Mire a kávéval végeztem, már a város túloldalán voltunk, itt már kiszállhattam volna stoppolni. Azért nem tettem, mert előttünk pont egy rendőri blokád volt, és habár nem hittem, hogy problémáztak volna velem, ha stoppolni látnak, azért jobbnak láttam elkerülni az ilyen találkozásokat. Az ügyvéd végül tehát a checkpoint utáni első kanyarban rakott ki, ameddig már nem láthattak el a rend őrei. Megköszöntem a fuvart és a reggelit, és kiszálltam. Ahogy az ügyvéd autója visszafordult, és eltűnt a kanyarban, izgatott érzés lett úrrá rajtam. Ez már a harmadik napom volt Szaúd-Arábiában, de eddig még nem volt alkalmam igazából stoppolni. — Most jött el a pillanat, amikor az eddigi luxus VIP utazásom átalakul azzá a kiszámíthatatlan kalanddá, amire a kezdetektől vágytam — gondoltam, és felemeltem a hüvelykujjamat.
Hamarosan le is lassított mellettem egy autó, én pedig izgatottan futottam az ablakához. A bent ülő két srácról megtudtam, hogy valamiféle építkezésen dolgoznak, és éppen oda tartottak. Errefelé az építkezések nem számítottak szokatlan dolgoknak, mert pont ennek az útnak a végén található az a partszakasz, ahova Mohamed herceg megálmodta a Neom projektet. És hogy mi az a Neom? Egy science-fiction. A jövő városa. Egy 170 kilométer hosszú, de csupán 200 méter széles csík alakú város, ami a Vörös-tenger partjától indul és mindenféle domborzati viszonyokat figyelmen kívül hagyva halad egyenesen az ország belseje felé. Egy fenntartható, karbonsemleges és okos város, modern tömegközlekedéssel és megújuló energiákkal. Egy hosszú vonalváros számtalan földalatti szinttel, ami a tervek szerint egy Magyarországnyi embernek ad majd otthont. De mindez még csak 3D modelleken és Mohamed herceg fejében létezik, sok értelmét nem láttam tehát annak, hogy ellátogassak a város majdani helyére. Ráadásul sofőrjeim sem egy Neommal kapcsolatos építkezésre tartottak.
A hely, ahol lekanyarodtak a sivatagban feltákolt sátortáboruk felé, csak néhány kilométerre volt attól az elágazástól, ahol nekem is el kellett fordulnom, ezt a rövid távot tehát inkább legyalogoltam. Így legalább alkalmam volt kiélvezni a szép tájat is. Persze ekkor még nem tudtam, hogy milyen sok időm lesz erre addig, amíg a következő autóra várok majd. Ezen a mellékúton ugyanis szinte semmi forgalom nem volt, az út közepén állva fogyasztottam el az eddigre már olvadásnak indult fánkomat, és lélekben már arra is felkészültem, hogy nem jutok el a szép kanyonig. Aminek amúgy saját neve nem is nagyon volt, a legközelebbi falu után Bajdah-ként (ejtsd: bázsdáh) hivatkoztak rá Snapchaten.
Az út Bajdah-ba
Körülbelül egy óra várakozás után jelent meg az első jármű a poros látóhatáron, aztán ahogy egyre közeledett, úgy vettem észre azt is, hogy igazából ketten vannak. Az első meg is állt, de még mielőtt odafuthattam volna hozzá, megállt közvetlenül mellettem a második is. Kellemetlen szituáció az ilyen, mert az is udvariatlan, ha nem az elsőnek megállóhoz lépek oda először, és az is, ha nem a hozzám legközelebbihez. Végül a második autóba ültem be, habár mindkettő ugyanoda, a már említett Bajdah-ba tartott. Sőt, a fiatal sofőröm elmondta, hogy az előttünk haladó autóban az apja ül, aki történetesen éppen e kis közösség polgármestere. Hamarosan megérkeztünk az alacsony forgalmú országút végére. Bajdah mögött már csak a sivatag volt.
