Kis idő múlva megérkeztünk, Haqlbe. Köszönetképpen az összes maradék jordán dínáromat az autóban hagytam, és kiszálltam. Már bőven délután volt, és én még aznap meg akartam érkezni az innen 250 kilométerre lévő regionális fővárosba, Tabukba. De az elmúlt bő egy óra azt is bebizonyította, hogy nyelvtudás nélkül nem lesz könnyű dolgom Szaúd-Arábiában. A kommunikációhoz internetre, ahhoz SIM kártyára, ahhoz pedig szaúdi pénzre volt szükségem. Utóbbi nélkül még a stoppolásnak sem maradt alternatívája, stoppolni meg kommunikáció nélkül szinte lehetetlen, ami bezárta az ördögi kört. A baj csak az volt, hogy határváros ide vagy oda, Haqlben egy pénzváltó sem akadt.

Előző rész

Pedig az egészet bejártam. Itt viszonylag egyszerű volt tájékozódni, a városka közepén egy hatalmas tér volt egy mecsettel, innen futottak ki a főbb utak többé-kevésbé szimmetrikusan minden irányba. A főutaknak a térhez közelebb eső szakaszain éttermek, kisboltok, bankok és benzinkutak álltak, míg a tértől távolodva inkább autószerelő-műhelyek, vágóhidak és iskolák. Meg benzinkutak. A főutak között csak lakóépületeket láttam, na meg persze néhány benzinkutat, abból sosem elég. Pénzváltót sehol. Haql nem volt még felkészülve a külföldiekre. Ahogy ott köröztem a főtéren egyszer csak csikorogva és egy látványos manőverrel megállt mellettem egy nagy autó.

Egy rakás fehér tógás tizenéves srác ült bent egymás hegyén-hátán. Néhányan szotyit köpködtek, mások insta sztorikat gyártottak a legújabb iPhone-jukon. Egyikőjük felém fordult, és miközben tört angolsággal megkérdezte, hogy miben segíthet, végig vett a telefonja kamerájával. Elmondtam nekik (és az őket élőben követőknek), hogy pénzváltót keresek, hogy vehessek SIM kártyát, és tudjak kommunikálni. Kommunikáció nélkül nehéz lenne továbbstoppolnom, de még buszra sem szállhatnék helyette, mert első körben ahhoz is helyi pénz kell. Intettek, hogy szálljak be. Még időm sem volt bekapcsolni a biztonsági övemet, 50 méter után egy hasonló drifteléssel le is álltunk egy bank előtt. Nem akartam letörni a lelkesedésüket azzal, hogy elárulom, hogy itt már próbálkoztam, hagytam, hogy bejöjjenek velem. Ki tudja? Talán velük sikerrel járok.

Szaúdi fiatalok

Nem így történt, a bankban csak dollárt váltottak volna, azt sem szívesen. Ezután visszapattantunk a kocsiba, és átszáguldottunk arra az 50 méterrel arrébb lévő utcasarokra, ahol találkoztunk. Itt kiszálltam, eddigre már mindannyian videóztak, már-már egy magánstáb benyomását keltették. Alig tettem meg néhány lépést, újabb autó állt meg. Ebben csak egy srác ült, szintén 20 éves körül lehetett, de ő nem értett angolul. Megpróbáltam neki kézzel-lábbal elmagyarázni a komplex helyzetemet, de néhány másodpercnyi szenvedés után inkább megkínált wifivel. Így már olajazottabban ki tudtam fejezni magam.

Kinyitotta az ajtót, beültem, de ő nem indult el, hanem néhány percig ide-oda adogatva egymásnak a telefonomat beszélgetni kezdtünk. Közben az ő saját szélvédőre cuppantott telefonján egy időnként elmosódottan megmozduló, emberi fej formájú pixelhalom jelezte, hogy éppen videócsetelt valakivel. Ez láthatólag sem őt, sem a telefon túloldalán türelmesen várakozó pixelembert nem zavarta, percekig csak ültünk és válaszolgattunk egymásnak a google fordító mikrofonjába. Megtudtam tőle, hogy rendőrként dolgozik, ő pedig tőlem, hogy jártam már a bankban, de ott sem tudtam pénzt váltani. Végül elindultunk. Olyan határozottan lépett a gázra, hogy meg sem kérdeztem, mi a terve. Egy kisbolt előtt parkolt le, kiugrott, és pár perc múlva egy zacskó kaját borított az ölembe.

