Egy szép júniusi reggelen az Észak-Koreába induló utam első napja is elérkezett. Budapestről érdekes módon nyugat felé kezdtem el stoppolni, az Ázsiába tartó repülőm ugyanis Bécsből indult. Délutánra már ott is voltam, meglátogattam mindent, ami a nap hátralevő részébe belefért. Este a szállásadóm egy pakisztáni „all you can eat” becsületkasszás étterembe vitt el, úgyhogy néhány órával később jóllakottan feküdtem le a kanapéjára. A következő éjszakát már a levegőben töltöttem Szibéria felett, és érdekesség, hogy a sarkközeli helyszín és a napforduló közeli dátum miatt egy vékony napfénysáv egész éjjel a horizonton maradt. Mire az első igazi napsugár megérkezett, már Kína légterében jártunk, hamarosan pedig pittyegett is az a pittyegő, ami a pilóta bejelentéseit szokta megelőzni, ez alkalommal is az ő hangja követte: „Ladies and gentlemen, we will be landing shortly.”

Előző rész: A szabadság földjétől a legkevésbé szabad föld felé

Izgatottan dugtam az orrom az ablakhoz, de hiába. Ahogy kirepültünk a sűrű felhőrétegből, azonnal belesüllyedtünk a Pekinget búraszerűen lefedő, masszív szmogba. Ebbe a városba egyébként csak átszállni jöttem, a célállomásom Hongkong volt és ahhoz a landoláshoz már kilátás is járt. A jó oldalon ültem ahhoz, hogy alaposan megfigyelhessem az alattunk elterülő Gyöngy-folyó torkolatvidékének megannyi ágát és szigetét. Ahogy ereszkedtünk az itt élő csaknem százmillió ember jelenlétéről is egyre több részlet bontakozódott ki: széles autópályák, hidak, gyárkémények. Nemsokára már az egész ágasbogas torkolat egy olyan elfeketült tüdő képét idézte, amilyeneket a dohányzásellenes kampányokon szoktak elrettentő céllal körbeadni.

Pont ezért volt kellemes meglepetés néhány perccel később megpillantani, hogy hírhedt zsúfoltság ide vagy oda, a Hongkonghoz tartozó szigetek többségén a zöld szín dominált. Aztán ezek is sorban kiúsztak a látóteremből, és még akkor sem bukkant fel újabb földdarab, amikor már akár a hullámfodrokat is megszámolhattam volna a vészesen közeledő Dél-kínai-tenger felszínén. Végül előbb rázta át testemet a földetérés keltette lökés, minthogy megbizonyosodhattam volna arról, hogy tényleg a repülőtérnek otthont adó mesterséges szigetre sikerült-e letenni a gépmadarat. Kiszálltam és egy kezembe nyomott gumikacsa képében hamarosan kezdetét is vette a váratlan események azon sorozata amit köznapi szóval csak utazásnak nevezünk. Ezt egyébként úgy szereztem, hogy az érkezési oldalon pont engem talált meg néhány dekoratív hostess lány azzal, hogy pörgessem meg a szerencsekereküket, amivel a hongkongi kormány nagylelkű felajánlásából akár egy autót is nyerhettem volna, de csak ennyit sikerült.

Várjunk csak, mi is ez a gumikacsát osztogató hongkongi kormány? Hát ez nem Kína? Igen is, meg nem is. A történet úgy kezdődött, hogy a kínai Csing-dinasztia egy szép napon elhatározta, hogy fellép a drogkereskedelem ellen. Ez nem tetszett a briteknek, akik ezért kirobbantottak és gyors egymásutánban meg is nyertek két ópiumháborút. A békeszerződések értelmében kapták meg Kínától a névadó Hongkong-szigetet és a közeli Kowloon-félszigetet. 1898-ban aztán szó szerint új területekkel nyolcszorozódott meg a brit gyarmat mérete, ugyanis az ekkor 99 évre kibérelt környező szigeteket és földeket a mai napig „New Territories”-nek (Új Területeknek) nevezik. Reálos beállítottságú olvasóim valószínűleg már az előző mondat felénél jelentkeztek, hogy a New Territories akkor már 1997 óta újra Kína. Matematikailag igazuk is van, de a politika ennél komplexebb tudomány.