A központban parkoltunk le, ez a gyakorlatban egy benzinkút poros betonudvarát jelentette. Mellettünk egy éppen zárva lévő apró kisbolt volt, az utca túloldalán egy minimalista egyszerségű mecset, az út mentén pedig mindkét irányban néhány ház. Elbúcsúztam a polgármestertől és a fiától, és lelépve az aszfaltról megkezdtem a felfedezőtúrámat abba az irányba, amerre a telefonom térképalkalmazása a szép sziklaformációt jelezte. Eleinte össze-vissza kanyargó, gazos és szemetes keréknyomokban haladtam gumiabroncsok, építkezési törmelékek és különböző rothadási stádiumokban lévő kecsketetemek között. A keréknyomok ezután is velem maradtak, de ahogy egyre távolodtam Bajdah-tól, egyre szebb lett a táj is.
Bajdah-i táj
Körülbelül egy óra múlva már a vad sivatagban érezhettem magam. Felettem a világoskék ég, körülöttem pedig a narancssárga homok és az abból tiszteletet parancsolóan kimagasodó fekete, barna és vörös sziklatornyok juttatták eszembe azt, hogy ha mindez 150 kilométerrel északabbra lenne, akkor Wadi Rumnak neveznék, teveháton hordanák itt körbe a német turistákat, maga a tájkép pedig falinaptárokról, háttérképekről és kalandfilmek jeleneteiből lenne ismerős. Na persze azért annyira ismeretlen ez a hely sem volt. Ezt az előző napi Snapchat videók mennyisége mellett az is bebizonyította, hogy alig két órája gyalogoltam a homokbuckák között, amikor egy közeledő autót pillantottam meg a látóhatáron.
Főleg poénból, de felemeltem a hüvelykujjamat, az autó pedig néhány keréknyommal távolabb, homokon pörgő gumikkal csúszva le is fékezett. Odafutottam, és kinyitottam a hátsó ajtót. Ilyenkor általában az az első kérdés, hogy hová megyek, de ezt jelen esetben, egy egyszerű koordinátával a térképalkalmazásomon nem nagyon tudtam megválaszolni, csak annyit feleltem, hogy egyelőre ugyanabba az irányba amerre ők, és ha ez változna, akkor majd kiszállok. Két huszonéves srác és egy lány ült bent, szerencsére mindhárman tökéletesen beszéltek angolul. Kelet-Szaúd-Arábiából, Dammamból érkeztek, az ottani egyetem hallgatói voltak és mellesleg hobbi-sziklamászók. Ide sem az általam becélzott kanyon, hanem egy mászókörökben híres fal miatt látogattak el. Egy párperces térképes egyeztetés után kiderítettük, hogy a két hely nincs túl messze egymástól, ezért végül bent maradtam a kocsiban végig. Sőt, később a derekamra csatolták az egyik beülőjüket, kaptam egy kis fehér port a tenyeremre és még magát a mászást is kipróbálhattam.
A sziklamászók
A sziklamászók egyébként meghökkentően nyugatiasak voltak. A lány például nemcsak fejkendő nélkül, kibontott hajjal ült és mászott a két srác között, de ujjatlan pólót hordott és a bemutatkozásnál ő maga nyújtott nekem kezet. Persze mindez így, európai nyelven elolvasva nem tűnik nagy dolognak, de az arab világban ez nagyon ritka. Őt Danának hívták, a két srácot pedig Farisnak és Ibrahimnak. Azt is megtudtam, hogy még néhány napig tart a vakációjuk, és mielőtt visszarepülnek Dammamba, néhány napot Al Ulában is terveznek eltölteni. Oda én is a napokban terveztem elstoppolni, és mivel ilyen jól összehaverkodtunk, telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy Al Ulában összefutunk.
Ezután elbúcsúztam, és elindultam az eredeti célom felé. A koordinátákat és az egyre sűrűsödő keréknyomokat követve hamarosan elérkeztem a kanyon szájához, amit a Snapchat videókból azonnal felismertem. Ahogy beléptem a magas falak közé, a hőmérséklet szinte azonnal megfeleződött. Miután ezt egy kicsit kiélveztem, elindultam fölfelé a hűs szurdokban. A közel függőleges falak minden lépéssel egyre közelebb kerültek egymáshoz, végül egy nagyobb kanyar után egy olyan letörés következett, ami mögé már nem fértem be. Itt leültem megpihenni, majd miután felfrissültem annyira, hogy késznek éreztem magam újra nekivágni a forró sivatagnak, felálltam és visszabotorkáltam Bajdah-ba.
