Miközben én gyanútlanul írogattam a szakdolgozatomat, tőlem alig 70 kilométerre új ország született. 2015 április 13-án – csupán öt nappal azután, hogy hazaérkeztem Magyarországra - kikiáltották Liberlandot. Ez egy mai napig senki által sem elismert miniállam, amit egy lakatlan Duna-szigeten hozott létre egy cseh politikus Horvátország és Szerbia között. Történelmi hovatartozástól függően Nagy-Magyarország vagy Jugoszlávia szétrobbantásának az utolsóként kiszakadt államszilánkjaként is hivatkozhatnánk rá. Vagy egy szabadabb világ utópiájának a mintaországaként. Vagy egy politikai gerillaakcióként. Vagy akár egy fenntarthatatlan és erkölcstelen politikai piramisjátékként is. De akkor mi is Liberland?

Engem is nagyon érdekelt a válasz, ezért amikor megláttam, hogy hamarosan hivatalos zászlóbontást terveznek, úgy döntöttem elmegyek. A vizsgáimmal eddigre már úgyis végeztem, és őszintén szólva ekkoriban bármilyen államalapításon részt vettem volna, ami egy kicsit is elfeledteti velem, hogy kevesebb mint egy hónapom maradt a záróvizsgáig. Ebben az időszakban találtam ki azt is, hogy egy újabb kínai úttal szeretném majd megünnepelni a diplomámat, amire a felkészülés halogatása ellenére is úgy tekintettem, mint amit majd meg kell ünnepelnem. Sőt még egy lehetséges észak-koreai látogatás gondolatával is ekkor kezdtem el kacérkodni – az úgyis ott van „mellette”, nem?

Apum nagyon támogatta a tervemet (mármint nem az észak-koreait, hanem a liberlandit), mert ahogy mondta, semmit sem bán annyira mint azt, hogy annak idején nem ment ki a páneurópai piknikre annak ellenére, hogy akkor pont Sopronban volt. Ráadásul az ő szülei a horvát határ közelében laknak, ezért végül hárman – én, apám és nagyapám – együtt autóztunk el a horvátországi Batinába, magyar nevén Kiskőszegbe. Így legalább ha tényleg a páneurópai piknikhez hasonló jelentőségű történelmi esemény kerekedne ebből a másnapi zászlóbontásból, majd ők is elmondhatják magukról, hogy hozzájárultak.

Itt elbúcsúztam tőlük és rövid sétára indultam. Omladozó vályogházak, löszfalakba vájt pincék és a búzamezőkben pirosló pipacsok között túráztam fel a dombtetőre. Fent egy borzasztóan szocreál műemlék alatt lepihentem és megcsodáltam az alattam kanyargó Dunát. A túlpart már Szerbia, innen délre hét kilométer Liberland, északra négy Magyarország és mindkét irányban gyönyörű, sűrű ártéri erdők zöldelltek. A Gemenci-erdőtől a Fruška Goráig tartó Duna-szakasz egyedülálló természeti érték, olyan fokú biodiverzitással, amivel az „Európai Amazónia” becenevet is kiérdemelte. Miután kigyönyörködtem magam, lesétáltam és a vajdasági 51. zászlóaljról elnevezett hídon gyalogoltam át Szerbiába.

A határ túloldalán nem sokkal a szerb zászlók mögött azonnal megpillantottam a liberlandit is: sárga alapon fekete sáv, középen a címer. A hídtól nem messze, a folyóparton egy kisebb karaván- és sátortábor volt kialakítva, ennek a legnagyobb tákolmányára volt kifüggesztve a lobogó. Pár perccel később be is bújtam ide a zászló alatt. Ez valamiféle főhadiszállásnak tűnt padokkal, asztalokkal, víztartállyal, kukával, elosztóval, egy ötlettáblával és persze néhány békésen füvező figurával. Körbevezettek a táborban, megmutatták, hogy hova verhetem fel a sátramat és innivalóval kínáltak. Volt köztük mexikói, angol és holland is, de a többség cseh volt. Nem véletlen, az egész államalapítás egy cseh politikus ötlete volt, aki a saját elmondása alapján wikipédián nézte ki, hogy hol tudna legálisan létrehozni egy új országot. De tényleg, mégis miért itt?