Eddigre ugyanis sokat változott a világ. A nyugati szalonokban egyrészt már nem volt szexi a gyarmatok méretével büszkélkedni, másrészt a „New Territories” annyira összenőtt Hongkong eredetileg is brit részeivel, hogy végül kézenfekvőbbnek tűnt az egészet egyben visszaadni Pekingnek. De nem ingyen, ugyanis más folyamatok is lezajlottak ez a 99 év alatt. Ezidő alatt Hongkong a nyugati országokat idéző polgárosodáson ment keresztül, Kína viszont ennek szöges ellentéteként pont a valaha volt egyik legelnyomóbb rendszert építette ki, amitől joggal féltek az eddigre demokráciához szokott helyiek. Az alku végül az lett, hogy London nagyvonalúan átadta mindenét, cserébe pedig Kína garantálta, hogy 50 évig változatlanul hagyja a helyi társadalmi-gazdasági viszonyokat. Ez a kompromisszum egy mindezidáig példátlan helyzetet eredményezett, ami miatt az ünnepélyes átadást megelőzően Pekingnek még olyan újonnan kitalált kifejezéseket is bele kellett írnia az alkotmányába, mint az „egy ország – két rendszer” vagy a „különleges közigazgatási terület”.

Utóbbi a mai napig Hongkong hivatalos státusza Kínán belül. Szóval igen, tényleg Kína része, de Hongkongnak saját kormánya, alkotmánya és törvényei vannak. Kínai yuan helyett hongkongi dollárt használnak, a jobb helyett a baloldalon közlekednek, külön indulnak a nemzetközi sporteseményeken, és még a Bank of China helyi fiókjainak homlokzatára is felfér a China szó mögé zárójelben, hogy Hongkong. Illetve ami utazóként talán a legfontosabb, Kínával ellentétben ide vízum sem kell, úgyhogy érdekes módon a pekingi átszállásom is a nemzetközi terminálon történt annak ellenére, hogy két kínai város között repültem.

A különleges közigazgatású kormány különleges ajándékával izgatottan léptem ki a repülőtér épületéből. Rögtön meg is csapott az a fajta nehéz, trópusi levegő, amit már majdnem el is felejtettem azóta, hogy utoljára Kínában jártam. Egy emeletes reptéri transzferbusszal utaztam át a szomszédos Lantau-szigetre. Hosszú utam első állomása ugyanis az itt magasodó hatalmas Buddha-szobor volt, aminek a belsejében állítólag magának, Siddhartha Gautamának a hamvaiból is őriznek valamennyit. A gigantikus bronzszobor talapzatától egyébként magára a reptér-szigetre is szép kilátás nyílt, és miközben kipihentem az idevezető csaknem 300, forró izzadságban megtett lépcsőfokot, érdeklődve figyeltem meg, hogy egyetlen teljes perc sem telt el repülők landolása vagy felszállása nélkül. Nem véletlen: ez a világ egyik legnagyobb utasforgalmú repülőtere, áruszállítás tekintetében pedig évek óta a legelső.

Egy gyalogos ösvényen ereszkedtem le a hegyről, majd elbuszoztam egy közeli halászfaluig. Itt egy néhány órás, céltalan bóklászásnak tűnő terepfelmérés alatt kitudakoltam, hogy a kikötőben veszteglő kapitányok közül ki vinne el a legolcsóbban egy körre a delfineiről híres közeli öbölbe. Elég turistás programnak hangzik, de egyszer látni akartam ilyet is, és nem bántam meg. A nap végén elkompoztam aznapi szállásadóm lakóhelye felé. Már sötét volt, mire megérkeztem Tin Shui Wai felhőkarcolói alá. Az épületek itt olyan magasak voltak, hogy két lift üzemelt bennük: az egyik csak a páros, a másik csak a páratlan emeleteken áll meg. Szállásadóm, Winnie az egyik legfelső emeleten lakott párjával és ugyan eredetileg a nappali közepére terítették le az alvóhelyemet, külön kérésemre áthelyezték abba az erkély-szerű kiszögellésbe, ahonnan panorámás kilátásom volt az egész városnegyedre. Lefekvés előtt még megkóstoltattak velem egy rakás helyi specialitást, én cserébe megkínáltam őket nagyszüleim pálinkájából, mindeközben pedig jókat játszottunk. Életemben nem láttam annyi logikai játékot egy helyen mint náluk, na jó, talán a londoni Természettudományi Múzeum szuvenírboltját leszámítva.