Bajdah kanyon
Innen egy stoppal sikerült visszajutnom egészen Tabukig. Még bő egy óra volt a naplementéig, és azt találtam ki, hogy ezt az időt arra szánom, hogy egyedül bóklásszak egy kicsit a városban. Nem mintha az előző napi városnézés ne lett volna kedvemre, de teljesen más élmény egy várost gyalog felfedezni, mint egy minisztériumi autó klimatizált luxusából. Kalandosabb. Főleg itt, az arab országokban, ahol sok esetben a gyaloglás alapvető infrastruktúrája sincs kiépítve. Ebből a parkolóból például csak egy olyan négysávos úton keresztülfutva tudtam kijutni, amire ugyan valaha elkezdtek felfesteni egy zebrát, de azt valamiért az út közepénél félbehagyták.
A túloldalon egy szépen rendben tartott park terült el, és ha már ennyi alkalommal sugalltam azt az írásaimban, hogy a világnak ezen a vidékén gyalogolni csak a parkolóig szokás, akkor ennek a parknak a leírásánál muszáj megkövetnem az arabok – igenis létező – sportosabb fajtáját. Ez a park ugyanis hivatalos gyaloglópályával is rendelkezik, és ha ez a kifejezés furán hangzik, az csak annyit jelent, hogy még nem jártál ebben az országban. A szaúdi kormány ugyanis – az autókázós életstílus egészségügyi veszélyeit felismerve – évek óta nagy erőket fektet a gyaloglást népszerűsítő kampányába. Minden nagyvárosban létrehoztak ilyen gyaloglópályákat, ahol motivációs üzenetek, méterszámláló táblák és gyakori padok, vécék és töltőállomások között profi módon gyalogolhatnak az arabok. És profi módon teszik is! Nem ám úgy, mint egy átlagos ember, aki csak úgy simán „megy” valahova. A parkban masírozó sportolók márkás futócipőkben, kulacsokkal az oldalukon és az éppen sportot űzők felsőbbrendű büszkeségével az arcukon pakolták egyik lábukat tudatosan a másik elé, valahogy úgy, mint az Alpok lankáin őshonos, Nordic Walking-ozó német nyugdíjasok.
Egy szaúdi gyaloglópálya
Rajtuk kívül megfigyeltem még a parkban szemérmesen andalgó párokat, piknikező családokat, lufikkal rohangászó kislányokat, a légvár kapujában hisztiző kisfiúkat és ezt az egész színes kavalkádot közömbösen kiszolgáló pakisztáni árusokat. A parkot vidám zene, kellemes vízipipaszag és hűs szellő lengte körül. Sétány-hangulata és elnyújtott formája miatt az jutott eszembe, hogy a világ bármely másik országában ez a park egy folyó mentén terülne el. De itt, a világ legnagyobb folyó nélküli országában nem vízfelület, hanem az egyik oldalról egy el-szögesdrótozott sivár puszta, a másikról pedig egy félzebrás sugárút határolta ezt az apró, de annál inkább felfrissítő zöld enklávét. Már kifelé tartottam volna, hogy folytassam a gyalogos felfedezőtúrámat, amikor egy csapat korombeli lány lépett hozzám.
Öten voltak, mindannyian kendőt viseltek, habár eltérő mértékben. Egyikőjüknek csak a szemei látszottak ki, de volt olyan is, aki csak egy laza kapucniként hordta a tessék-lássék módon felrakott textíliát. Megkérdezték, hogy honnan jöttem, mit csinálok itt, és van-e időm meginni velük egy kávét. Beleegyeztem, leültem a pokrócukra és beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy valamennyien házasok, sőt több gyerekük is van, és most épp csak kijöttek ide együtt lógni egy kicsit. Ők cserébe megtudták rólam, hogy nekem meg úgy van barátnőm, hogy közben nem vagyunk házasok. A téma felkeltette az érdeklődésüket. Az egyik árustól vettek egy zacskó ropogtatnivalót, kitöltötték a szaúdi kávékat, és izgatottan kérdezgetni kezdtek arról, hogy nálunk, Európában hogy is működik ez az egész szex-dolog. Monogámia, hűség, higiénia, pózok, pornó, házasság előtti szex és nem kívánt terhesség, ez mind szóba jött. Elég szürreális élmény volt, de álltam a sarat.