A történet még a történelmi Magyarországon kezdődik, ahol Baranya és Bács-Bodrog vármegyék között a Duna akkori vonalánál húzták meg a határt. Azért mondom, hogy akkori, mert mindenki aki járt már hatodikos földrajzórán tudja, hogy a középszakasz-jellegű folyók össze-vissza változtatják a folyásukat. Itt ráadásul politikai változások is történtek: a terület Trianonban a Jugoszláv Királysághoz került, onnan a második világháború alatt vissza hozzánk, majd Jugoszláviához, végül pedig utóbbi pont itt szakadt ketté és az addigi közigazgatási határok nemzetközi határokká váltak a frissen létrejött Horvátország és Szerbia között. A baj csak az volt, hogy míg Horvátország ragaszkodott a határ változatlanságához, addig Szerbia az időközben megváltozott folyású Duna középvonalát tekintette érvényes határnak. Ebből kifolyólag néhány Duna-menti területre mindkét ország igényt formál a mai napig, van viszont egy olyan sziget is, amire egyik sem. A 7 négyzetkilométeres Sziga-sziget a horvátok szerint Szerbia, a szerbek szerint pedig Horvátország része, vagyis a nemzetközi jog értelmében hivatalosan is senkiföldjének számít. Itt tűzte le a zászlóját Vit Jedlička, Liberland alapítója és elnöke.

Személyesen az elnök úrral is találkoztam, kötetlenül beszélgetett mindannyiunkkal egész este, sőt nekem még egy szívességet is megtett. Ági barátomat is meghívtam ugyanis a másnapi eseményre, ő Szeged irányából stoppolt, de Zombornál rásötétedett. Végül Vit személyesen, a liberlandi címeres elnöki autójával ment ki elé: micsoda fogadtatás! Az este hátralevő része főleg különböző színű laposüvegek és átlátszó tartalmú, pepsi colás műanyagpalackok kiürítéséről meg a szúnyogok lecsapkodásáról szólt. Habár ezek az első benyomások alapján inkább egy jó bulinak tűnt az egész mintsem egy igazi államalapításnak, azért megismerkedtem igazán elhivatott liberlanderekkel is. Egy mérnök már konkrét tervekről beszélt az „új Monaco” felépítése kapcsán, az elnök pedig izgatottan ecsetelte az elképzeléseit arról, hogy hogyan teszi adóparadicsommá a mocsaras Sziga-szigetet.

Vit hagyta, hogy facebookon is bejelöljem és elmondhassam magamról, hogy barátja vagyok egy ország elnökének. Ugyan a vele töltött 48 órából egy percet sem tudnék negatív színben leírni, azért nem lenne teljes ez az írás ha nem említeném meg az azóta eltelt 10 év facebookon szerzett benyomásait. Természetesen ezek szubjektívek és talán tévesek is. Például én Liberland neve hallatán először valami balliberális projektre asszociáltam, de távolabb nem is lehettem volna a valóságtól: Vit egy euroszkeptikus cseh párt tagjaként már azelőtt trumpista volt, hogy ez a fogalom megszületett. Az ország neve a gazdasági értelemben vett neoliberalizmusra vonatkozik, a célkitűzés pedig egy olyan kapitalista paradicsom létrehozása, ahol nincsenek adók és gazdasági szabályozók: első hallásra nem is hangzik rosszul.

Tíz évnyi facebookos tevékenységei alapján olyan embernek ismertem meg az elnököt, aki irtózik mindentől ami szabályozás, tagadja a globális felmelegedést, ellenzi az oltásokat, falja az orosz narratívát és havonta repked a Maldív-szigetek, Monaco, Dubai, Szerbia és Csehország között. Az utakról vagy fehérhomokos-pálmafás vagy öltönyös-tárgyalós képeket oszt meg, illetve egy ideje elkezdett profi piramisjátékosokat is megszégyenítő előadásokat tartani a virtuális valóság illetve kriptopénzek témájában. Utóbbi olyannyira a vesszőparipája lett, hogy nemcsak Liberland teljes vagyonát helyezte bitcoinba, de ő maga is kibocsátott egy kripto-fizetőeszközt liberlandi merit (LLM) néven, ami a nem hivatalos ország hivatalos valutája lett.

