Az észak-koreai határon fekvő Dandongban nem volt leszervezett szállásom, pedig ez ott kulcsfontosságú lett volna. Mindenképpen szükségem volt itt egy helyre, ahol lerakhattam a GPS-készülékemet a phenjani utazás idejére. Az emeletes vaságyon fekve izgalmas ötletem támadt. Ez a szerelvény feltételezhetően tele van dandongiakkal, akik talán szívesen megőriznének egy GPS-készüléket néhány napig, ha előbb összebarátkoznék velük. Lemásztam, és ismerkedő körútra indultam az éjszakai vonaton. Természetesen sehol sem volt képem a valódi szándékommal indítani, úgyhogy mindenhol legalább fél órát csevegtem, mire kiderült, hogy nem tudnak segíteni. Az éjszaka nagy részét ilyen villámrandikkal töltöttem, és ugyan nagyon jókat ittam meg beszélgettem mindenkivel, a terv maga csúfos kudarcba fulladt. Reggel nemcsak szállás- és GPS-megőrzőhely nélkül, de ráadásul kialvatlanul és kissé másnaposan érkeztem meg az észak-koreai határhoz.

Egy szép júniusi reggelen az Észak-Koreába induló utam első napja is elérkezett. Budapestről érdekes módon nyugat felé kezdtem el stoppolni, az Ázsiába tartó repülőm ugyanis Bécsből indult. Délutánra már ott is voltam, meglátogattam mindent, ami a nap hátralevő részébe belefért. Este a szállásadóm egy pakisztáni „all you can eat” becsületkasszás étterembe vitt el, úgyhogy néhány órával később jóllakottan feküdtem le a kanapéjára. A következő éjszakát már a levegőben töltöttem Szibéria felett, és érdekesség, hogy a sarkközeli helyszín és a napforduló közeli dátum miatt egy vékony napfénysáv egész éjjel a horizonton maradt. Mire az első igazi napsugár megérkezett, már Kína légterében jártunk, hamarosan pedig pittyegett is az a pittyegő, ami a pilóta bejelentéseit szokta megelőzni, ez alkalommal is az ő hangja követte: „Ladies and gentlemen, we will be landing shortly.”

Miközben én gyanútlanul írogattam a szakdolgozatomat, tőlem alig 70 kilométerre új ország született. 2015 április 13-án – csupán öt nappal azután, hogy hazaérkeztem Magyarországra - kikiáltották Liberlandot. Ez egy mai napig senki által sem elismert miniállam, amit egy lakatlan Duna-szigeten hozott létre egy cseh politikus Horvátország és Szerbia között. Történelmi hovatartozástól függően Nagy-Magyarország vagy Jugoszlávia szétrobbantásának az utolsóként kiszakadt államszilánkjaként is hivatkozhatnánk rá. Vagy egy szabadabb világ utópiájának a mintaországaként. Vagy egy politikai gerillaakcióként. Vagy akár egy fenntarthatatlan és erkölcstelen politikai piramisjátékként is. De akkor mi is Liberland?

Mire a kávéval végeztem, már a város túloldalán voltunk, itt már kiszállhattam volna stoppolni. Azért nem tettem, mert előttünk pont egy rendőri blokád volt, és habár nem hittem, hogy problémáztak volna velem, ha stoppolni látnak, azért jobbnak láttam elkerülni az ilyen találkozásokat. Az ügyvéd végül tehát a checkpoint utáni első kanyarban rakott ki, ameddig már nem láthattak el a rend őrei. Megköszöntem a fuvart és a reggelit, és kiszálltam. Ahogy az ügyvéd autója visszafordult, és eltűnt a kanyarban, izgatott érzés lett úrrá rajtam. Ez már a harmadik napom volt Szaúd-Arábiában, de eddig még nem volt alkalmam igazából stoppolni. — Most jött el a pillanat, amikor az eddigi luxus VIP utazásom átalakul azzá a kiszámíthatatlan kalanddá, amire a kezdetektől vágytam — gondoltam, és felemeltem a hüvelykujjamat.

A recepciós nő kedvesen üdvözölt, és azt mondta, hogy ha szeretném, a hotel a szennyeseimet is kimossa. Jól beszélt angolul és kellemes, lágy hangja volt. — Csak hozd le a ruháidat reggel, és elintézzük! — mondta. Barátságos, mélybarna szemei alapján csinos teremtésnek tűnt, de mást nem láttam belőle. — Tökéletes, köszönöm szépen — mondtam, és fellifteztem. Végül a kártya, amit kaptam, nem működött, vissza kellett mennem hozzá. Segítőkészen megoldotta a gondot, és habár csak a nikáb alól kilátszó szemeit láttam, végig éreztem, hogy mosolyogva beszélt. Talán még kicsit flörtölve is.