Kalandjaim szaúdi nőkkel
Ahogy két napja én is kihasználtam, hogy Abdullatiftól minden engem érdeklő tabut nyíltan meg tudtam kérdezni, ők is felbátorodtak a nyílt hozzáállásomon, és miután minden szex-szel kapcsolatos kérdésükre válaszoltam, új izgalmas témát találtak. Filmekből már sokfajta alkoholról hallottak, de személyesen még egyiket sem volt alkalmuk ebben az országban kipróbálni, pedig nagyon érdekelte őket. – Az alkoholos sör íze miben más, mint az itteni alkoholmentesé? A tequila mihez hasonlít? Pontosan mi is a jó a borban? – kérdezgették. Megpróbáltam nekik elmagyarázni a különbséget a különböző italok között, de mindezt úgy, hogy azért ne hozzam meg nagyon a kedvüket hozzá. – Hamarosan már nálunk is lesz alkohol – mondta egyikőjük, majd a meglepett arckifejezésemet látva hozzátette – Mohamed herceg elintézi. A herceg említésére többen is elpirulva kuncogni kezdtek, népszerű figurának tűnt. Már korábban, a szexről szóló beszélgetésünk alatt is gyakran felmerült a neve, általában olyan jelzők között, mint „progresszív”, „modern”, „jóképű”, sőt akár „feminista”.
De nem mindenki képes lépést tartani a herceg által diktált felvilágosodás ütemével. Már majdnem egy órája beszélgettünk a takarón, amikor egy arra járó férfi néhány csúnyán hangzó mondatot kiabált felénk arabul. Az egyik lány veszekedésbe kezdett vele, eközben megszólalt a müezzin esti imára hívó éneke is. Utólag elmondták, hogy az nem tetszett neki, hogy én leültem oda közéjük. Közben egyre hidegebb és sötétebb is lett, egy idő után már nem csak a park konzervatívabb látogatói, de én magam is úgy éreztem, hogy el kéne mennem. Elbúcsúztam a lányoktól, és az esti sötétségben néhány zebra nélküli sugárúton keresztül visszavergődtem a hotelbe.
A zebra, aminek a felfestését az út felénél abbahagyták
Hamarosan megérkezett Abdullatif, és a város számtalan „befőttesgumi-körforgalmán” kanyarogva elindultunk néhány újabb rokonját meglátogatni. Útközben lelkesen mutogatta, hogy melyik épületről mit kell tudni. Éreztem rajta, hogy szeretné még az utolsó itt töltött estémen megmutatni az összes eddig kimaradt megmutatnivalót. Az egyik, amire emlékszem, egy sima gyorsétterem volt, amiről azt mondta, hogy ebben az országban szabályos kultusza van, és rajonganak érte az emberek. Úgy tűnt, igaza volt, az épület előtt hihetetlenül hosszú sor állt. Néhány kanyarral később egy másik menő helyet mutatott be. Egy benzinkút volt, körülötte kávézókkal, éttermekkel és néhány igényes falfestménnyel. Ezt a helyet felismertem. – Itt megálltunk ma reggel azzal az ügyvéddel! Vett nekem egy kávét meg egy fánkot – mondtam.
Igen? – kérdezett vissza kissé csalódottan Abdullatif. – És azt is tudod, hogy mit csinál itt ez a sok kocsi? – Fánkot vesznek – tippeltem. – Dehogy, a többségük ki sem száll az autóból. Sosem találnád ki: így csajoznak. Itt nem úgy megy, mint nálatok, Európában, hogy egyszerűen leszólíthatod az egyik csinos osztálytársadat vagy kollégádat. A nemek itt általában el vannak szeparálva egymástól, mondjuk a Snapchattel azért kinyíltak a lehetőségek. De ha valaki élőben akar ismerkedni, akkor vesz egy szép kocsit, elautózik azon kávézók elé, amiket gyakran látogatnak a nők, és ott fel-alá berregteti a kocsiját, egészen addig, amíg el nem kapja az egyik lány pillantását. Ezután már bekövethetik egymást Snapchaten, és nekiállhatnak beszélgetni. – mesélte Abdullatif, én pedig csodálkozva vettem észre, hogy így jobban megnézve, a legtöbb autó tényleg csak céltalanul körözött.
