Az észak-koreai határon fekvő Dandongban nem volt leszervezett szállásom, pedig ez ott kulcsfontosságú lett volna. Mindenképpen szükségem volt itt egy helyre, ahol lerakhattam a GPS-készülékemet a phenjani utazás idejére. Az emeletes vaságyon fekve izgalmas ötletem támadt. Ez a szerelvény feltételezhetően tele van dandongiakkal, akik talán szívesen megőriznének egy GPS-készüléket néhány napig, ha előbb összebarátkoznék velük. Lemásztam, és ismerkedő körútra indultam az éjszakai vonaton. Természetesen sehol sem volt képem a valódi szándékommal indítani, úgyhogy mindenhol legalább fél órát csevegtem, mire kiderült, hogy nem tudnak segíteni. Az éjszaka nagy részét ilyen villámrandikkal töltöttem, és ugyan nagyon jókat ittam meg beszélgettem mindenkivel, a terv maga csúfos kudarcba fulladt. Reggel nemcsak szállás- és GPS-megőrzőhely nélkül, de ráadásul kialvatlanul és kissé másnaposan érkeztem meg az észak-koreai határhoz.

A dandongi vasútállomás olyannyira közvetlenül fekszik a Jalu folyó partján, hogy ha a mozdonyvezető néhány méterrel később állt volna neki fékezni, akkor rá is hajtottunk volna arra a vasúti hídra, amelynek túloldala már Észak-Korea. Leszálltam a szerelvényről és kisétáltam a folyópartra, ahonnan életemben először pillanthattam át a világ legelzártabb országára. A túlparton Sinŭiju határvárosának panellakásai, gyárkéményei és darui magasodtak, szédítő volt belegondolni, hogy a látótávolság ellenére, mi minden választja el a folyó két partját egymástól. De Dandongban nemcsak átnézni, hanem néhány méter erejéig még belépni is lehetőség van Észak-Koreába! A vasúti híd mellett ugyanis még mindig áll a háború során lebombázott Barátság-híd kínai szakasza. Bár Sinŭijuba már nem lehet átmenni, a híd végpontja azért néhány méterrel túlnyúlik a folyó középvonalán, vagyis a hivatalos határon. Szóval annak ellenére, hogy jogi értelemben nem történik határátlépés, a dandongi idegenvezetők minden alkalmat megragadnak, hogy elmondják: itt egyedülálló módon vízum nélkül észak-koreai területre léphetünk.

Nem mentem fel a zsákutcahídra, mert huszonnégy óra múlva magába az igazi Észak-Koreába készültem belépni, akkor meg minek pont egy ilyen nemlétező marketinghatáron veszítsem el az Észak-Korea-szüzességemet? Helyette inkább sétára indultam a folyóparton, ahol még a Kínában megszokottakhoz képest is olyan mennyiségű köztéri kamera volt, hogy itt talán még egy cigicsikket sem lehetne úgy a vízbe pöccinteni, hogy ne készüljön róla minimum öt szögből felvétel. Persze én különben sem pöccintenék el cigicsikket sehova, helyette egy hasonlóan szégyenteljes, de kevésbé környezetszennyező tevékenységet választottam, és megkértem egy szerencsétlen járókelőt, hogy készítsen rólam egy olyan fényképet, amelyen Gangnam Style-os pózban vigyorgok egy észak-koreai zászló mellett.