Kis idő múlva megérkeztünk, Haqlbe. Köszönetképpen az összes maradék jordán dínáromat az autóban hagytam, és kiszálltam. Már bőven délután volt, és én még aznap meg akartam érkezni az innen 250 kilométerre lévő regionális fővárosba, Tabukba. De az elmúlt bő egy óra azt is bebizonyította, hogy nyelvtudás nélkül nem lesz könnyű dolgom Szaúd-Arábiában. A kommunikációhoz internetre, ahhoz SIM kártyára, ahhoz pedig szaúdi pénzre volt szükségem. Utóbbi nélkül még a stoppolásnak sem maradt alternatívája, stoppolni meg kommunikáció nélkül szinte lehetetlen, ami bezárta az ördögi kört. A baj csak az volt, hogy határváros ide vagy oda, Haqlben egy pénzváltó sem akadt.

Ugyan tisztában voltam vele, hogy semmi illegális nincs nálam, mégis a torkomba ugrott a szívem, amikor a kutya a hátizsákomra ugatott. A határőr kinyittatta velem, majd nekiállt egyesével kipakolni a holmijaimat. Olyasmi érzés volt, mint amikor vásárlás nélkül távozom egy boltból, és annak ellenére aggódom azon, hogy lopáson kapnak, hogy tudom jól: semmit nem tettem el. A tét persze most nagyobb volt. A szemközti épület tetején lengedező zászló itt nem egy multinacionális szupermarket-lánc logóját ábrázolta, hanem azt, ami a próféta országában azokra vár, akiket drogcsempészésen kapnak: egy pallost. Felette szépen kanyarított arab kalligráfia, ami éntőlem akár azt is jelenthette, hogy „Üdv, kedves látogató”, a pallossal együtt számomra akkor is fenyegetően hatott. Ahogy leemeltem a tekintetemet a tiszteletet parancsoló szaúdi zászlóról, egy pillanatra megállt a szívem. A határőr éppen egy teniszlabda-nagyságú, fehér port tartalmazó műanyag zacskót húzott ki a hátizsákom felvágott varrása alól.

A váróteremben töltött kényelmetlen éjszaka után egy pár órát még nappali világosságban is várakoznom kellett az alvóhelyemül szolgáló ülőhelyen, mielőtt felszálhattam volna a vonatra. Reggelimet és ebédemet is az ázsiai vonatozás világában megszokott olcsó bögréstészták különböző ízű variánsai jelentették, szinte az egész napot a váróteremben illetve a vonaton töltöttem. A nap végére megérkeztem a Peking közelében lévő Tiencsinbe, amely amellett, hogy a főváros forgalmas kikötőjeként Kína negyedik legnépesebb városa, arról is híres, hogy itt található az a belvárosi terület, amely a 20. század elején az Osztrák-Magyar Monarchia koncessziós területe volt. Az a 16 év alatt az itt élő helyi kínaiak is automatikusan megkapták az osztrák-magyar állampolgárságot, a monarchia konzulátusi épülete a mai napig áll, a városrész pedig máig az a földterület amely valaha a legközelebb áll ahhoz, hogy magyar gyarmatnak nevezhessük.

A problémás fénykép egy egyszerű vasúti épületet ábrázolt, aminek a homlokzatán – annak rendje és módja szerint – a két vezető portréja díszelgett. A baj az volt, hogy a kép előterében tekergő vasúti vezetékek közül egy vastagabb szinte olyan precízséggel húzta keresztül a két Kim mosolygó fejét, mintha direkt állítottam volna be így ezt a képet. A menedzser jelezte, hogy ennek a képnek nem fognak a határon örülni, én pedig kínosan vigyorogva ébredtem tudatára annak, hogy egy rakás ennél provokatívabb kép van még a kamerámon. Ráadásul ott van a zsebemben a boríték tele észak-koreai bankjeggyel, amiket hivatalosan nem lehet kivinni az országból. Elrejthetném valahol a hátizsákom mélyén (akár a memóriakártyával együtt), de ha mégis megtalálják, akkor ezzel a lépéssel csak rontanék a helyzetemen. Ahogy haladtunk, egyre sürgetőbbé vált valamiféle megoldást találnom, de végül pár órával később mégiscsak felkészületlenül, terv nélkül és remegve néztem végig, ahogy a vonatunk lelassult, majd megállt a határon.

Ahogy közeledtünk a győzelem napi ünnepség főattrakciójának a helyszínéhez, úgy sűrűsödtek körülöttünk az emberek is. Nemcsak rengeteg helyit, de más turistacsoportokat is láttam itt-ott. A folyó túloldalán a két vezér kivilágított szobra látványos hátteret adott a hömpölygő tömegnek. Megpróbáltam lefényképezni, de a sötétben ez nem volt olyan egyszerű, sokadszorra sikerült csak. Amikor úgy éreztem, hogy talán túlságosan is lemaradtam a csoporttól, kocogni kezdtem, könnyen utolértem őket. A baj csak az volt, hogy ez nem az én csoportom volt. Visszafordultam, és kétségbeesetten keresni kezdtem a tömegből kilógó külföldi formájú fejeket, de a sötétben nem láttam túl messzire. Közben elkezdődött a műsor, győzedelmes indulók zaja töltötte be a zsúfolt partszakaszt. Percekig cikáztam ide-oda, de egyik irányban sem találtam semmi megnyugtatót, ezért inkább én is átadtam magam az ünneplésnek.