Egy tipikus szaúdi randihely
Hamarosan leparkoltunk egy teljesen kietlen utcában. Úgy tűnt, elég messzire kerültük a várostól. – Itt is laknak testvéreid? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet, miközben keresztülvágtunk a rosszul megvilágított kavicsos úton. – Nem itt laknak – felelte Abdullatif. – Ez csak az „isztraha”. Az valami olyasmi – folytatta azonnal a megemelkedett szemöldökeim láttán – mint egy klubház vagy valami baráti főhadiszállás. Látod, itt nálunk az a szokás, hogy egy-egy baráti társaság összedobja a pénzt, vesz magának egy néhány szobás egyszerű épületet valahol, és onnantól kezdve heti néhány alkalommal ott járnak össze. Persze mindez csak a férfiakra vonatkozik, a nők egymáshoz mennek át.
„Szálemálejkum” – nyitottunk be.
- Vagy a parkba, hogy szexről és alkoholról faggassák a külföldieket – tettem hozzá gondolatban, miközben az „Álájkum ászáláh” köszöntések zúdultak vissza ránk a földön ülő férfiaktól. Leültünk közéjük a falak mentén leterített párnákra, és kortyolgatni kezdtük a felajánlott szaúdi kávét. Középen egy méteres hablibabli csöve járt körbe, itt tudtam meg, hogy Abdullatif egyáltalán nem dohányzik. Én azért beleszívtam egyet-kettőt a zöldalma aromájú vízipipába, aztán érdeklődve nézelődni kezdtem a teremben. Elvégre nem minden nap jut el egy magamfajta európai egy igazi arab isztrahába. A bútorok feltűnő hiánya miatt az egyből látszott, hogy nem életvitelszerűen lakják. A falak egy nagyképernyős tévét leszámítva teljesen csupaszak voltak. Ezen éppen valami focimeccs ment, de nem úgy tűnt, mintha bárki is nagyon nézte volna. A tévé alatt lógó kábelek sűrűjében egy playstation konzolt is felfedeztem, valószínűleg játszani is ide járnak.
Kalandjaim szaúdi férfiakkal
Miután mindenki elég szelfit lőtt, és megbeszélte egymással az ilyen isztrahás alkalmakkor szokásos megbeszélnivalókat, elbúcsúztunk. Visszafelé benéztünk egy másik útba eső isztrahába is, késő volt már, mire visszaérkeztem az apartmanba. Összepakoltam a cuccaimat, és még egyszer utoljára befeküdtem a kényelmes franciaágyba. Ki tudja másnap hol alszom, leszervezett szállásom nem volt. Reggel Abdullatif a recepción fogadott, és felajánlotta, hogy kivisz egy jó stoppolóhelyig. Útközben megmutatta azt a katonai kórházat, ahol dolgozott, majd a várostól délre egy szerény forgalmú út elágazásánál kitett. Megígértem neki, hogy ha legközelebb Szaúd-Arábiába utazok, ő lesz az első, akinek szólok, aztán búcsút vettünk egymástól. Ő visszakanyarodott Tabuk felé,én pedig nekiálltam stoppolni.
Az úticélom Wadi Al Disah völgye volt, amit persze butaság Wadi Al Disah völgyének nevezni, mert a wadi szó eleve völgyet jelent arabul. Akárhogy is, viszonylag simán elstoppoltam az oda vezető mellékút leágazásáig. Ezt viszont egy barikád és egy „Road closed” tábla zárta le, nem tudtam tehát tovább stoppolni. A kanyon innen még 20 kilométer lett volna, de mivel ott helyben is sokat szerettem volna aznap túrázni, inkább úgy döntöttem, hogy nem pazarlom az energiámat ennek az unalmasnak ígérkező távolságnak a legyaloglására, hanem inkább körbestoppolom a hegyvidéket és nyugatról közelítem meg a völgyet. Visszaautóztattam magamat tehát egészen Tabukig, és a körgyűrű egy másik kijáratánál folytattam az utat.
