A recepciós nő kedvesen üdvözölt, és azt mondta, hogy ha szeretném, a hotel a szennyeseimet is kimossa. Jól beszélt angolul és kellemes, lágy hangja volt. — Csak hozd le a ruháidat reggel, és elintézzük! — mondta. Barátságos, mélybarna szemei alapján csinos teremtésnek tűnt, de mást nem láttam belőle. — Tökéletes, köszönöm szépen — mondtam, és fellifteztem. Végül a kártya, amit kaptam, nem működött, vissza kellett mennem hozzá. Segítőkészen megoldotta a gondot, és habár csak a nikáb alól kilátszó szemeit láttam, végig éreztem, hogy mosolyogva beszélt. Talán még kicsit flörtölve is.
De ezt talán már csak én képzeltem hozzá. A lift helyett most lépcsőztem, majd végre sikeresen be is léphettem a "szobámba". Ez valójában egy komplett apartman volt, kezdtem úgy érezni magam, mint valami igazi VIP vendég! Egy tágas nappaliban álltam. Középen egy elegáns dohányzóasztal volt, körülötte kanapék, és a falon egy tévé. Az innen nyíló rövid folyosó végén egy jól felszerelt konyha volt, mellette pedig a fürdőszoba, zuhanyzóval és kétféle vécével: arab guggolóssal és egy nyugati lehúzóssal is! Összesen két hálószoba volt, az, amelyiket befoglaltam, erről a folyosóról nyílt. Itt egy kényelmes franciaágy várt, vele szemben egy nagy tükör, azalatt pedig egy kisebb szekrény, benne a Korán egy példányával.
Lefekvés előtt felraktam volna tölteni a telefonomat, de az itteni konnektorba nem passzolt a töltőm. Helyette tehát a powerbankomra csatlakoztam, és gondolatban hozzáadtam a másnapi teendők listájához az átalakító vásárlást. Átalakító. SIM kártya. Pénzváltás. Mosás. Ja meg a Tawakkalna alkalmazás beállítása. Mind közül ez idegesített a legjobban. Ha egy egyszerű plázába sem engedtek be nélküle, meg tudok-e egyáltalán bármit is látogatni ebben az országban? Valószínűleg Al Ulában is kérni fogják, ebben az esetben feleslegesen vettem jegyet oda — aggódtam álomba magam a luxus-apartmanomban.
Szerény hálószobám
Másnap a szennyesek összegyűjtésével kezdtem. – Meghoztam a koszos ruháimat – emeltem fel a recepción diadalmasan a textilgombócot – hova tegyem? – A fekete ruha alól kilátszó szép női szempár most nem mosolyogva, hanem értetlenül, sőt már-már lesokkolva nézett rám – Tegnap este azt mondta, hogy ha ma lehozom a szennyeseimet, ki tudják mosni – rebegtem elbizonytalanodva. – Tegnap este? – kérdezett vissza a nő, de más hangon, mint amire emlékeztem – akkor az a kolléganőm lehetett. – Úh, bocsánat, összetévesztettem – pirultam el. – Semmi gond, – váltott mosolygósra ez a szempár is – tedd be, és kimossuk – nyújtott át egy műanyagzsákot.
Hamarosan megérkezett Abdullatif bátyja, Mohamed, és elvitt reggelizni. Öccsével ellentétben ő magas, vékony alak volt, hagyományos arab ruhát viselt, arcszőrzete pedig nagyobb alapossággal volt megművelve, mint Versailles kastélykertje a Napkirály fénykorában. Ráadásul Abdullatif szórakozott, nevetgélős stílusával szemben Mohamed komoly, kimért alaknak tűnt. Rögtön a tárgyra is tért. — Úgy hallottam, van egy-két elintéznivalód — töltött egy-egy csésze sárga szaúdi kávét kettőnknek a hagyományos, csőrös kávékancsóból. — Vennünk kell SIM kártyát, és váltanunk kell pénzt. Ezekkel kezdünk, utána körbevezetlek a városban. — Igazából lenne még más is — vetettem közbe, miközben megérkezett a reggelink. A tányéron arab stílusú kenyérlepények voltak sok-sok tunkolni való szósszal, curry-s lencsemártással, rántottával, friss salátával, olajbogyókkal és feta sajttal. — Átalakítót is kellene vennem valahol. Ráadásul hiába töltöttem le a Tawakalnát, nem indul el — mutattam a mobilomon — Ezzel tudunk kezdeni valamit? — kérdeztem, Mohammed pedig mosolyogva megnyugtatott, hogy igen.
