Mire a kávéval végeztem, már a város túloldalán voltunk, itt már kiszállhattam volna stoppolni. Azért nem tettem, mert előttünk pont egy rendőri blokád volt, és habár nem hittem, hogy problémáztak volna velem, ha stoppolni látnak, azért jobbnak láttam elkerülni az ilyen találkozásokat. Az ügyvéd végül tehát a checkpoint utáni első kanyarban rakott ki, ameddig már nem láthattak el a rend őrei. Megköszöntem a fuvart és a reggelit, és kiszálltam. Ahogy az ügyvéd autója visszafordult, és eltűnt a kanyarban, izgatott érzés lett úrrá rajtam. Ez már a harmadik napom volt Szaúd-Arábiában, de eddig még nem volt alkalmam igazából stoppolni. — Most jött el a pillanat, amikor az eddigi luxus VIP utazásom átalakul azzá a kiszámíthatatlan kalanddá, amire a kezdetektől vágytam — gondoltam, és felemeltem a hüvelykujjamat.

A recepciós nő kedvesen üdvözölt, és azt mondta, hogy ha szeretném, a hotel a szennyeseimet is kimossa. Jól beszélt angolul és kellemes, lágy hangja volt. — Csak hozd le a ruháidat reggel, és elintézzük! — mondta. Barátságos, mélybarna szemei alapján csinos teremtésnek tűnt, de mást nem láttam belőle. — Tökéletes, köszönöm szépen — mondtam, és fellifteztem. Végül a kártya, amit kaptam, nem működött, vissza kellett mennem hozzá. Segítőkészen megoldotta a gondot, és habár csak a nikáb alól kilátszó szemeit láttam, végig éreztem, hogy mosolyogva beszélt. Talán még kicsit flörtölve is.

Kis idő múlva megérkeztünk, Haqlbe. Köszönetképpen az összes maradék jordán dínáromat az autóban hagytam, és kiszálltam. Már bőven délután volt, és én még aznap meg akartam érkezni az innen 250 kilométerre lévő regionális fővárosba, Tabukba. De az elmúlt bő egy óra azt is bebizonyította, hogy nyelvtudás nélkül nem lesz könnyű dolgom Szaúd-Arábiában. A kommunikációhoz internetre, ahhoz SIM kártyára, ahhoz pedig szaúdi pénzre volt szükségem. Utóbbi nélkül még a stoppolásnak sem maradt alternatívája, stoppolni meg kommunikáció nélkül szinte lehetetlen, ami bezárta az ördögi kört. A baj csak az volt, hogy határváros ide vagy oda, Haqlben egy pénzváltó sem akadt.

Ugyan tisztában voltam vele, hogy semmi illegális nincs nálam, mégis a torkomba ugrott a szívem, amikor a kutya a hátizsákomra ugatott. A határőr kinyittatta velem, majd nekiállt egyesével kipakolni a holmijaimat. Olyasmi érzés volt, mint amikor vásárlás nélkül távozom egy boltból, és annak ellenére aggódom azon, hogy lopáson kapnak, hogy tudom jól: semmit nem tettem el. A tét persze most nagyobb volt. A szemközti épület tetején lengedező zászló itt nem egy multinacionális szupermarket-lánc logóját ábrázolta, hanem azt, ami a próféta országában azokra vár, akiket drogcsempészésen kapnak: egy pallost. Felette szépen kanyarított arab kalligráfia, ami éntőlem akár azt is jelenthette, hogy „Üdv, kedves látogató”, a pallossal együtt számomra akkor is fenyegetően hatott. Ahogy leemeltem a tekintetemet a tiszteletet parancsoló szaúdi zászlóról, egy pillanatra megállt a szívem. A határőr éppen egy teniszlabda-nagyságú, fehér port tartalmazó műanyag zacskót húzott ki a hátizsákom felvágott varrása alól.

A váróteremben töltött kényelmetlen éjszaka után egy pár órát még nappali világosságban is várakoznom kellett az alvóhelyemül szolgáló ülőhelyen, mielőtt felszálhattam volna a vonatra. Reggelimet és ebédemet is az ázsiai vonatozás világában megszokott olcsó bögréstészták különböző ízű variánsai jelentették, szinte az egész napot a váróteremben illetve a vonaton töltöttem. A nap végére megérkeztem a Peking közelében lévő Tiencsinbe, amely amellett, hogy a főváros forgalmas kikötőjeként Kína negyedik legnépesebb városa, arról is híres, hogy itt található az a belvárosi terület, amely a 20. század elején az Osztrák-Magyar Monarchia koncessziós területe volt. Az a 16 év alatt az itt élő helyi kínaiak is automatikusan megkapták az osztrák-magyar állampolgárságot, a monarchia konzulátusi épülete a mai napig áll, a városrész pedig máig az a földterület amely valaha a legközelebb áll ahhoz, hogy magyar gyarmatnak nevezhessük.