Az út Al Disah felé
Egy kisebb teherautó vett fel, ami el tudott volna vinni egészen a tengerpartig. De én alig egy óra múlva megköszöntem a fuvart, és a Wadi Al Disah felé tartó út kereszteződésénél kiszálltam. Eddigre már jócskán elmúlt dél, és tekintettel arra, hogy aznap még nem is reggeliztem, betértem egy közeli benzinkút boltjába egy rakás banánt, narancsot meg datolyát vásárolni. Így, a friss gyümölcsökkel még a déli hőség is elviselhetőbb volt, miközben gyalog elindultam a néptelen, poros út mentén. Éppen végeztem a banánokkal, amikor megállt mellettem egy autó. Még néhány lestoppolt autóval és órával később megjelentek a látóhatáron a völgy első lélegzetelállító sziklatornyai.
Csak úgy kapkodtam a fejemet és a kamerámat, ahogy egyre közelebb kerültünk. A család, aki ezen a szakaszon elvitt, egyébként pont a kanyon belsejébe tartott. Viszont ahogy egyre szebb lett a táj, én annál inkább éreztem bűnnek, hogy mindezt egy autó hátsó üléséről nézzem. Jeleztem, hogy kiszállnék, de a családfő nevetve felelte, hogy még távol a völgy, maradjak velük. Igaza volt, a kanyon innen még hosszú kilométerekre volt, és minden kanyar után kicsivel szebb lett a táj, mindig utólag visszaigazolva azt, hogy rossz ötlet lett volna korábban kiszállnom. Hamarosan már konkrétan a sziklatornyok között kanyarogtunk, aztán keresztülautóztunk egy apró településen, aminek a végében egy nagy parkolóban véget ért az aszfaltos út. Itt megálltunk.
Al Disah parkoló
Már majdnem elindultam gyalog, amikor kiderült, hogy csak azért álltunk meg, hogy átüljünk egy terepjáróba. Hamar világos lett, hogy erre miért volt szükség. Rögtön a parkoló után egy vízfolyás keresztezte az utat, a későbbiekben pedig vagy mocsaras tócsák vagy süppedős homokbuckák akadályozták a sima haladást. Végül egy piknikező társaság mellett megálltunk. Udvariasságból engedtem a meghívásnak, és egy kicsit leültem közéjük. Elfogadtam egy pohár kávét és néhány szem émelyítő datolyát is, de nem terveztem sokat maradni. Már délután négy óra körül járt, és én az egész völgyet be akartam járni. Igaz, az a normál esetben aggodalomra okot adó tény, hogy nem tudtam, hogy hol fogok éjszakázni, ebben az esetben pont pozitívumnak számított: nem kellett sehova sem sietnem, legrosszabb esetben leteríthettem a hálózsákomat, ide a szabad ég alá is.
Elindultam. A völgyben végig hasonló társaságok üldögéltek. Zenét hallgattak, húst sütöttek, beszélgettek, vízipipáztak és kávéztak, engem meglátva pedig sokan heves integetésbe kezdtek, de nem akartam több meghívást elfogadni, én túrázni jöttem. Az út szikár datolyapálmák és sűrű nádasok között kanyargott, a táj minden szögből egy kicsit más arcát mutatta, alig tudtam betelni vele. A növényzet dús volt és élénkzöld, az ebből kimagasodó sziklaormok pedig izgalmas, vöröses árnyalatban fénylettek. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy egész Szaúd-Arábiában ez a hely nyerte el leginkább a tetszésemet. Nem véletlen, hogy hamar le is merült a kamerám. Miközben beraktam a tartalék akkumulátort, eszembe jutott, hogy még mindig nem sikerült átalakítót szereznem, szóval ha ez is lemerül, akkor nem fogok tudni fényképezni.