Balról jobbra: a szaúdi kávé, a hagyományos csőrös kávékancsó és Mohamed
A kiadós reggeli után beszálltunk Mohamed céges autójába, aminek az oldalán a "Ministry of Tourism" felirat újra felébresztette bennem azt a benyomást, mintha VIP vendég lennék, és maga a Turisztikai Minisztérium adna nekem egy privát túrát. A teendők kipipálását egy közeli bankban kezdtünk. Nem túl jó árfolyamon, de itt végre átváltották az euróimat. A következő megálló egy telefonbolt volt. Ugyan eddigre már lett volna pénzem kifizetni a SIM kártyámat, Mohamed hallani sem akart erről. A boltban segítettek beállítani az internetet is, de a Tawakkalna ügyében sajnos nem tudtak mit kezdeni. Megerősítették az elméletemet arról, hogy azért nem indul el, mert nem tetszik neki a túl régi operációs rendszerem. Átalakítót sem találtunk eddig, szóval a lista felénél voltunk, amikor egy kis szünetet tartottunk, és áttértünk a hasznosról a kellemesre.
Következő megállónk ugyanis az óváros volt, igaz, valami fontos ügy miatt útközben megálltunk egy pár percre Abdullatif otthonánál is. A rövid kitérő során megismerhettem Abdullatif két kislányát, akik egy amerikai iskolába jártak, és jobban beszéltek angolul, mint bárki, akivel eddig ebben az országban találkoztam. Utána hosszasan kanyarogtunk, de amikor valamivel később leparkoltunk a tabuki kastély előtt, a térképemre nézve feltűnt, hogy légvonalban alig haladtunk. A rejtély hátterében az állt, hogy ebben az országban különös megoldást választottak a balrakanyarodás problematikájára.
Minisztériumi autó
Máshol ha egy kereszteződésben valaki balra akar kanyarodni, akkor egyszerűen keresztülvág egy másik sávon; ezért találták ki a mi civilizációnkban a jelzőlámpákat. Itt viszont a sávok között a kereszteződésekben is szalagkorlát van, egyből balra fordulni tehát fizikailag lehetetlen. Ha ebben az országban balra akarnál kanyarodni, abban az esetben is először jobbra kell tartanod, majd a kereszteződések után néhányszáz méterrel (de van, ahol ez akár egy kilométer is lehet) van egy kis hiátus a korlátban, ahol egy hajtűkanyarral át lehet sorolni a szemközti sávba, az eredeti útirányod felé. A kereszteződések tehát itt gyakorlatilag körforgalmakként funkcionálnak, annyi különbséggel, hogy az alakjuk nem egy szabályos körre, hanem két bevert szög közé kifeszített befőttesgumira emlékeztetett. Ezek a “befőttesgumi-körforgalmak” miatt kanyarogtunk össze-vissza Tabukban, a városban, ami szegény amúgy nem érdemelt volna túl sok extra kört. Az egész központot unalmas épületekkel szegélyezett széles, poros sugárutak alkották, itt-ott egy szögesdrótokkal körbekerített, lepusztult, gazos és teleszemetelt foghíjtelekkel. Jelentősebb zöldfelületet, hangulatosabb utcasarkot vagy bármit, ami megcáfolhatta volna azt a benyomásomat, hogy ezt a várost nem emberek, hanem autók lakják, nem láttam sehol.