A rendszer amit kidolgozott valahogy úgy néz ki, hogy az ilyen meritek megvásárlásával lehet állampolgárságot szerezni, de a logikus következő kérdés, hogy „és az mire lesz jó?” általában megválaszolatlanul marad, pedig sokan kérdezik. Igazán színes kontraszt az elnök luxusútjai és befektetési tanácsai között az arabos és indiaias nevű felhasználók hozzászólásait olvasni a facebook oldalán arról, hogy „Mister President, mikor költözhetek Európába?” Egyébként tekintettel arra, hogy szó szerint bármikor elhatározhatják a szerbek vagy a horvátok, hogy rendezik a határvitájukat és ezzel egy pillanat alatt megsemmisítik Liberlandot, belegondolni is szörnyű, hogy egy ilyes esemény hogyan csapódna le a LLM kripto-árfolyamán és mennyi olyan harmadik világbeli befektető veszítené el a vagyonát, akik állampolgárság reményében igazi pénzt adtak érte, ezzel is hozzájárulva Vit valamelyik egzotikus nyaralásához. De ha sikerül a projekt, az talán még rosszabb. A környezetvédelemhez fűződő viszonyát elnézve nincsenek illúzióim, hogy az elnök úr vajon mennyit hezitálna mielőtt beépítené felhőkarcolókkal Európa egyik legjobban megőrzött mocsári árterét, ha tehetné.

Nade, térjünk vissza 2015 májusához, amikor a Liberlandra induló expedíció reggelén optimista izgatottsággal és enyhe másnapossággal bújtam ki a sátramból. Megreggeliztünk és miközben a kalandtúra elindulására vártunk néhány szerb rendőr is látogatást tett a táborban. Nem zavartak senkit és nem is maradtak sokáig, de talán közük lehetett ahhoz, hogy nem sokkal később kiderült, hogy valamiért mégsem tudunk aznap elhajózni a szigetre. Az összegyűlt népek többsége csalódottan sétált a közeli csárdába, a maroknyi keménymag pedig egy cigifüstös meetinget kerekített az ötlettáblára írt „to do list” körül. Ágival eldöntöttük, hogy a nap hátralevő részében stoppolunk egy kört a Vajdaságban, ami utat sikerült egy stoppolásra legkevésbé sem alkalmas országúton kezdenünk. A korlátnak préselődve igyekeztünk minél gyorsabban olyan szakaszhoz érni, ahol vagy időben észrevesznek minket a száguldozó autók vagy van helyük megállni, vagy akár ne adj’ isten mindkettő.

Két stoppal jutottunk el Zomborig, majd egy újabbal Hódságig. Itt majdnem egy órát várakoztunk az Alföld tikkasztó májusi hőségében, ezért miután végre eljutottunk Petrőcre, tartottunk egy hosszabb pihenőt a főtér termelői piacának az árnyékában néhány zacskó friss zöldség és gyümölcs meg egy gazdagon megtöltött pljeskavica kellemes társaságában. Már késő délután volt mire Újvidékre értünk, ezért vonattal utaztunk vissza Zomborba, ahova már sötétben érkeztünk. Szerencsére néhány cseh kijött értünk a táborból. Az este hátralevő részében tovább iszogattunk újdonsült barátainkkal, majd éjfél körül aludni tértünk, a Sziga-szigetre végül sajnos nem jutottunk el.

Másnap korán keltünk, összepakoltunk és még azelőtt elmentünk, hogy a tábor többsége felébredt volna. A bezdani parasztok asztalánál ettünk egy nagyon finom csevapot, sőt még egy dunai stégre is kimásztunk mielőtt újra nekiálltunk volna stoppolni azon a nagyon nem stopposbarát úton, ami erről a helyről kivezet. Szerencsére reggel még nem volt nagy forgalom és az első autó el is vitt minket Zomborig. Innen egy másikkal Nemesmiliticsig jutottunk, ami egy magyar többségű falu és érdekes módon az eredeti szláv nevéről (Lemeš) a huszadik században egy szerb politikus nevére (Svetozar Miletić vagy magyarosan Miletics Szvetozár) keresztelték át és a mai napig az ő nevét hordja. Itt hosszú várakozás következett, cserébe viszont utána egy fuvarral eljutottunk egészen Szabadkáig.

Ági mindenképpen meg akarta látogatni a híres piacot, ami egyébként számomra - baranyaiként -egyáltalán nem volt híres, de tény, hogy akkoriban Csongrád-megyéből mindenki ide járt bevásárolni. Szinte nem is hallottunk itt nem-magyar szót pedig több órát töltöttünk a zegzugos-sikátoros bazár felfedezésével. Végül egy pljeskavicán kívül nem vettem semmit, de tény, hogy érdekes élmény volt a nézelődés. Innen a történelmi belvárosba sétáltunk és megcsodáltuk a város messze földön híres szecessziós épületeit: a városházát, a Raichle-palotát és a városi zsinagógát. Már késő délután volt, mire kiértünk egy olyan helyre, ahol nekiállhattunk stoppolni, pedig aznap én egészen Pécsig el szerettem volna jutni. Ági megnyugtatott, hogy legrosszabb esetben talál nekem alvóhelyet Szegeden is, de túl optimista volt: ez távolról sem a legrosszabb eset volt.