Közben kitaláltam a megoldást, ezért rögtön a hálálkodó üzenet után egy szívességkérőt is mobilomba pötyögtem: „Vissza tudnál vinni a határállomáshoz? Azt hiszem, talán ott találhatok pénzváltót”. A srác rábólintott, visszavitt. Sajnos tévedtem, itt sem volt pénzváltó. Bocsánatkérően gépeltem be az üzenetemet arról, hogy köszönöm a segítségét, akkor csak tegyen ki Haqlben valahol, majd kitalálok valamit. Erre ő egy hosszú hangüzenettel válaszolt, sokáig csak kíváncsian várakoztam, végül nem hittem a fülemnek. A srác, akit alig fél órája ismertem meg, felajánlotta, hogy elvisz Tabukba. Ahogy mondta, ott biztos lesz pénzváltó.

– Dehát az innen 250 kilométer, ekkora szívességet nem fogadhatok el – válaszoltam, de hiába utasítottam vissza többször is, hajthatatlan volt. Sőt, még ő szabadkozott, amiért indulás előtt meg kell etetnie a lovait. Elhajtottunk hát a semmi közepén lévő istállójához, ahol kirakott a kocsiból, de ahelyett hogy velem együtt kiszállt volna, felmondott egy üzenetet a telefonjára. A telefon egy kis késéssel angol robothangon azt mondta, hogy várakozzak itt, ő elmegy a takarmányért. Elhajtott, én pedig pár perc elteltével elkezdtem azon aggódni, hogy mi van, ha csaló volt és soha nem jön vissza. A hátizsákom nála maradt. Azzal nyugtattam magam, hogy legalább a fényképezőgépem a nyakamban volt, azon pedig volt egy kép róla, tehát ha meg is akarna lopni, lenne mi alapján elindulnom.

Sőt, a lováról is!

Persze, jobb lenne, ha nem kényszerítene arra, hogy az első Szaúd-Arábiában töltött napomat útlevél, pénz, internet, SIM kártya és arab nyelvtudás nélkül a rendőrségen kelljen töltenem. Inshaallah, vagyis legyen úgy, ahogy Allah akarja, emlékeztettem magam a Közel-Kelet leggyakrabban használt kifejezésére és életérzésére, majd leültem egy kerékgumira, eszegetni a frissen kapott rágcsálnivalókból. Hamarosan a közelgő autó zajára lettem figyelmes, és miután elült a porfelhő, jótevőmet pillantottam meg. Kiszállt, kipakolta azt a néhány zsák takarmányt, én pedig közben egy kicsit elszégyelltem magam, amiért reális esélynek tartottam, hogy cserbenhagyott. Ezután még azért is szégyenkeztem egy sort, mert észrevettem, hogy az autógumi, amire leültem, csúnya olajos foltot hagyott a nadrágomon, és végül így kellett visszaülnöm az autójába.

Ezután egy másik külvárosi negyedben felszedtük egy haverját, és így hármasban tényleg elindultunk Tabuk felé. Az országutak itt nem csak a Jordániában tapasztatlakhoz képest, hanem Európával összehasonlítva is jól karbantartottak voltak, csak úgy hasítottunk rajtuk. Körülbelül félúton lehettünk, amikor megálltunk egy benzinkútnál. Mellettünk egy tevéket szállító kamion parkolt, azon a helyen pedig, ahol Európában a benzinkúti shop szokott lenni, itt egy lepukkant étterem volt. Bent a tágas betonterem két hosszanti fala mentén három darab négyszög alakú lekerített rész volt megkérdőjelezhető tisztaságú párnákkal és szőnyeggel.

A benzinkúti étteremben ülve

Nem jöttem zavarba, a Közép-Ázsiában tapasztaltak alapján tudtam, hogy ezeket használják székek és asztalok helyett, úgyhogy a rendelés leadása után magabiztosan követtem a fiúkat az egyik szőnyegre. Levettük a cipőinket és felléptünk a néhány centiméterrel megemelt helyiségbe. Hamarosan megjött egy korsó víz, és megint elmormogtam egy áldást azért, amiért tapasztalt utazóként már meg sem fordult a fejemben, hogy beleigyak. Megmostuk a kezünket, majd hamarosan megérkezett az étel is: egy nagy tál rizses hús. Hármunk közé tettük és három oldalról nekiálltunk kézzel betermelni. De hiába a sok tapasztalat, Európában született emberként sosem vagyok képes teljesen elengedni magam, az ilyen közös tálba-turkálós élmények alkalmával.