Wadi Al Disah - az egyik legszebb hely ahol valaha jártam
Az egyre mocsarasabbá váló út egyik pontján visszafordultam, és hamarosan megállt nekem egy autó is, pedig nem stoppoltam. Ha már így alakult, beszálltam. Úgysem tudtam, hogy hol fogok aludni, így legalább a nap utolsó fényes óráiban egy kicsit közelebb juthattam Al Ulához, a városhoz, ahova másnap terveztem elstoppolni. Az ember, aki felvett, egy túravezető volt, és ahogy elmondta, már magyar vendégei is voltak. Amikor kirakott a parkolóban, átnyújtott egy névjegykártyát is. Megköszöntem, elindultam, de alig mentem egy kilométert, amikor újra megállt. Ez alkalommal a platóra ültem fel, ahonnan kényelmesen, 360 fokos panorámában nézhettem végig pontosan ugyanazt a tájat, amit idefelé annyira sajnáltam egy hátsóülés koszos ablaküvege mögül megtekinteni. Ráadásul a túravezető szimpla jófejségből a legszebb szakaszokban le is lassított.
Elvitt egészen addig, ahol el kellett kanyarodnom Al Ula felé. Megköszöntem a fuvart, és folytattam a stoppolást. Egyik autóból szálltam a másikba, aztán egyszer csak egy érdekes járgány állt meg. Egy piszkos, mezőgazdasági jármű volt két üléssel. Mindkettő foglalt volt, és a legmeghökkentőbb nem is az volt, hogy harmadikként még egy kecske is volt bent, hanem hogy az üléseken ülő két gyerek életkora összeadva se tette ki az én 28-amat. Félfenékkel ráültem az anyósülés számomra felajánlott részére, a kecskét pedig átrakták a sofőrgyerek ölébe és már mehettünk is. Angolul semmit sem beszéltek, de azért elboldogultunk, pár percen belül már azt is felajánlották, hogy aludjak a farmjukon. Örültem a lehetőségnek, rábólintottam.
A sofőr, a kecskéje meg a farmja
Alig néhány kilométer után le is kanyarodtunk egy földútra, majd hamarosan megálltunk. Miközben keresztülsétáltunk a farmon, a gyerekek lelkesen és az arab nyelvtudásom hiányára csak mint egy elhanyagolható körülményre tekintve mutogatták, hogy melyik fa micsoda. Az apjukhoz vittek, aki ránézésre a húszas éveiben járhatott, és úgy tűnt, nem nagyon zavarja, hogy a fiai holmi random stoppossal érkeztek haza. Más férfiakkal is megismerkedtem, de egy-két szónál senki sem tudott többet angolul. Beültünk mindannyian egy másik kocsiba és a farm túloldalára hajtottunk, ahol két ketrecben egy-egy teve várt minket. A kisebbiknek bolyhos, barna szőre és a testméreteihez képest aránytalanul magas lábai voltak, amiken izgatottan szökkengetni kezdett azon nyomban, hogy megpillantott minket. Vele szöges ellentétben a lomha, nagydarab anyateve szőre homokszínű volt, és bolyhos prém helyett inkább drótkefére emlékeztetett. Ő sokkal nyugodtabb volt, pedig neki több oka lett volna idegeskedni.
Kinyitották a ketrecét, és kihúztak az ennek minden porcikájával ellenállni próbáló jószágot. Elég kellemetlenül éreztem magam, mert szegény láthatóan nem élvezte, ami ezután következett. Két oldalról lefogták, és az egyik mellső lábát természetellenes szögig visszahajlítva a comjához kötözték, hogy így egy lábon állva, ne tudjon elfutni. Ekkor kiengedték a másik ketrecből a kistevét, aki egyenesen az anyja tőgyeihez ügetett, és hevesen szopni kezdte. De nem hagyták jóllakni, mihelyt megindult a tej, fémtálakat nyomtak a tőgy alá, és fejni kezdtek. Még én is besegítettem! Amikor az összes tál megtelt, hagyták a kistevét is enni, majd eloldozták az anyateve lábát és visszazárták mindkettőjüket a ketrecekbe. A habos tevetejet azon melegében körbe is adták, én is belekóstoltam, fura, édeskés íze volt.