Utólag már tudom, hogy jobban jártam volna, ha a helyi ínyencségek módszeres végigkóstolása helyett is inkább újabb ördöglakatok fölött sírtam volna tovább tehetetlenül, mert másnap kegyetlen hasmenéssel keltem. Egy olyan igazi hidegrázós-félével, ami miatt aztán sokáig el sem tudtam indulni. Igazi logisztikai bravúr volt ezt a napot úgy megoldanom, hogy negyedóránként vécéközelben legyek. Erre a napra egyébként a közeli Wetland Parkot néztem ki, ami csak másfél kilométerre volt, de már az odaúton is három kényszerpihenőt kellett tartanom. Az elsőt egy közeli nyilvános vécénél, a másodikat egy könyvtárban, aminek a klimatizált helyiségében pár percre le is feküdtem egy hűvös padra, a harmadikat pedig egy általános iskolában, ahol valószínűleg visszafordíthatatlan gyermekkori traumákat okoztam, amikor vörös fejjel, hasamat markolászva és látványos kétségbeesettséggel rontottam be az udvarukra, hogy légyszi-légyszi hadd használhassam a mosdót, nagyon sürgős. Öröm az ürömben, hogy a kitérők miatt még Hongkong egyetlen máig álló ősi pagodájába is véletlenül belefutottam.

Már délután volt, mire eljutottam a Wetland Parkhoz. Szememet csípte a homlokomról leizzadt naptej, a nyakam a szúnyogcsípésektől zsibbadt, és mogorván konstatáltam, hogy a nap fele már eltelt, én pedig csak pár kilométert tettem meg, annak is a nagy részét a könnyűvasútnak nevezett helyi nagysebességű villamossal. A nap maradék részében oda-vissza cikáztam a park különböző mosdói között, de még így is sikerült bejárnom az egész helyet. Rátaláltam közben arra a virágra, ami a hongkongi zászlón szerepel, láttam hatalmas pókokat, krokodilokat, mangrove-erdőket, lótuszvirágokat és a mocsarak mögötti felhőkarcolók képében még az igazi Kínába is átpillanthattam. Közben tettem még egy bizonytalan próbálkozást az ázsiai konyhával és vettem egy doboznyi – nagyon sterilnek tűnően, darabonként becsomagolt - szusit, de a nap végén már ennyit sem mertem bevállalni és az elképzelhető legunalmasabb ételt választottam vacsorára: sültcsirkét hasábburgonyával, na meg persze széntablettával.

Elővigyázatosságom ki is fizetődött, mert másnap már sokkal jobban voltam. Ezen a napon költöztem ki Winnie-től, együtt buszoztunk el a következő állomásom, Yau Ma Tei városa felé. Egy taoista szentélynél szálltunk le, ami ugyan turisztikai értelemben is megért volna egy látogatást, de mi más okból érkeztünk. Winnie elmondta, hogy ez a hely híres a jósairól, és egy ekkora út előtt érdemes lenne nekem is ellátogatnom egyhez. Meglepett arckifejezésemet látva elmagyarázta, hogy a világ többi részével ellentétben Kínában pont a tehetősebb, nagyvárosi emberek nyitottabbak a spiritualizmusra. A hongkongiak esetében ez hatványozottan igaz, mert ők a komplett maoista vallásüldözésből kimaradtak. Itt még a híres felhőkarcolókat is a feng shui szabályai szerint húzták fel, sok helyi pedig olyan magától értetődően kezdi minden napját egy jósnál, mintha csak egy kávét főzne le.