Egyébként majdnem napra pontosan két hónappal ezelőtt egy másik vízparti sétányon, a tatai Öreg-tó partján döntöttem el, hogy ellátogatok Kim Dzsongun birodalmába, és lám, most itt voltam tőle alig pár cigicsikk-pöccintésnyire. Hosszú tervezés és mérlegelés előzte meg azt a tóparti elhatározást, gyakorlatilag az egész internetet átfésültem, hogy megtaláljam a lehető legolcsóbb módot arra, hogy ezt a bizarr országot is láthassam egyszer. Önkéntes munkákat, kulturális kapcsolatokat és diplomáciai lehetőségeket is számba vettem, végül a Young Pioneer Tours „Victory Day Ultra Budget Tour” nevű, háromnapos programján akadt meg a tekintetem. Angolul értők már a meghirdetett út nevéből is sejthetik, de a többieknek azért leírom, hogy a rövid látogatást pont az észak-koreai Győzelem napi ünnepségre időzítették. A név másik fele, az „ultra budget” pedig a gyakorlatban 495 eurót jelentett, ami nyilván sokkal több volt, mint amennyit én egy három (vagy akár harminc) napos utazásra különben szánni szoktam, de hát ez az ország érdekelt annyira, hogy nekiálljak spórolni.

Az utazási iroda elküldte a tudnivalókat és a végtelen számú kérdésemre is türelmesen válaszolgattak. Igen, szabad fényképezni. Nem, az akkoriban keringő hírekkel ellentétben már nem helyeznek karanténba minden beutazót az ebola miatt, és nem, nincs szükség semmilyen extra oltásra sem. Nem, Észak-Koreából tényleg egyáltalán nem lesz lehetőségem kapcsolatba lépni a külvilággal, és nem, nem kell kimennem a bécsi nagykövetségre, az iroda elintézi a vízumomat, végül pedig igen, minden költségemet visszatérítik, ha valami politikai balhé miatt Észak-Korea egyszer csak úgy dönt, hogy lezárja a határait. A GPS-készülékemet szigorúan tilos és életveszélyes bevinnem, viszont magammal hozhatom a GPS-szel rendelkező mobilomat vagy kamerámat feltéve, hogy ez a három rémisztő betű nem szerepel rajtuk. A helymeghatározást ezeken az eszközökön sem használhatom, a telefonos térképalkalmazásaimat viszont nem szükséges letörölnöm, de gördülékenyebb határátlépésre számíthatok, ha legalább a kezdőképernyőről eltávolítom az ikonjaikat. Ami a GPS-készülékemet illeti, nem, sajnos nincs irodájuk Dandongban, ahol megőriznék számomra, ismernek viszont egy hotelt, ami foglalkozik csomagmegőrzéssel, esetleg ott kérdezzem majd meg.

Dandong főterén, az Észak-Korea felé mutató Mao-szobor és a vasútállomás között könnyű volt megtalálni az említett hotelt. A mosdójában felfrissítettem az éjjel összegyűrt ábrázatomat, majd az ingyenes wifit és a klimatizált helyiséget kihasználva leültem az egyik kényelmes fotelbe megírni mindenkinek, hogy ha minden jól megy, a következő három napban elérhetetlen leszek. A szálloda amúgy igen drágának tűnt, nem szívesen gondoltam bele, mennyit kérnének itt a csomagmegőrzésért. Meg sem kérdeztem tehát, ezt a legrosszabb esetre tartogattam, főleg mivel a teljes „csomagom” 7 centiméter hosszú és 60 gramm súlyú volt. Inkább elrejtem egy közeli erdőben – gondoltam - , végül is egy egész délutánom maradt egy jól felismerhető és esővédett rejtekhelyet találni.

El is indultam az erdő felé, de az utolsó pillanatban azért még kiküldtem egy sablonüzenetet a hotel wifijéről a város összes olyan couchsurfing-felhasználójának, akiknek még nem írtam, jóllehet nagy részük évek óta nem jelentkezett be az alkalmazásba. Mire egy óra múlva felértem a legközelebbi csúcs kilátópontjához, csodával határos módon egyikük válaszolt is. Nancy volt az, egy helyi nő, aki azt írta, hogy szívesen segít, mert van egy üresen álló lakása a központtól kicsit távolabb, és ha pár óra múlva össze tudok vele futni a folyóparton, akkor munka után rögtön ki is visz. Nagyon megörültem a hirtelen lehetőségnek és miután kigyönyörködtem magam Dandong, Sinŭiju és a közöttük hömpölygő Jalu-folyó látványában, rögtön a megbeszélt találkozóhely felé vettem az irányt.