A város egyetlen gyalogosbarát utcájának a sarkán parkoltunk le, a tabuki kastély mellett. De a kőerődítmény felfedezése előtt a szomszédos múzeumba tértünk be. Egy kedves nő vezetett körbe minket, akitől sok érdekeset megtudtam, de a múzeum tematikáját így sem sikerült kitalálnom. Talán az foglalná leginkább össze a hely esszenciáját, ha úgy írnám le, mint egy épületet, ahova minden Szaúd-Arábiával kapcsolatos dolgot beszórtak. Voltak itt régi pénzérmék, ékszerek, zászlók, szablyák, hagyományos kávékészletek, színes ruhák, de külön polca volt mondjuk a régi írógépeknek és rádióknak is.
Nem valami informatív címke: "Many different kinds of old radio" vagyis "sok fajta régi rádió"
Egy belső udvarban egy kisebb skanzenszerű tér volt berendezve. Az innen nyíló hagyományos házacska kandallója körül néhány helyi viseletbe öltöztetett próbababa üldögélt. Még több ruha és kiegészítő lógott a kunyhó falán, az idegenvezető és Mohamed bíztatására be is öltöztem. A fejkendőhöz és az egész testet betakaró ruhához még egy szablyát is kaptam, így ültettek le egy autentikusnak ható sarokba, hogy lefényképezzenek. A múzeum bejárása után még felhajtottunk egy-egy sárgaszínű szaúdi kávét is a bárban, majd átsétáltunk a szemközti várba.
Maga az épület nem volt túl nagy, egy átlagos magyar vidéki iskola minden irányban kilógott volna belőle. A 16. században épített négyszög alakú kőerőd egyetlen emeletére egy lépcső vezetett fel a belső udvarból. Fent néhány üres szoba volt, a falakon lőrések és néhány bekeretezett kép. Utóbbiak egy-egy középkori arab vagy külföldi utazót ábrázoltak, az arcképük mellett pedig idézetek voltak tőlük, amiket annak idején Tabukról írtak. Innen az egykori vasútállomásra mentünk, ami olyannyira egykori, hogy már több mint egy évszázada nem látott vonatot. Leszámítva persze az épület belsejében kiállított gőzöst. A régi mozdonyt körülvevő plakátokból megtudtam, hogy ez ugyanannak a Hejaz vasútvonalnak volt az egyik állomása, aminek egy másik romját a jordániai Wadi Rum mellett pár napja már meglátogattam. Ezt a több mint 1000 kilométeres vasútat az oszmánok építették Damaszkusz és Medina között. A hosszú és költséges építkezést követően a vonalat épp egy évvel az első világháború előtt adták át. A háború aztán nem csak a további építkezéseket akadályozta meg, de az Oszmán Birodalom felbomlását követő káosz miatt a megépített szakaszokon is hamar leállt a forgalom, szóval alig pár évig mentek csak itt a vonatok.
Az egykori tabuki vasútállomás épülete belülről
Innen egy kávézóhoz autóztunk. Tekintettel arra, hogy az egész országban tilos az alkohol és mindenféle nyugati dekadencia, itt ezek a kávézók szolgálnak a szórakozni kívánó arabok egyértelmű célállomásainak. Mohamed alkoholmentes söröket és egy vízipipa szettet rendelt. Utóbbit arabul shishának hívják, de a helyi szlengben főleg úgy hivatkoznak rá, hogy "habli-babli". A pöfékelés közben újra szóba jött a teendők listáján még mindig rajtalévő covid applikáció ügye. Megkérdeztem Mohamedtől, hogy minisztériumi dolgozóként nem tudna-e valamiféle hivatalos dokumentumot kiállítani arról, hogy én a legnagyobb jóindulattal letöltöttem a kötelező alkalmazást, de az rajtam kívül álló okok miatt nem fut a telefonomon, és legyenek szívesek ezt az igazolást elfogadni helyette. Mohammed nevetve rázta meg a fejét — Ha maga a herceg lennék, akkor sem tudnám ezt megtenni — szippantott a habli-babliba. — Ebben az országban a szabály az szabály, nincs kiskapu, susmus vagy bármilyen szintű korrupció. De ne aggódj, megoldjuk! — tette hozzá, majd miután végeztünk a sörökkel és a habli-bablival, elvitt egy telefon-szaküzletbe.