Történt ugyanis, hogy lestoppoltunk egy magyar házaspárt, akikkel olyan elmélyült beszélgetésbe elegyedtünk, hogy elfelejtettünk szólni a szegedi lehajtónál. Mivel autópályán nem lehet csak úgy visszafordulni, ezért végül innen 15 kilométerre, egy autópálya-pihenőhelyen tettek ki minket. Persze egy ilyen helyről nem könnyű / biztonságos / legális gyalog távozni, végül tehát néhányszáz métert az autópálya leállósávjában futva tettünk meg egy hídig, amire egy meredek és gazos emelkedőn keresztül kapaszkodtunk fel. Eddigre már sötétedett. Megpróbáltunk stoppolni, de a sötét és kihalt úton esélyünk sem volt. A hosszú éjszakai gyaloglás helyett a csövezés mellett döntöttünk. A hálózsákjaink úgyis nálunk voltak, és – kicsit szűkösen ugyan, de – ketten fel is fértünk a szatymazi tanyavidék egyik fedett buszmegállójának a padjára. Nem a kényelme miatt fogok erre az éjszakára örökké emlékezni, nagyon hideg volt, 4 óránál biztos nem aludtunk többet. Mármint ketten összesen.

Másnap elstoppoltunk Szegedig, ahol elbúcsúztam Ágitól és visszabuszoztam Pécsre. Már a buszon elkezdtem tervezgetni az észak-koreai látogatás lehetőségét, és találtam is egy utazási irodát (egyéni szervezésben lehetetlen bejutni), amivel viszonylag olcsón belekóstolhatnék Phenjan városába. „Viszonylag”, mert ugyan ez volt a lehető legolcsóbb, de ez is majdnem 500 euróba került, és csak „belekóstolhatnék”, mert csak egy háromnapos út volt. Még aznap elküldtem nekik néhány oldalnyi kérdést, ugyanis szembesültem azzal, hogy néhány hatásvadász youtube videó meglepő állításait leszámítva semmit nem tudok erről az országról. Mindenesetre, ezek alapján az volt a benyomásom, hogy a világ legkevésbé szabad földje felé tervezgetem éppen az utat – ironikus módon pont azután, hogy a „szabadság földjére” (Liberlandbe) végül nem jutottam be.

A következő napokban megbeszéltem az összes tudnivalót az irodával és csupán négy nappal a szatymazi buszmegállóban töltött éjszaka után, a tatai Öreg-tó partján elhatároztam, hogy márpedig elutazom Észak-Koreába. Tatára úgy kerültem, hogy szakdolgozatírás helyett újra stoppolgatni meg túrázgatni volt kedvem néhány napig. Bakonynánáig stoppoltam el, ahol az a barátom szállásolt el, akivel néhány évvel ezelőtt Németországban ismerkedtem meg, nevezzük mondjuk Helénának. Az út alatt megkóstoltam Csákvár legfinomabb fagylaltját, kéretlen tanúja voltam annak, ahogy az előttünk haladó sofőr Csákberény határában elütött egy macskát és saját káromon tapasztaltam meg, hogy egy 3000 fős faluban is simán lehet több mint egy órán át gyalogolni, ha a stoppost a falu legelején teszik ki és egészen a túloldalára kell átmennie ahhoz, hogy a stoppolást folytathassa. Bakonycsernyéről beszélek és ugyan hivatalos adataim nincsenek, de megkockáztatom, hogy ez Magyarország leghosszabban kígyózó falva.