Most is félénken álltam neki. Kínos figyelemmel igyekeztem a saját „térfelemen” maradni, de ahogy idővel mindhárman egyre beljebb markolásztunk a rizsben, egyre kevésbé maradt terem rá, hogy étkezőpartnereim megbántása nélkül továbbra is kikerülhessem az ő kezük által már átforgatott darabokat. Ráadásul mindketten nekem akarták adni a legjobb falatokat, és habár elhiszem, hogy az ő kultúrájukban a puszta kézzel összenyomogatott és szószba tunkolgatott marék rizs- és húsdarabkák felajánlását nagy megtisztelésnek kellett volna vennem, ezeket a falatokat azért nem volt könnyű lenyelnem.

Még majdnem az étel egyharmada a tányéron volt, amikor visszaültünk a kocsiba. Miközben visszagyorsultunk háromszámjegyes sebességre, az anyósülésen ülő srác egy meglepett nevetést követően hátrafordult, és az orrom alá dugott egy videót. Én voltam rajta, egy tömött autóban ültem, és kényszeredetten integettem a kamerába. Azonnal felismertem; néhány órája készült Haqlben. Úgy látszik a jelenlegi sofőrjeim ismerték azokat a srácokat. Akkor azt hittem insta live megy, de a platform, amin most visszanézhettem magam, valami más volt, nem ismertem fel. Mielőtt rákérdezhettem volna, a kezembe nyomták a másik mobilt is, hogy mutassak nekik néhány magyar zenét. A következő órában egy Quimby válogatás háttérzenéjére száguldottunk a legelésző tevehordák, lenyűgöző sziklatarnyok és kopár hegyek között. Apropó hegyek! Azt mondják, hogy ezek között lehetett a Hóreb is, ahol a történet szerint Mózes megkapta a parancsolatokat.

Szép vidéke ez Szaúd-Arábiának

Tabuki szállásadóm, Abdullatif közben azt írta, hogy a Park Mall-nál találkozzunk. Feltételeztem, hogy ez valami belvárosi hely lehet, ahova én már gyalog is eltalálok, ezért csak annyit mondtam a jótevőimnek, amikor később megkérdezték, hogy pontosan hova is vigyenek, hogy a központba. Eddigre már sötétedett, a külvárosi lámpafények alatt széles sugárutak és jellegtelen épületek sorakoztak. – Ez már a központ – mondták, én pedig meglepődve néztem a térképre. Igazuk volt, a város közepén voltunk, mondjuk a látvány alapján ezt sosem találtam volna ki. – Akkor kirakhattok itt bárhol, innen már gyalog is eltalálok, a Park Mall-hoz megyek – mondtam, miközben összeszedtem a cuccaimat. – Park Mall? – kérdezték – Az nagyon messze van, elviszünk! –

Mint kiderült, errefelé a legnépszerűbbnek számító találkozóhelyek nem a központban vannak, hanem a legkülső körgyűrű mentén. Olyasmi helyekre kell gondolni, mint nálunk az autópálya-pihenőkön és fontosabb főutak mentén kinőtt benzinkút-gyorsétterem-Vögele-Müller-outlet-kávézó ökoszisztémák. Csak itt ezek sokkal nagyobbra és fontosabbra nőttek. A zsúfolt központtól távol, könnyen megközelíthető főutak mellett és tágas parkolókkal felszerelkezve, ezek a helyek sokkal kézenfekvőbb találkozási pontnak számítanak egy olyan autóüléssel a feneke alatt született népnek, mint a szaúdi. Visszafordultunk tehát, és a Park Mall parkolójában búcsút vettem a két sráctól. Még az esélyét sem adták meg nekem, hogy valaha visszaadjam nekik ezt a határtalan kedvességet, hiszen telefonszámcsere és minden további nélkül, egy egyszerű „Szívesen, minden jót” után el is hajtottak. Persze lehet, hogy csak azért siettek, hogy még éjfél előtt hazaérjenek.