Mohamedet ismerősként üdvözölték, ő pedig nekiállt elmagyarázni nekik a problémámat. Átadtam a telefonomat, megvizsgálgatták és tovább beszéltek arabul. Minden olyan hirtelen történt, esélyem sem volt felkészülni. Még három perce sem voltunk bent az üzletben, amikor az arab diskurzust váratlanul megszakítva Mohamed egy gyanúsan fizetési terminálnak tűnő dologhoz nyomta a telefonját, ami a sikeres tranzakció hangján felcsipogott. Lesokkolva néztem körül, Mohamed pedig vigyorogva átnyújtott egy vadiúj okostelefont. — Ezen már futni fog a Tawakkalna — mondta.
Alkoholmentes sörözés Mohameddel
A következő percekben teljesen lemerevedve, néhány másodpercenként a "köszönöm" szinonímáit gépiesen ismételgetve bámultam ki a fejemből, miközben visszautaztunk a hotelba. Nem tudtam, hogy ezek után hogyan is búcsúzzak el Mohamedtől, elég kínosan éreztem magam. Az a vicc jutott eszembe, amiben az Európában tanuló arab diák panaszkodik az apjának, hogy milyen kellemetlen az, hogy csak ő jár sportkocsival az egyetemre, mindenki más buszozik. A vicc csattanója, hogy erre az apja azt írja vissza, hogy "ne aggódj fiam, nem hagyunk szégyenben, veszünk neked egy buszt", de most, ahogy búcsút vettem Mohamedtől megfordult a fejemben, hogy ezt lehet, hogy nem viccnek, hanem tanmesének szánták. Fellépcsőztem az apartmanomhoz, és izgatottan kicsomagoltam az új telefont.
Nekiálltam beállítani rajta mindent, amit ilyenkor szükséges, letöltöttem a Tawakkalnát is, itt már el is indult. Miután bepötyögtem a vízumom számát, az alkalmazás ijesztő pontossággal állította ki automatikusan a profilomat. Még egy igazolványképet is hozzáadott, amiről komolyan el kellett gondolkoznom, hogy honnan származik. Aztán rájöttem: előző nap készítették a határon, amikor megkaptam a pecsétemet. A Tawakkalna után más alkalmazásokat is letöltöttem, szinkronizálgattam, frissítettem, végül egy órával később már véglegesen ráköltöztem erre a készülékre.
Kezdtem felkészülve érezni magam Szaúd-Arábiára
Még inkább megörültem akkor, amikor észrevettem, hogy a telefon dobozában egy szaúdi-kompatibilis töltőfej is volt. Ezzel akár a régi telefonomat, sőt a GPS készülékemet is tölteni tudtam. Már csak a fényképezőgép akkumulátorainak kellett találnom valamit, és mivel még volt egy bő órám Abdullatif érkezéséig, kimentem átalakítót vadászni. A hotel közelében találtam is egy boltban. Fizetés előtt persze kipróbáltam, de ennek ellenére az apartmanom konnektorlyukaiba már mégsem passzolt bele. Eszembe jutott, hogy pont az ilyenekre mondta azt Abdullatif, hogy be lehet jelenteni. Mindegy, nem bosszankodtam tovább ezzel, inkább lehevertem a kellemesen hűvös ágyamra. Közben Dzsiddából visszajelzett valaki, hogy alhatok nála, ez pedig eszembe juttatta, hogy mondjam le a csak a vízum kedvéért kiállított dzsiddai hotelfoglalást. Miután végeztem, pihenni kezdtem, de hamarosan egy kopogás zavart meg.
