem az újabb nyeregbe, ahonnan már csak egy völgy választott el a Geirangerbe vezető ösvény végétől. Itt jött a harmadik, s egyben legnagyobb sokk: bár a szintvonalakat ismerve tudtam, hogy meredek lejtőre számíthatok, de a valóság felülmúlta a számításaim. Ráadásul az egészet kikerülhetetlen hó borította, amiből csak itt-ott ágaskodott ki néhány hegyes szikla.

Leültem és ismét átgondoltam a két lehetőségemet. A továbbtúrázás mellett szólt, hogy innen már szinte az egész maradék utat beláttam, ami már könnyűnek tűnt, ráadásul ha visszafordulok át kéne mennem a két életveszélyes lejtő fölött újra. A visszafordulás mellett egyszerűen csak az szólt, hogy lehetetlennek tűnt továbbmenni. Itt szinte biztos, meg fogok csúszni és...várjunk csak! Pontosan ez az! Le kell csúsznom a havon! Felsétáltam a közeli hegycsúcsra, hogy rálássak a lejtőre (az ugyanis olyan meredek volt, hogy csak innen lehetett látni az alját) és kiterveltem merre csússzak. A hátamra kötöttem egy lepedőt, hogy ne a nadrágomat és a hátizsákomat koptassam a jeges havon, aztán nagy levegőt vettem és ráugrottam a meredek hófalra.

Nem csak, hogy néhány másodperc alatt és biztonságosan leértem, de hatalmas élmény is volt. Azt kívántam, bárcsak hosszabb lett volna ez a havas szakasz. Legyalogoltam a völgybe, és megtöltöttem a palackom a hegyi patak vízéből. Levettem a bakancsom, átkeltem a patakon, zoknit cseréltem, ittam, pihentem. Innentől már könnyű volt az út, délre megérkeztem ahhoz a tóhoz, ahonnan már turistaút vezetett Geiranger falváig. Megettem egy szendvicset, feltárult előttem a gyönyörű fjord és a nap is kisütött. Lassan megpillantottam az első turistákat is, majd délután négy körül végül megérkeztem Geirangerbe.

Stoppolás szempontjából a lehető legrosszabb fekvésű település ez: a központból egy kanyargós vékony út megy a hegyek felé, az első igazán jó hely körülbelül 600 méterrel a város felett található. Elindultam az úton, de még az első kanyarok egyikében csoda történt. Megállt egy német rendszámú autó, kihajolt egy nő és megkérdezte, csak nem stoppolni tervezek-e. Mondtam, hogy dehogynem és már bent is ültem. Egészen Ottáig elvitt. Miután az első 10 percben elmeséltem neki a túrázásom történetét, nem is volt olyan kínos, hogy a maradék 120-at alvással töltöttem.

Ottában az első utam a kiwibe (norvég üzletlánc) vezetett. Pénz továbbra sem volt nálam, de nem is vásárlási szándékkal jöttem. Kb. 10 percbe telt, de megtaláltam amiért jöttem: leemeltem az almás sütit a polcról és kerestem egy kiwis dolgozót. Az orra alá dugtam a sütit, és megkérdeztem elvihetném-e ingyen, hiszen ez már 5 napja lejárt. A dolgozó morcosan kivette a kezemből, egy kosárba dobta és azt mondta, hogy semmit sem adhat ingyen. Végül azt javasolta, hogy ha annyira csóró vagyok, menjek hátra a konténerhez, ott sok kidobott kaja van.

Mivel eleve ez volt a "B" terv, nem kellett nagyon biztatni. Volt itt néhány doboz eper, félig teli chips, bontatlan kenyér és csomagolt zöldségek. Már éppen indultam volna a zsákmányaimmal, amikor egy ismerős ember tűnt fel előttem. Az a dolgozó volt, akivel az imént beszéltem. Kihozott nekem egy egész karton lejárt/megrongálódott ételt és italt, köztük az én kiszemelt almás sütimmel. De volt azon kívül még húsgolyó, gumicukor, narancslé, joghurt, többfajta kenyér, zöldség, gyümölcs és csoki.

Ezután kigyalogoltam a városból, és olyan este 10 körül felállítottam a sátram egy autós pihenő füves területén. Vasárnap Bessegenbe terveztem volna elstoppolni, de ez nem jött össze, inkább visszastoppoltam a lakhelyemre, ahova estére meg is érkeztem. Viszont fölvett két norvég, amely találkozásnak ekkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mégis az egyik legváratlanabb élményemhez vezetett pár hét múlva...