Odafelé sem mentünk túl lassan

Még éppen sikerült elküldenem egy üzenetet a szállásadómnak, Abdullatifnak, hogy megérkeztem. A sötét parkolóban csípős, hideg szél fújt, gyorsan a pláza bejáratához futottam, hogy bent várakozzak. A kapuban egy kisebb sor állt a biztonsági őrök előtt, akik a telefonos covid applikációt, a Tawakalnát ellenőrizték. Mutattam nekik, hogy hiába van letöltve az app, nem tudom megnyitni, valószínűleg a régi androidom miatt. Sajnos így nem engedhettek be, úgyhogy kivettem a pulcsimat a hátizsákomból és felkészültem a kinti várakozásra. Pár perc múlva az egyik biztonsági őr visszalépett hozzám, hogy na jó, mégiscsak bemehetek a melegbe, ha akarok, de visszautasítottam, mert eddigre már meghívtak egy kávéra a kapuban parkoló foodtruck egyiptomi származású felszolgálói, és nem lett volna szép, ha ezek után faképnél hagyom őket.

Az erős feketekávé hamar felmelegített, én pedig beszélgetésbe elegyedtem a meghívóimmal. — Nem ilyen időre számítottál, igaz? — mosolygott rám az egyik barista. — Itt, északon elég hideg tud lenni esténként. Ezt nézd! — dugott az orrom alá egy videót. A felvétel egy mozgó autóból készült, és egy havas tájban álló tevecsordát ábrázolt mindezt lassítva és arab kántállással aláfestve. — Ez itt van Tabuk mellet, tegnapi videó — mondta, de a havas táj okozta meglepetés után az én figyelmemet más is felkeltette. Az alkalmazás, amin lejátszotta a videót, ugyanaz volt, mint amin korábban önmagamat néztem vissza. Rá is kérdeztem. — Ez? Snapchat — válaszolta az alapvető tények egyértelműségével. — Fent vagy? — Nem. — Az baj. Itt mindenki ezt használja — mondta, és elvette tőlem a kiürült papírpoharat, hogy kidobja. A kávéval együtt hamarosan a beszédtéma is kifogyott, és mivel már több mint fél órája várakoztam, megkértem, hogy hívja fel a szállásadómat. Abdullatif hamar felvette, bocsánatot kért a késésért, és jelezte, hogy már úton van, egy fél óra múlva már itt lesz. Megnyugtattam, hogy ráérek, és körülírtam neki, hogy pontosan hol is vagyok.

A várakozás közben érdeklődve figyeltem a plázába ömlő tömeget. Európához képest kevés, de az előítéleteimhez képest meglepően sok két-három-négy fős női csoport állt be a sorba. A biztonsági őröknek a gyémánttal kivert iPhone-jukon mutatták meg a covid-applikációjukat, vállukon menő nyugati márkás retikülök, a fekete ruha alól kilógó kecses csuklójukon pedig drágának kinéző órák villantak. Voltak családos látogatók is, az ő esetükben a nőkön nem drága ékszerek, hanem kisgyerekek csüngtek, sokan babakocsikat toltak. A férfiak még változatosabbak voltak, egy részük nem is hagyományos arab ruhában volt. Néhányan odaléptek hozzám, hogy kezet rázzanak, és megérdeklődjék, hogy mit csinál itt a hideg plázabejáratban egy ilyen feltűnően turista kinézetű ember.

Rijádban egész bevásrló utcák vannak, ahova tilos a Tawakkalna alkalmazás nélkül belépni

Végül az emberek sűrűjében felismertem Abdullatifot. Nagydarab, szélesen vigyorgó körszakállas ember volt, a többséggel ellentétben nyugatias ruhában. Azt már az első néhány perc alatt megéreztem, hogy ő nem az a sztereotipikus, vallási fanatikus fajta arab. Nyitott, kíváncsi, beszédes és racionálisan gondolkozó embernek tűnt. Orvosként dolgozott a helyi katonai kórházban, emellett indította el most a saját kis turisztikai vállalkozását. Ő már sokat járt külföldön, de én voltam az első külföldi vendége. Mindezt már az autójában mondta el, miközben kikanyarodtunk a parkolóból. – De ne aggódj, teljesen ingyenesen szállsz meg nálunk – tette hozzá. – Jut eszembe, sajnos nem tudlak elszállásolni. A bátyám, Mohamed ragaszkodott hozzá, hogy nagyobb kényelmet érdemelsz, szóval foglalt neked egy hotelszobát. Tudom, hogy csak egy-két éjszakára maradnál, de a biztonság kedvéért lefoglalta háromra, remélem maradásra tudunk majd bírni. –