Egy dél-ázsiai származású szobainas volt, a kimosott és kivasalt ruháimmal. Mint kiderült, egyébként ez a szolgáltatás nem volt az alapcsomag része, úgyhogy kifizettem a számlát, elpakoltam a ruhákat, aztán visszahevertem. De megint nem pihenhettem sokáig, hamarosan az új telefonom csipogott fel. Abdullatif írt, hogy már úton van felém. Összepakoltam, lementem a hallba, Abdullatif nem sokkal később megérkezett, először rá sem ismertem, mert most hagyományos arab ruhát viselt. — Azért öltöztem ki, mert ahhoz a bátyámhoz viszlek, akinek az ügyvédi irodája van, oda így illik mennem — mondta, mintha kitalálta volna a gondolataimat, én pedig hálát adtam magamnak azért, hogy átöltöztem a frissen kimosott és kivasalt ruhák egyikébe.
Abban a maskarában kellett volna mennem, amibe délelőtt Mohamed beöltöztetett
Beszálltunk az autóba, és Abdullatif átadott nekem néhány hagyományos arab motívumokkal díszített maszkot. Ezeket a szaúdi légitársaság belföldi járatán kapta néhány órája, és figyelmességből elrakta nekem. Megköszöntem, és miközben ide-oda kanyarogtunk, elmondtam neki, mi mindent sikerült elintézni aznap, beleértve azt is, hogy hogyan oldotta meg Mohamed a nem futó covid alkalmazásom ügyét. Abdullatif egy olyan "ez tipikus Mohamed" hangsúllyal felköhintett, de meglepettnek semmiképpen sem tűnt.
Az ügyvédi irodában újra VIP-nek érezhettem magam: egy komplett fogadást rittyentettek össze számomra a konferenciaterembe. Mindenki be volt öltözve a hagyományos viseletbe, ami a helyi kultúrában a mi öltöny-nyakkendő kombinációnknak felel meg. Az egész iroda a szobába nyomult, azok, akiknek a hosszúkás tárgyalóasztal mellett nem jutott hely, a falak mellett álltak meg. Én persze középre kerültem, a mellettem ülők kíváncsian kérdezgetni kezdtek. Eleinte az emelkedett környezet hangulatához méltóan, majd szépen lassan egyre kötetlenebbül. Fél órával később már azt sem találtam őrült ötletnek, hogy lejátsszam nekik youtube-on a "Saudis in Audis" videóklippet. Jót nevettek rajta, de volt egy olyan benyomásom, hogy az angol dalszöveget nem értették meg teljesen.
Mindenesetre ha már elővettem a vadiúj telefonomat, egyikőjük megkérdezett, hogy bekövethet-e Snapchaten. Szomorúan válaszoltam, hogy sajnos lehetetlen, hiszen fönt sem vagyok, de apropó árulja már el valaki, hogy mégis mit eszik ennyire ez az ország ezen az alkalmazáson. A mellettem ülő ügyvéd lelkesen jelentkezett a feladatra, és a következő egy-két percben megmutatott mindent, amit erről az applikációról tudni érdemes. Kartográfusként bennem leginkább az maradt meg, hogy egy térképen lehet látni, hogy a világon bárhol éppen milyen videókat töltöttek fel. Próbaképpen rá is nagyítottunk Tabuk régiójára, és hamar egy érdekes környéken akadt meg a tekintetem, ahonnan nagyon sok gyönyörű videó került feltöltésre. A hely körülbelül 100 kilométerre volt a várostól, az én térképalkalmazásom alapján a semmi kellős közepén. Hamar döntöttem: a maradásra ígért második itteni napomat arra fogom használni, hogy elstoppolok oda és vissza. Persze, mihelyt ezt az ötletemet szavakba öntöttem, záporozni kezdtek az egymást túllicitáló felajánlások az asztal körül ülőktől arról, hogy ki vihet el vagy intézhet nekem taxit.