Miközben átvágtam a belvároson, megfigyeltem, hogy az utcán mindenféle észak-koreai holmikat árulnak. Vehettem volna itt Kim Ir Szenes kitűzőket, észak-koreai zászlós igazolványtartókat meg olyan kuriózum-számba menő cigarettákat is, amelyeken nem szerepelt a világon szinte mindenhol kötelező jelleggel feltüntetett egészségügyi figyelmeztetés. Sőt, még észak-koreai bankjegyeket is láttam, pedig ezeket elvileg tilos kivinni az országból. A határhídból kínai stéggé bombázott Barátság-híd egyetlen megmaradt hídfőjénél találkoztam Nancy-vel és a lányával. A folyó mentén indultunk el az üres lakásuk felé, útközben elmondták, hogy nem csak észak-koreai holmikat lehet ebben a városban kapni, de könnyen akár magukkal az észak-koreaiakkal is összefuthatunk. A határ miatt ugyanis ide viszonylag gyakran járnak át ilyen-olyan kiküldetések miatt, ez a közösség pedig kulturális központokat, éttermeket és boltokat is működtet a városban. Sőt – tették hozzá - itt található a világ talán egyetlen olyan Észak-Koreán kívüli múzeumja is, amely északi szemszögből mutatja be a Koreai háborút.

Közben megérkeztünk a lakáshoz, lepakoltam a hátizsákomat, adtak egy kulcsot, aztán vacsorázni hívtak egy közeli étterembe. Odafelé előétel gyanánt megkóstoltatták velem a hagyományos, helyi street foodnak számító virslis palacsintát is. Vacsora közben sokat meséltek a városukról és érdeklődve kérdezgettek az enyémről. Megtudtam, hogy az említett koreai háborús múzeum pont ebben a városrészben található, ezért miután elbúcsúztunk, eltökéltem, hogy erre a helyre szánom a nap utolsó fényes óráit.

Az épület sajnos zárva volt, de az udvart azért be tudtam járni. Állt itt mindenféle tank meg harcihelikopter is, de a legmeghökkentőbb maga a múzeum neve volt. Máshol egy egész mondatnak is beillett volna az „Emlékmű az amerikai agresszió elleni ellenállásnak és Korea megsegítésének háborújáról” múzeum nyakatekert neve. Ugyanakkor ennek az intézménynek nem sok más választása volt, hiszen maga Mao Zedong nevezte így a koreai háborút 1950-ben. Épp csak egy évvel a hatalomátvételét követően kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy jelentéktelen keleti szomszédjával foglalkozzon, harci teendői között első helyen Tajvan visszafoglalása állt. Viszont még mielőtt a kommunista csapatok megindulhattak volna a sziget felé, lángokba borult a Koreai-félsziget. A Szovjetunió által támogatott észak és az Egyesült Államok által támogatott dél közötti harcok egyértelműen az utóbbi javára billentették a harci mérleget, Pekingnek tehát egy olyan forgatókönyvvel kellett szembenéznie, amiben pár héten belül az amerikaiak az ő határukat is elérik. Frissen lezavart forradalmukkal a hátuk mögött ezt a kitettséget nem engedhették meg maguknak, ezért a Tajvanra szánt seregeket végül a Koreai emberdarálókba vezényelték. Erről szól ez a múzeum.