Néhány kínos köszönömöt leszámítva válaszolni sem tudtam még, már folytatta is. – Egyébként ez a bátyám, Mohamed, ő a Turisztikai Minisztériumban dolgozik, nagyon örül, hogy meglátogatsz minket. Holnap ő fog körbevezetni, mert nekem egy fontos gyógyszer miatt Rijádba kell repülnöm. Estére visszaérek, majd elviszlek egy másik bátyámékhoz vacsorára, ők is meg szeretnének ismerni. És ha még egy napot itt tudnál maradni, akkor még néhány barátomhoz is el tudnánk menni – hadarta lelkesen miközben leparkolt a cseppet sem puritán benyomást keltő „Time Luxory Furnished Apartments” nevű épület előtt.

– Megpróbálok maradni – mondtam, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy itt mennyibe kerülhet három éjszaka, miközben beléptünk a hallba. A szemközti recepció fölött három portré lógott. Középen a korábbi király, IV Abdullah, jobbra a jelenlegi Salman király, balra pedig a fia, a nagy reformer hírében álló Mohammed herceg képe volt. De nem volt időm nézelődni, Abdullatif már húzott is ki a hotelből. – Épp ellenőrzést tartanak – bökött hátra a két fehérruhás alak felé, akik az asztal mögött álló nikábos recepciós nővel beszélgettek – igyunk valamit, később visszajövünk! – mondta. Elautóztunk a szomszéd utcáig és beléptünk egy kávézóba, ahol Abdullatifot ismerősként üdvözölték.

A hotel recepciója

– Bocsi, ezek a szúrópróbaszerű ellenőrzések sokáig eltarthatnak, semmi értelme sincs ott várakoznunk – mondta miközben leültünk egy asztalhoz. Miután választottunk egy-egy kávét, folytatta. – Nem csak a számlákat nézik át, de a higiéniai és műszaki állapotokat is. Ebben az országban bármikor bárhol - hotelben, kisboltban, borbélyüzletben, vagyis tényleg bárhol - felbukkanhatnak az ellenőrök, és ha felbukkannak, akkor általában majdnem egy órára leáll minden. De ez végsősoron mindenkinek az érdeke. A szigorú szabályozások miatt működik ilyen jól ez az ország – mondta miközben megérkeztek a kávék.

– Például államilag szabályozva van, hogy milyen terméket mennyiért árulhatnak. Ha valahol ezt a terméket drágábban látod, akkor van erre egy applikáció, névtelenül jelentheted a helyet, és ha a hatóságok meggyőződnek a szabályszegésről, bezárják a boltot. Akkor is, ha csak egy rijállal kerül többe valami. Úgyhogy senki sem fogja ennyiért kockáztatni, hogy bezárják az üzletét. De ugyanez vonatkozik a kávézókra is. Ha nem megfelelő minőségű italt szolgálnak fel, akkor előbb-utóbb valaki bejelenti őket. Pont ettől működik olyan jól ez az ország, lopás, csalás és korrupció itt szinte egyáltalán nincs! –

Most, hogy szóba jött az országban uralkodó hírhedt szigor, nem bírtam nem rákérdezni a nyilvános lefejezésekre. Abdullatif elmondta, hogy külföldi látogatásai miatt tisztában van vele, hogy ez sajnos az egyik legnépszerűbb asszociáció az országáról, de azért nem annyira középkori a helyzet, mint kívülről tűnik. — Csak a legveszélyesebb és legerőszakosabb bűnözőket ítélik halálra. És hát végsősoron jó visszatartó erő, mert Szaúd-Arábia ma a világ egyik legbiztonságosabb országa – válaszolta, én pedig már annyira belejöttem a szaúdi tabuk boncolgatásaiba, hogy azonnal új kérdéssel folytattam:

I love Tabuk felirat a Park Mall előtt

– És mi újság a nőkkel? Itt a kávézóban például nem látok egyet sem – mutattam körül. – Hát persze, ők a másik teremben vannak – felelt Abdullatif. – A legtöbb kávézónak van egy úgynevezett családi terme, a nők és a családok oda ülhetnek be. Nekik is jobb, hogy felszabadultabban szórakozhatnak egymás között, és a mi figyelmünket sem terelik el. Egyébként tudtad, hogy már nem kötelező hordaniuk a fejkendőt? Sokan nem is teszik, és büszke is vagyok rájuk. Sajnos még mindig sok elítélő pillantást kapnak az utcán, pedig ez már teljesen megengedett – itta ki a maradék kávéját a férfi. – Na, menjünk vissza, mostanra már talán végeztek az ellenőrök! – mondta, és elindultunk.