A szertartást, amelyben részt vettem „verslottónak” nevezik, mert bambuszpálcákra írt szavak és számok alapján történik a jóslás. A koreográfia az volt, hogy addig kellett rázogatnom egy ilyen pálcákkal teli csövet a szentély udvarán térdepelve, amíg egy ki nem hullott belőle. Ez a 14-es számú volt, bevittük az első szabad jósnőhöz. Átnyújtottam a pálcát, megadtam a születési adataimat, és kiválasztottam az alap díjcsomagot. A drágább ajánlatokhoz képest ez nem tartalmazta a helyes imádkozás módszerének bemutatását és kérdésből is szigorúan csak egyet tehettem fel. Nem baj. Egyrészt eleve nem hitből jöttem, másrészt pedig így a másfél hónapos kalandom kezdetén egy kérdésben is össze tudtam foglalni mindent, ami aktuálisan foglalkoztatott: lesz valami nagyobb problémám az út során?

A jósnő gondosan kiválasztott számomra néhány cetlit. Valamiféle kínai szöveg volt rajtuk, de hogy pontosan mi, azt akkor sem tudtam volna meg, ha történetesen értettem volna a hagyományos írásjeleket, mert rögtön egy papírtasakba süllyesztette őket, amit lezárt, és fura használati útmutatóval nyújtott át. Winnie lefordította, hogy ezt magamnál kell tartanom, de tilos elolvasnom (ezt mondjuk könnyű volt betartani) és február környékén el kell égetnem. Ezután a jósnő nekiállt megválaszolni a kérdésemet, Winnie már a felénél elvigyorodott, hamarosan meg is értettem miért: a jóslat az volt, hogy lesz hasmenésem. Európai gyomornak Ázsiában hasmenést jósolni nem nagy mágia, de a jósnő még ezzel a biztosra menő tippjével is 24 órát késett.

Utóbbi mondatomhoz hasonló módon zártam le a látogatás cinikus összefoglalását néhány órával később, amikor találkoztam a következő szállásadómmal, Hannah-val, és megkérdezte, hogy milyen napom volt. Pont benyitottunk a lakásba, mire végeztem a sztorival. Mivel a hatodik emeletre kellett fellépcsőznünk (ebben az épületben nemhogy kettő, de egy lift sem volt), akár a kifulladásra is foghattam volna az ebben a pillanatban beálló kínos csendet, de nem erről volt szó. Megtudtam, hogy Hannah apja maga is jós, és éppen abba a lakásukba léptünk most be, ahol egyébként néha még kuncsaftokat is fogad. A jós maga, egyébként nem volt itt, úgyhogy alhattam a dolgozószobájában. Ráadásul – figyelmeztetett Hannah – a szülei nagyon nem kedvelik a külföldieket, és természetesen nem is tudják, hogy itt vagyok. Ritkán jönnek, és akkor sem minden figyelmeztetés nélkül, de a biztonság kedvéért késznek kell állnom arra, hogy viszonylag rövid idő alatt egy hátsó kijáraton keresztül meneküljek el, ha szükséges. Hannah meg is mutatta a menekülési útvonalat, én meg közben azon morfondíroztam, hogy figyel-e vajon most minket az apja a kristálygömbjében.

Leraktam a hátizsákomat és a nap hátralevő részét Yau Ma Tei felfedezésével töltöttem. Délután a „Hölgyek piacára” látogattam ki, az estémet pedig a „Templom utcai éjszakai piac” forgatagában töltöttem el. Utóbbi egyébként egy nem hivatalos piros lámpás negyed, mert ironikus módon a Templom utca pont Hongkong leglazább erkölcsű vidéke, ahol a boltok elé kitett 100 forintos könyvek nyíltságával árulják az utcán a legzavarba ejtőbb játékszereket és pikáns posztereket. A zsúfolt sétálóutcák fölött villódzó neonfények jó része talpmasszázst reklámozott, és azt már Hannah mondta el vacsora közben, hogy ebben a városrészben a talpmasszázs a prostitúció legális fedőneve. Egy koszos szabadtéri étkezdében ültünk le főtt csigát kóstolni, ahol a körülöttünk üldögélő kínaiak úgy köpködtek a padlóra, mintha muszáj lett volna.