Másnap tettem egy szép túrát a Bakonyban. A vadregényes Római-fürdőnél kezdtem, onnan eltúráztam a jásdi kálváriáig, majd tovább egészen a tési szélmalmokig. Innen a Várpalota – Veszprém – Zirc útvonalon stoppoltam vissza: Várpalotának a történelmi központját, Veszprémnek az aréna környéki városrész stoppolhatatlanságát, Zircnek pedig a botanikus kertjét fedeztem fel. Következő reggel Heléna anyukája visszavitt Zircig, innen pedig az ország legszebb vasúti útvonalán vonatoztam ki a Bakonyból a Kisalföldre, majd egy győri átszállás után egészen Tatáig. Ezután tettem még egy látogatást a Turul-szobor környékén is, de azt még a tatai városnézés alatt döntöttem el véglegesen, hogy elmegyek Kim Dzsongun birodalmába. Egy héttel később már el is utaltam az utazási irodának a pénzt, gondosan figyelve arra, hogy a kifejezett kérésüknek megfelelően nehogy véletlenül is megemlítsem Észak-Koreát a megjegyzésben, mert abban az esetben a bank visszadobta volna a tranzakciót.

Ja, azt majdnem kifelejtettem, hogy eddigre sikeresen megvédtem a szakdolgozatomat is, volt tehát mit ünnepelni az út befizetésével. A védés után néhány órával találkoztam az Experience Balkan egyesület egyik tagjával, Zolival, aki Abháziába álmodott meg egy utat, és ennek kapcsán volt egy-két kérdése. Egy héttel később a záróvizsgát is túléltem, sőt olyan mázlim volt, hogy a legtesthezállóbb, környezetvédelmi szabályozásról szóló tételt húztam. A vizsga után – a frissen megszűnt tanár-diák kapcsolatunk apropóján – kötetlen módon arról kérdeztem meg az egykori egyetemi professzoromat, Mari Lászlót, a trópusi karsztvidékek nagy ismerőjét, hogy mit javasol egy geográfusnak, aki épp másfél hónapot tervez tölteni a Távol-Keleten. Az oktató csak egy tanácsot adott, de azt azóta sem felejtettem el. Azt mondta soha, semmilyen körülmények között ne menjek a trópusokon édesvízbe, még akkor se, ha emberemlékezet óta ott lubickol minden helyi. Elmondása alapján olyan dolgokat lehet ezekben az egyébként festői szépségű tavakban összeszedni, amik akár évtizedekig is lappanghatnak, hogy aztán mondjuk egyik napról a másikra megvakítsanak.

Megköszöntem neki a hasznos tanácsot és hosszú ideig utoljára léptem ki az ELTE épületéből. A diplomaosztó egy hónappal ezután lett volna, de akkor én már Ázsiában voltam. A kampusz közelében újra Ágival találkoztam, akivel a nap hátralévő részében úgy ünnepeltük meg a friss diplomáinkat, hogy minden olyan helyre ellátogattunk, ahova a Budapesten töltött 3 évem alatt nem jutottam el, pedig érdekelt. A füvészkerttel kezdtünk, majd a libegővel mentünk fel a hegyek közé és egy szép túra után még a gyermekvasútat is kipróbáltuk. Vicces, hogy majdnem napra pontosan három évvel később pont vele voltam Laoszban egy kristálytiszta vízesés lagúnaszerű medencéinél, amibe boldog-boldogtalan belecsobbant, és őt éppen Mari László szavaival sikerült lebeszélnem erről.

A következő napokban felkészültem az ázsiai kalandra, beszereztem a kínai vízumot, leszerveztem az első egy-két helyre a kanapészörfös szállásokat és összeírtam azt hozzávetőleges útitervet is, amiről már ekkor tudtam, hogy úgysem fogom betartani. Egy hetem maradt indulásig, az utazási iroda visszaigazolta a phenjani útjukon való részvételemet, én pedig napról-napra egyre izgatottabban készültem a kalandra.

Egy szép júniusi napon az Észak-Koreába induló utam első napja is elérkezett. Budapestről érdekes módon nyugat felé kezdtem el stoppolni, az Ázsiába tartó repülőm ugyanis Bécsből indult. Délutánra már ott is voltam, meglátogattam mindent, ami a nap hátralevő részébe belefért. Este a szállásadóm egy pakisztáni „all you can eat” becsületkasszás étterembe vitt el, úgyhogy néhány órával később jóllakottan feküdtem le a kanapéjára. A következő éjszakát már a levegőben töltöttem Szibéria felett, és érdekesség, hogy a sark-közeli helyszín és a napforduló-közeli dátum miatt egy vékony napfénysáv egész éjjel a horizonton maradt. Mire az első igazi napsugár megérkezett már Kína légterében voltunk, hamarosan pedig pittyegett is az a pittyegő, ami a pilóta bejelentéseit szokta megelőzni, ez alkalommal is az ő hangja követte: „Ladies and gentlemen, we will be landing shortly.”

Folytatása hamarosan következik.