Már sötét volt, mire visszatértem az ideiglenes lakásomra, a lépcsőház pislákoló fényében próbáltam meg kinyitni az ajtót. Hiába, a kulcs nem fordult. Hosszú percekig próbálkoztam, minden technikát bevetettem kilincsfelhúzástól ajtónyomásig, de semmi sem működött. Rossz megérzésem támadt. Elszámoltam volna az emeleteket? Gyorsan visszalépcsőztem egy szintet és itt is megpróbálkoztam. A kulcs ehhez a zárhoz is ugyanúgy passzolt, de ezt sem nyitotta, mondjuk ebben mintha kicsit jobban forgott volna legalább. Kipróbáltam az eggyel feljebbi emeletet is – persze előbb mindenhol illedelmesen bekopogtam – de itt sem jártam sikerrel. Körülbelül egy óra múlva kinyílt az egyik közeli lakás ajtaja, és egy nő ijedten kérdezte meg, hogy mit tervezek ellopni szegény szomszédjától és, hogy egyáltalán ki vagyok.

Miután elmagyaráztam neki, hogy félreérti a szituációt, megmutatta, hogy melyik az én ajtóm, sőt kinyitni is segített. Volna. De együtt sem boldogultunk, végül tehát a rendőrök helyett magát Nancy-t hívta ki hozzám, aki megmutatta a helyes ajtónyitási technikát és éjfél körül végre be is léphettem a lakásba. Lefekvés előtt átválogattam a holmijaimat, és amiket felesleges súlynak ítéltem, azokat az asztalon hagytam, a maradékot pedig a Nanningban vásárolt vászontáskámba pakoltam: ez elég kell, hogy legyen Észak-Koreára.

Már jóval az ébresztőóra jelzése előtt felkeltem. Még egyszer átnéztem a holmijaimat, aztán vállamra kaptam a táskát és kiléptem az ajtón. A biztonság kedvéért tettem néhány próbazárást és próbanyitást, hogy biztos legyek benne, hogy három nap múlva be tudok majd jutni, sőt még az ajtót is lefényképeztem, nehogy megint rossz emeleten próbálkozzak. Reggeli gyanánt ettem egyet az előző este megismert virslis palacsintából, aztán elsétáltam a vasútállomáshoz. A díszes épület előtti tömegben nem volt nehéz kiszúrnom Rowant, mert az ausztrál idegenvezető még a saját hazájában is magasnak számított volna, egy kelet-ázsiai városban pedig esélye sem volt elrejtőznie előlem. Ő volt az, aki heteken keresztül türelmesen felelgetett minden kérdésemre.

Pont a tatai Öreg-tó partján kaptam meg tőle a választ az utolsó adag kérdésemre, ezért ott határoztam el, hogy bevállalom az utat. Tatabánya felé stoppolva írtam meg, hogy jelentkeznék, amire válaszul egy rakás dokumentumot kaptam tőle a beérkező mappámba. Volt köztük egy utazási kisokos, egy többoldalas vízumigénylőlap, egy utazási jelentkezőlap, illetve egy aláírandó nyilatkozat arról, hogy nem vagyok újságíró. Ebben még az is szerepelt, hogy csak az utazási iroda engedélyével oszthatok meg élményeket a médiával, de Rowan megnyugtatott, hogy ebbe a személyes blog nem számít bele, szóval hiába is jelentenétek ezt a bejegyzésemet Kim Dzsongun felé.  Kitöltöttem a dokumentumokat, aztán hozzácsaptam még egy útlevélmásolatot meg egy útlevélméretű fényképet és már küldtem is vissza. Ezután már csak a fizetés maradt, ezzel kapcsolatban pedig többször is kihangsúlyozta az iroda, hogy az utalás közleményében véletlenül sem említsem meg Észak-Koreát, különben a bank visszadobhatja a tranzakciót. Két héttel a kínai utam megkezdése előtt a Young Pioneer Tours visszaigazolta a részvételemet, és tájékoztattak, hogy július 26-án reggel találkozunk a dandongi vasútállomásnál, a vízumom már náluk lesz.