Ez a kép volt a fejemben akkor is, amikor másnap leereszkedtem egy patyolattiszta metróállomásra, amelynek a falán nagybetűkkel figyelmeztették az utasokat, hogy 2000 hongkongi dollárral büntetik azt, aki itt enni merészel. Jut eszembe, Winnie tornyházának liftjében a dohányzás került 5000 dollárba. Az egyik szigorúan étkezésmentes metrókocsival gurultam át a Viktória-öböl vize alatt; ezt az utolsó napot ugyanis magára a Hong Kong-szigetre szántam. Ez talán egész Ázsia legangolosabb szeglete, ahol nemcsak a London szimbólumának számító kétemeletes buszok cirkálnak, hanem egészen egyedülálló módon még kétemeletes villamosok is. Utóbbiak egyébként szerintem a legideálisabb közlekedési eszközök itt a városnézésre, mert viszonylag lassan kanyarognak végig a sziget legfontosabb útjain, az emelet első üléseiről pedig olyan a kilátás, mint a legmenőbb turistabuszok teraszairól. Ráadásul velük ellentétben itt a jegy alig 80 forintba kerül, és idegesítő turisták helyett a helyi ingázók színes kavalkádja vesz körül. Az emelet első ülésén töltött majdnem egy órám alatt megfordultak mellettem buddhista szerzetesek, aktatáskás üzletemberek, ortodox zsidók, és iPhone-jukba feledkezett, rózsaszín cicafüleket viselő, kawaii tinilányok is.

A világ a villamosablak túloldalán sem volt kevésbé izgalmas. A mindenféle különös formájú üvegpalota alatt kanyarogva megfigyelhettem gyarmati kori angolos villákat, lampionos sikátorokat, kosztól berasztásodott szőrzetű, járdán szunyókáló hajléktalanokat és parkokban tájcsízó, félmeztelen öregembereket is. Annyi látnivaló, annyi színes, szagos, hangos impulzus ért minden irányból, hogy szó szerint fizikai fáradság lett úrrá rajtam. Kiégőfélben lévő receptoraimnak végül az adta meg a kegyelemdöfést, amikor egy zsúfolt piacon haladtunk keresztül. A síneken sétálgató nénikre rá-rádudálva törtünk utat a körülöttünk alkudozó kofák, a kampókon csüngő disznófejek, a megkopasztott, szénfekete csirkék, a napernyős és legyezős tömegek és az ebben a káoszban a szájukban tartott síppal rendet tartani próbáló rendőrjárőrök között. Itt le is szálltam, és a piac néhány egzotikus gyümölcsével feltöltöttem az energiaszintemet.

Reggelim után a képzavaros nevű Boldog-völgyi temetőhöz látogattam. Olyan szempontból mondjuk nem egyedülálló a fura elnevezés, hogy vidám temetőt Romániában is láttam már, de itt már a városrész elnevezése is akkora paradoxon, mint a Templom utcai piros lámpás negyed. A Boldog-völgy ugyanis Hongkong legsötétebb aurájú szeglete, olyan kirívóan rossz feng shui viszonyokkal, hogy a helyiek mindig is messziről kerülték. A britek eleinte bemerészkedtek a rosszul szellőző, mocsaras völgybe, de a maláriát terjesztő szúnyogok nagy koncentrációja, a fűben lapuló mérgeskígyók, valamint a már-már paranormális gyakorisággal jelentkező helyi katasztrófák (járványok, tűzvészek) miatt végül ők sem nagyon mertek letelepedni. Lakóházak helyett egy nagy sportpályát és a sziget fő temetőjét hozták itt létre. Ez a Boldog-völgyi temető, ahol külön muszlim, hindu és keresztény parcellák sorakoznak – amelyeket a helyhiány miatt idővel teraszosan, egymás hegyére-hátára kezdtek építeni.