Kalandjaim szaúdi tevékkel
Ezután egy hosszúkás sátorhoz sétáltunk, ami az egyik oldalról teljesen nyitott volt, bent pedig egy tűzrakóhely körül néhány cigarettázó öregember üldögélt. - Szálemálejkum, szálemálejkum – fogtam kezet mindannyiukkal, miközben mosolyogva arra gondoltam, hogy ez csak az iszfaha vidéki kiadása lehet. Leültünk a tűz köré szórt párnákra teázni meg kávézni. Közben új emberek csatlakoztak, és előkerült egy műanyagpalacknyi sűrű fehér ital is, aminek az eredetéről csak annyit tudtam meg, hogy tevetejből készült. A langymeleg tejital állaga és íze is a legjobb minőségű francia krémsajtokra emlékeztetett, több kört is elfogadtam belőle. Hamarosan egy hatalmas fémtálban behozták a vacsorát is. Megmosakodtunk, leültünk az étel köré, és kézzel nekiálltunk. Valami tésztaféle volt, benne egy komplett kecske maradványaival. Az egyik kiemelt falat alól konkrétan maga a koponya nézett vissza rám.
Vacsora a sátorban
A vacsora végeztével elkísértek a szomszéd épületbe fogat mosni, visszafelé pedig feltűnt, hogy a sátor egyik sarkában egy elosztó lógott. A megnyugtató tudattal, hogy ezek szerint mégsem kell annyira spórolnom a telefonom akkujával, kikapcsoltam a repülő üzemmódot, és amikor észrevettem, hogy még mobilnet is van, egy fényképet is megosztottam a közösségi oldalamon az engem éppen elszállásolni készülő csapatról. De még csak nem is az internet lepett meg leginkább ebben a világvégi sátorban. Kiderült, hogy az egyik férfinak valami csodával határos módon volt pont egy olyan átalakítója, amivel a fényképezőgépem akkumulátorait is fel tudtam tölteni. Az akkumulátoraim, telefonom és GPS-em mellé aztán nemsokára az elosztóba került egy hangszóró és egy stroboszkóp is.
Ami ezt követte, arra igazán nem voltam felkészülve. Ez a gyerekektől öregemberekig terjedő színes csapat szaúdi farmer egy emberként felállt, hogy kántálni és táncolni kezdjen. Nem kellett sok biztatás, én is csatlakoztam. A koreográfia abból állt, hogy felsorakoztunk egymás mellé, és a zene ritmusára tapsoltunk meg rogyasztgattuk be a térdeinket. Közben új alakok is csatlakoztak, egyikőjük különösen szórakoztatónak bizonyult. Első ránézésre egy tiszteletreméltó, komoly arab farmer benyomását keltette, de amikor nekiállt szelfiket lőni velem, észrevettem, hogy nagy beleéléssel próbálta ki a leggyerekesebb filtereket.
Macskás szelfi
Az idő repült, egymás után tértek nyugovóra a csapat fiatalabb tagjai, az eredeti tevefejős felállásból már csak én maradtam. Ha már így alakult, elhatároztam, hogy nem gyaloglok vissza a gyerekekhez, hanem inkább itt alszom. Párnákból és takarókból úgysem volt hiány, a jelenlévő férfiak pedig hamar rábólintottak, amikor lefordítottam nekik, hogy ők nyugodtan szórakozzanak csak tovább, én könnyen elalszom, viszont személy szerint én inkább behúzódnék az egyik sarokba. Úgy alakult, hogy ez pont az elektronikus eszközeimtől legtávolabb eső sarok lett, erről pedig akaratlanul is eszembe jutott, hogy amikor legutóbb egy éjszakába nyúlóan mulatozó társaság ékelődött az alvóhelyem és a telefonom közé, utóbbi reggelre eltűnt. Nem a jelenlévő férfiakkal szemben voltam bizalmatlan, de a sátor egyik oldalról teljesen nyitott volt, úgyhogy a mobilomat inkább magam mellé raktam. Elalvás előtt még átgörgettem a nemrég megosztott kép alatti kommenteket: „Jesszusom… bátor gyerek vagy te”, „Remélem, hogy holnap reggel is hallunk rólad - tőled.” illetve „Azért koordinátát dobj a közeli kontaktjaidnak... fő a bizalom.” – Vajon tényleg ilyen necces lenne ez a helyzet? – pillantottam ki a szokatlanul aggódós hozzászólások mögül az egészen eddig békésnek tűnő társaság irányába. – Akárhogy is, már késő – gondoltam, és a sátorponyva felé fordultam.
Folytatása következik