A problémás fénykép egy egyszerű vasúti épületet ábrázolt, aminek a homlokzatán – annak rendje és módja szerint – a két vezető portréja díszelgett. A baj az volt, hogy a kép előterében tekergő vasúti vezetékek közül egy vastagabb szinte olyan precízséggel húzta keresztül a két Kim mosolygó fejét, mintha direkt állítottam volna be így ezt a képet. A menedzser jelezte, hogy ennek a képnek nem fognak a határon örülni, én pedig kínosan vigyorogva ébredtem tudatára annak, hogy egy rakás ennél provokatívabb kép van még a kamerámon. Ráadásul ott van a zsebemben a boríték tele észak-koreai bankjeggyel, amiket hivatalosan nem lehet kivinni az országból. Elrejthetném valahol a hátizsákom mélyén (akár a memóriakártyával együtt), de ha mégis megtalálják, akkor ezzel a lépéssel csak rontanék a helyzetemen. Ahogy haladtunk, egyre sürgetőbbé vált valamiféle megoldást találnom, de végül pár órával később mégiscsak felkészületlenül, terv nélkül és remegve néztem végig, ahogy a vonatunk lelassult, majd megállt a határon.

Ahogy közeledtünk a győzelem napi ünnepség főattrakciójának a helyszínéhez, úgy sűrűsödtek körülöttünk az emberek is. Nemcsak rengeteg helyit, de más turistacsoportokat is láttam itt-ott. A folyó túloldalán a két vezér kivilágított szobra látványos hátteret adott a hömpölygő tömegnek. Megpróbáltam lefényképezni, de a sötétben ez nem volt olyan egyszerű, sokadszorra sikerült csak. Amikor úgy éreztem, hogy talán túlságosan is lemaradtam a csoporttól, kocogni kezdtem, könnyen utolértem őket. A baj csak az volt, hogy ez nem az én csoportom volt. Visszafordultam, és kétségbeesetten keresni kezdtem a tömegből kilógó külföldi formájú fejeket, de a sötétben nem láttam túl messzire. Közben elkezdődött a műsor, győzedelmes indulók zaja töltötte be a zsúfolt partszakaszt. Percekig cikáztam ide-oda, de egyik irányban sem találtam semmi megnyugtatót, ezért inkább én is átadtam magam az ünneplésnek.

Észak-Korea személyi kultuszát elnézve eddigre feltűnt egy különös minta. Minden valamire való épületen ott volt Kim Ir Szen és Kim Dzsongil képe, sokan az ő arcképükkel díszített kitűzőket hordtak, sőt az ő szobraikat ezen a napon az egész város éppen virágokkal terítette be. Ebben a múzeumban is minden róluk szólt, pedig ott van még a harmadik Kim, a jelenlegi vezető is. Ő vajon miért nem kap ekkora tiszteletet? Talán a nép szemében ő valamivel kevesebb mint két elődje? Vagy majd a halála után számíthat az apjáéhoz és nagyapjáéhoz hasonló rajongásra? Természetesen tudtam, kit kell megkérdeznem erről, és Kim is megérezhette, hogy megint valami kellemetlen kérdést találtam ki számára. Láttam rajta, hogy erre nem volt kész válasza.

A sör nem volt túl emlékezetes, de arra jó volt, hogy mellette valami tökéletes baromság juthasson az eszünkbe. Mindhármunkat érdekelt, hogy meddig lehet elmenni Észak-Koreában, ezért azon kezdtünk el gondolkozni, hogy ha most felállnánk és kilépnénk a kapun, vajon hány lépést tudnánk megtenni a város felé. A sör után el is indultunk. A kijárat nyitva volt, kiléptünk. Nem szólt utánunk senki. Elindultunk. Egy lépés, kettő, három…az ajtó hangosan becsapódott mögöttünk, a bárból kiszűrődő zaj szempillantás alatt minimálisra tompult. Négy, öt, hat, hét…Elértünk a terasz végére, lépcső következett. Nyolc, kilenc, tíz…minden sötét volt. Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom…az egyik bokor irányából baljós nesz jött. Tizennégy. Valaki sokat sejtetően köhintett a sötétben.

Ahogy begördültünk Phenjan vasútállomására ismét izgatott suttogás söpört végig a kocsin, ez alkalommal a bőröndzárak kattogásának és a székek visszahajtásának a zörejével fűszerezve. Pár perc múlva kinyíltak az ajtók, és megindult a tömeg. Elbúcsúztam a lányoktól és leszálltam. Lassan a csoport összes tagja összegyűlt a peronon, majd Chris vezetésével keresztülvágtunk az állomás épületén. Ami mögött nem más várt minket, mint...