Ezután alkalmam nyílt a világ leghosszabb szabadtéri mozgólépcsőjét is kipróbálni. Ezzel mentem fel a sziget első mecsetéhez, a 19. században épült Jamiahoz. Szandálomat a kapuban hagyva be is léphettem az imaterembe, egy nagyon lelkes pakisztáni kisfiú vezetett körbe. Innen egy majomketrecekkel teli parkon és néhány nagyon komplex közlekedési csomóponton keresztül jutottam el következő állomásomig, a viktoriánus korban épített fogaskerekű vasútig. Hosszú sorban állást követően felszálltam és hamarosan már a sziget csúcsán is voltam. Innen nyílik a legszebb kilátás Hongkongra, a hosszú erkélyen hatalmas tömeg verődött össze. Egy emelvényről néhány profi fényképész ágyúméretű masinákkal kapott le mindenkit, aki nem elég látványosan tiltakozott ellene, hogy aztán ezeket a képeket vidámparkokhoz hasonlóan a kijáratban árusítsák. A délutánom nagy részét a csúcson bóklászva töltöttem, az egyik utolsó kocsival ereszkedtem vissza a városba. Naplemente környékén kisétáltam a kikötőbe és megvettem a másnapi jegyemet Makaóba.

Este egy olyan sráccal találkoztam, aki bár elszállásolni nem tudott, mindenképpen meg akart ismerni. Ő volt Sice, aki saját elmondása szerint az ekkoriban bemutatott „Grand Budapest Hotel” miatt jött annyira izgalomba a származásomtól, hogy elhatározta, hogy márpedig meghív egy vacsorára. Az, hogy én még nem láttam a filmet, már azelőtt kiderült, hogy megérkeztünk volna a vacsoránknak otthont adó teázóba, de így sem küldött haza. Azért egy teázóba mentünk, mert ezeken a helyeken kapni Hongkong leghagyományosabb eledelét, a dim sumot. Ez nem egy külön étel, hanem egy olyasmi kategória, mint nálunk a főzelék. Többségük gőzgombóc-szerű, hallal vagy rákkal töltött batyu, de formában és töltelékben is számtalan kombináció létezik. Annyi azért általánosságban is elmondható, hogy az apró falatokat teával kínálják, és hagyományosan egy guruló tálalókocsival közlekedő pincér szolgálja fel őket egyesével. A vacsora után búcsúzóul megígértem, hogy meg fogom nézni a budapestes filmet, majd visszametróztam a szállásomra. Éjfél körül még az épület tetejére is felmásztunk Hannah-val egy búcsúitalra, nagyon késő volt, mire ágyba kerültem.

Sokáig nem jött álom a szememre, gondolataim kavarogtak. Eddig viszonylag könnyű dolgom volt, az elmúlt napokban csak Hongkongon belül csavarogtam. Bemelegítésnek jó volt, de az igazi kaland csak most következett. Bárányok helyett azt a papírlapot próbáltam meg felidézni zárt szemhéjaim mögött, amire még Budapesten írtam fel az útitervet. Az első néhány dátum környéke annyira tele volt részletes leírásokkal, címekkel, telefonszámokkal és menetrendekkel, hogy még a lap ilyenmódon magam elé képzelt verziójában sem tudtam mindent kibetűzni. Lejjebb egyre szellősebbé vált a papír, Makaó után például már csak kulcsszavak sorakoztak a dátumok mellett. Eleinte még városok nevei, aztán már csak tartományoké. Végül a lap alján egy nagy adag üres dátum következett egészen július 26-ig, ami mellett ennyi állt: belépés Észak-Koreába. Azzal a gondolattal merültem álomba, hogy ha minden jól megy - márpedig a jósnő szerint így lesz -, akkor egy hónap múlva már ott is leszek. Másnap a telefonom keltett, de nem az ébresztőórám hangján vagy idejében. Egy sms volt. Csak néhány szóból állt, és azokat is láthatóan sietve pötyögte be Hannah a szomszéd szobából: „Apa jön. Most. Menekülj!”

Folytatása hamarosan következik