Így is volt, a királyi család három tagját leszámítva a recepciós hölgy egyedül várt minket a hallban. De épp csak becsekkoltam, és lepakoltam a hátizsákomat, Abdullatif már tuszkolt is vissza az autóba, hogy vacsorázni vigyen. A hely, ahova mentünk, úgy nézett ki, mint egy átlagos gyorsétterem: a bejárattal szemközt a rendelések leadására szolgáló hosszúkás pulttal, a menü variációkat reklámozó színes képernyőkkel és újratölthető italautomatával. Az egyetlen nagy különbség az volt, hogy itt nem voltak székek és asztalok, hanem a benzinkúti helyhez hasonlóan néhány centivel megemelt szőnyegekre ültek le a vendégek. További hasonlóságként ráadásul itt is ugyanazt a rizses húst rendeltük. Megtudtam, hogy ezt kabszának hívják, és az ország nemzeti étele.

Szaúd-Arábia nemzeti étele, a tevehúsos kabsza

Többféle verzió létezik, a benzinkúton csirkéset ettem, itt pedig megkóstolhattam a leghagyományosabbnak számító tevehúsos változatot. Az étel mellé egy-egy ayranhoz hasonló hűs joghurtitalt is legurítottunk, kifelé menet pedig még a szaúdi kávét is megkóstolhattam. Ez egy nagyon népszerű és izgalmas helyi ital, kávéra csak a nevében emlékeztet. Zavaros-sárga színével és a benne úszkáló zöldes fűszerdarabkákkal nem kelt túl bizalomgerjesztő látványt, pedig a bennelévő sáfránynak, kardammonnak, fahéjnak és szegfűszegnek köszönhetően nagyon egyedi, kipróbálásra érdemes íze van. Általában karamellizált, mézédes datolyával tálalják, itt is ki volt téve belőlük egy kristálytálnyi az étterem közepén kihelyezett kávéállomás pultjára. Ez a kávézgatás annyira szerves része az arab kultúrának, hogy mint ahogy egy francia étteremben sem számolnak fel semmit sem a bagettért, itt is fizetés után szokás megállni egy kávéra, mi is így tettünk. A számla rendezése során egyébként az egyik alkalmazott vigyorogva a kamerámra mutatott, aztán saját magára, és Abdullatiffal lefordíttatta abbéli kérését, hogy készítsek róla egy képet. Néhány perccel később ugyanezt a liturgiát játszotta végig egy közeli kisbolt pénztárosa is. Ide azért tértünk be, mert Abdullatif ragaszkodott hozzá, hogy bőségesen bevásárolhasson nekem, arra az esetre, ha esetleg a bátyja reggeli érkezéséig megéheznék. Én semmit sem akartam, ő pedig nem volt hajlandó üres kézzel távozni, úgyhogy végül egy üveg vízben egyeztünk ki. Az bármikor jól jöhet. Késő volt, mire visszaérkeztünk a hotelbe. Abdullatif emlékeztetett, hogy másnap a bátyja, Mohhamed jön értem, aztán elbúcsúztunk.

A recepciós nő kedvesen üdvözölt, és azt mondta, hogy ha szeretném, a hotel a szennyeseimet is kimossa. Jól beszélt angolul és kellemes, lágy hangja volt. — Csak hozd le a ruháidat reggel, és elintézzük! — mondta. Barátságos, mélybarna szemei alapján csinos teremtésnek tűnt, de mást nem láttam belőle. — Tökéletes, köszönöm szépen — mondtam, és fellifteztem. Végül a kártya, amit kaptam, nem működött, vissza kellett mennem hozzá. Segítőkészen megoldotta a gondot, és habár csak a nikáb alól kilátszó szemeit láttam, végig éreztem, hogy mosolyogva beszélt. Talán még kicsit flörtölve is.

Folytatás itt