Ide akartam másnap eljutni
Lehűtöttem a kedélyeket, és elmagyaráztam, hogy én szívesebben stoppolnék. Nem volt könnyű, de a monológom végére sikeresen meggyőztem egy irodányi szaúdi ügyvédet arról, hogy tényleg nem a kényelemért, hanem a kalandért utazok. Végül az esküdtszék javaslatára a bíró (jelen esetben Abdullatif, rajtam kívül az egyetlen nem jogi végzettségű ember a szobában) másodfokon részleges kiautóztatásra enyhítette az iroda elsőfokú felajánlását. Ennek értelmében az egyik ügyvéd másnap reggel értem jön a hotelba, hogy végrehajtsa a kiszabott ítéletet és elvigyen - ha nem is egészen az úticélomig, de legalább - egy jó stoppolóhelyig. Elfogadtam az ítéletet, és az utolsó szó jogán meg is köszöntem azt.
Mialatt azt bizonygattam, hogy az utazási stílusomtól távolról sem idegen a stoppolás veszélyesnek tűnő világa, bizonyítékként megmutattam nekik a fényképezőgépemen a 4 nappal korábbi apartmanomat. Akarom mondani azt a félkész üres épületet Jordániában, amibe befeküdtem arra az éjszakára. Hosszú sztorizgatások következtek, aminek a végére annyira lelazultak a szintemre az ügyvéd urak, hogy még néhány vicces, az amerikai-szaúdi diplomáciai találkozók feszélyezett komolyságát kiparodizáló kézfogós fényképeket is készítettünk. Miután minden szögből, minden témára és készülékre lőttünk legalább egy képet, elbúcsúztam tőlük, és Abdullatiffal elhagytuk az irodát.
A VIP tárgyalófelek
Hova máshova mentünk volna, mint egy újabb bátyjához. Tisztában voltam vele, hogy az arabok szeretik a barátaikat is bátyjuknak meg nagybátyjuknak hívni, de Abdullatif azt mondta, hogy ők tényleg mind vér szerinti testvérei. Miközben a befőttesgumi-körgforgalmakon kanyarogtunk ide-oda, Abdullatif elmondta, hogy mekkora szerepe van a szaúdi kultúrában a családoknak és klánoknak. Előbbi szó a közelebbi és személyesen ismert rokonokat jelöli, míg utóbbi mindenkire vonatkozik, aki az adott vezetéknevet viseli. Akárcsak Írországban, egy-egy klánnak itt is megvan az adott földrajzi magterülete, és az emberek tudják, hogy az egyes régiókat mely főbb klánok lakják, illetve hogy azok mekkora hatalommal és befolyással rendelkeznek vagy rendelkeztek korábban.
A klánok jelentőségét talán a mi országainkhoz hasonlítva tudnám leírni. Mi itt mind európaiak vagyunk, de a személyes identitásunk szintjén mégiscsak jobban kötődünk a saját országunkhoz. Viszont amíg nálunk főleg nemzetállamok vannak (vagyis egy nép egyenlő egy ország), amikkel az adott nép könnyen azonosulni tud, addig a több mint 5000 kilométeren elterülő arab nép több "mesterségesen megrajzolt" ország között oszlik el. Vagyis Szaúd-Arábia lakói nem szaúdarabok, hanem ugyanúgy sima arabok mint Jordániában, Ománban vagy Egyiptomban. Ebből következik, hogy ahogy mi sem elsősorban európainak, hanem magyarnak, németnek vagy franciának érezzük magunkat, az arabok is szorosabb kötelékben állnak a saját klánjukkal, mint az országgal, ami azt a modern időkben körülvette. Egy európai nemzetállam azért is jó példa, mert hozzá hasonlóan egy arab klánnak is van saját történelme, mitológiája, jelképe, szokásrendszere, sztereotípiája, sőt sok esetben önálló dialektusa is.
A leghíresebb szaúdi klán természetesen maga a névadó Szaúd klán, az uralkodó család, akiknek a területe ősidők óta a jelenlegi főváros, Rijád környéke. Abdullatif klánja regionálisan nagynak számít és "hagymás" becenéven ismert. A történet szerint ugyanis nagyon régen egy hosszú sivatagi vándorlásra készülve Abdullatif egyik felmenője csak egy nagy adag hagymával járult hozzá az úthoz, ez az incidens máig rajta ragadt a klánon.