Most viszont, hogy a megbeszélt helyen és időben találkoztunk, kiderült, hogy nincs Rowannál a vízumom. Semmi komoly, csak mint megtudtam, ő nem az én csoportom vezetője volt. Átirányított kollégájához, Chris-hez, aki szintén magas és ausztrál volt, de Rowanhoz képest ő olyan magas ausztrál volt, akinél még a vízumom is ott lapult. Már a kézfogás közben átnyújtotta a kék papírlapot, amin egyébként az tűnt fel elsőként, hogy a rajta szereplő térkép az egész Koreai-félsziget ábrázolta, nem csak Észak-Koreát. Ráadásul, mint később megtapasztaltam, az országukra sem hivatkoztak soha „Észak-” Koreaként, hanem vagy egyszerűen Koreának vagy a hivatalos nevén Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak nevezték. Ha hozzátennék az égtájat, azzal elismernék Dél-Korea államiságát, ilyesmit pedig errefelé nem kockáztatnak.

Még az utazási irodám nevében is csak sima "Korea" szerepel "North" nélkül. Mármint nem, nem, a "Young Pioneer Tours" nevében, abban ne is keresd se ezt, se azt! Viszont valójában nem is ők voltak az az utazási iroda, ameyik ezt a látogatást megszervezte nekem, ilyesmikhez Észak-Koreán kívüli cégeknek nincs joga. Ők csak az a nyugati cég voltak, amelyik szerződésben áll azzal az észak-koreai állami utazási irodával, amelynek tényleg szerepel a "Korea" szó a nevében: KITC, vagyis Korea International Travel Company. Igazából mindegy is, hogy melyik nyugati utazási irodánál jelentkezel egy észak-koreai útra, ott helyben így is-úgy is egy állami cég szervezi meg az egészet.

A Young Pioneer Tours két vezetője közben elment kiosztani a maradék vízumokat, én pedig beálltam a hosszú sorba. A határ közelsége miatt erre a vasútállomásra még körülményesebb volt a bejutás mint Kínában máshol. Az idegtépő várakozás során megpillantottam az első észak-koreaiakat is. Na, nem az arcukról ismertem fel őket, a hiedelemmel ellentétben ugyanis nem csak Kim Dzsongun frizuráját szabad viselniük. A mellkasukra tűzött pártjelvények azonban könnyen beazonosíthatóvá tették őket.

Miután átjutottam az összes ellenőrzőponton, végre kiléphettem a peronra és miközben a csapat többi tagjára vártunk, őrült ötletem támadt. Annak ellenére, hogy általában nem iszom ilyesmit, az itteni büfében vettem egy palack coca-colát, mert kíváncsi voltam, átengedik-e majd Amerika szimbólumát ezen a határon. Hamarosan beállt a vonatunk, és egy utolsó sorbanállást követően felszálltunk a számunkra kijelölt kocsiba. Ezután még majdnem egy órát üldögéltünk a mozdulatlan szerelvényen, a kólám már élvezhetetlenül langyos volt, mire az első rántás végigsöpört a vonaton. Aztán pár perccel később egy újabb zökkenés követte, megint mindenki izgatottan hitte azt, hogy elindulunk, de megint csak néhány centimétert mozdultunk a híd felé. Nemsokára a peronon álló egyenruhások sípolni meg szalutálni kezdtek, bezárultak az ajtók és egyre sűrűsödtek a lökések is.

Egy nagyobb rántás után elindultunk. Olyan bizonytalan sebességgel kezdett neki, mintha maga a vonat sem lett volna biztos benne, hogy valóban jó ötlet-e átkelni ezen a hídon. Exponenciálisan sűrűsödő kattogásokkal gyorsulva haladtunk a kínai hídfő felé, ahol elsuhantunk két szalutáló katona mellett, majd ráhajtottunk a masszív vashídra. A párhuzamos Barátság-hídon álló turisták mutatóujjai, tekintetei és kamerái mágnesként követték a Jalu folyó felett átrobogó szerelvényünket. Megérkeztünk a szárazföldre, lelassultunk és bekanyarodtunk az észak-koreai határállomásra.

Következő rész: Vonattal Phenjanba