Tabuk egyik egyetlen fényképezésre méltó épülete, a tabuki kastély
Mire Abdullatif végzett a történet elmesélésével, meg is érkeztünk, és alkalmam nyílt a hagymások klánjának újabb 20 tagjával megismerkedni. Mind férfiak voltak, a legidősebb egy vékony, csontos, rosszul látó bácsi volt, aki az egész este ugyanabban a sarokban kuporgott, meg sem szólalt. Mindenki más alázatosan hozta neki kérés nélkül az újabb adag csirkefalatokat, datolyákat, magvakat, kávékat és dobozos pepsiket. Apropó, itt tudtam meg, hogy mivel az arab nyelvben nincs "p" betű, ezért a pepsit itt bibszinek mondják. A coca colát ki tudnák ejteni, csak azt meg meginni nem szeretik, ha helyette "bibszit" is lehet választani.
Az öregembert leszámítva mindenki hozzám lépett kezet rázni, viszont közben feltűnt valami érdekes. Abdullatifot nem Abdullatifnak szólították, hanem Abu Alanazinak. Ahogy megtudtam, ez a beceneve és ennek a jelentése szintén azt bizonyítja, hogy milyen fontos szerepe van itt a családoknak. Az Abu magyarul apu, de ebben az esetben jobb fordítás az, hogy apja. A becenév másik fele, az "Alanazi" ugyanis Abdullatif elsőszülött fiának a neve, az ő születése óta Abdullatifot a családja és a barátai Abu Alanazinak vagyis "Alanazi apjának" szólítják. Ez a becenévképzés elterjedt formája az arab társadalomban.
Kis idő elteltével elkészült a vacsora. Leterítettek egy nagy műanyag fóliát a szőnyegnek arra a részére, ahol az öregember ült, és mindannyian helyet foglaltunk rajta. Erre azért volt szükség, mert az ételt egy nagy tányérban középre rakták le, ahonnan - kézmosás után persze - mindenki kézzel vette ki a maga által kiszemelt falatokat. A vacsora végére a fólia tele volt rizsszemekkel meg kiköpött datolya magokkal, miután ezt elpakolták, megittunk még egy szaúdi kávét, aztán felálltunk mindannyian az ülve maradó öregember köré egy nagy közös fényképre.
A hagymás klán egy része
Végül elbúcsúztunk és Abdullatif (Abu Alanazi) visszavitt az apartmanhoz. Kényelmesen aludtam, másnap pontosan érkezett meg az ügyvéd. Ő egyáltalán nem beszélt angolul, tehát csak ide-oda fordítgatva tudtunk kommunikálni. Elindultunk a stoppolóhely felé. Amikor a várost elkerülő körgyűrűn egyszer csak kisorolt a lekanyarodó sávba, azt hittem, csak tankolni áll meg. De nem oda, hanem a mellette lévő Dunkin' Donut drive-in ablakához gurult, és vett nekem egy kávét meg egy csokisfánkot, utóbbit elraktam későbbre.
Mire a kávéval végeztem, már a város túloldalán voltunk, itt már kiszállhattam volna stoppolni. Azért nem tettem, mert előttünk pont egy rendőri blokád volt, és habár nem hittem, hogy problémáztak volna velem, ha stoppolni látnak, azért jobbnak láttam elkerülni az ilyen találkozásokat. Az ügyvéd végül tehát a checkpoint utáni első kanyarban rakott ki, ameddig már nem láthattak el a rend őrei. Megköszöntem a fuvart és a reggelit, és kiszálltam. Ahogy az ügyvéd autója visszafordult, és eltűnt a kanyarban, izgatott érzés lett úrrá rajtam. Ez már a harmadik napom volt Szaúd-Arábiában, de eddig még nem volt alkalmam igazából stoppolni. — Most jött el a pillanat, amikor az eddigi luxus VIP utazásom átalakul azzá a kiszámíthatatlan kalanddá, amire a kezdetektől vágytam — gondoltam, és felemeltem a hüvelykujjamat.
