Ahogy közeledtünk a győzelem napi ünnepség főattrakciójának a helyszínéhez, úgy sűrűsödtek körülöttünk az emberek is. Nemcsak rengeteg helyit, de más turistacsoportokat is láttam itt-ott. A folyó túloldalán a két vezér kivilágított szobra látványos hátteret adott a hömpölygő tömegnek. Megpróbáltam lefényképezni, de a sötétben ez nem volt olyan egyszerű, sokadszorra sikerült csak. Amikor úgy éreztem, hogy talán túlságosan is lemaradtam a csoporttól, kocogni kezdtem, könnyen utolértem őket. A baj csak az volt, hogy ez nem az én csoportom volt. Visszafordultam, és kétségbeesetten keresni kezdtem a tömegből kilógó külföldi formájú fejeket, de a sötétben nem láttam túl messzire. Közben elkezdődött a műsor, győzedelmes indulók zaja töltötte be a zsúfolt partszakaszt. Percekig cikáztam ide-oda, de egyik irányban sem találtam semmi megnyugtatót, ezért inkább én is átadtam magam az ünneplésnek.

Előző rész

Hamarosan elkezdődött a tűzijáték, és annak ellenére, hogy a nyugaton megszokottakhoz képest ezek elég vérszegény lövések voltak, arra azért elégnek bizonyultak, hogy az itt-ott felvillanó fényükben feltérképezhessem az ünneplés helyszínéül szolgáló partszakasz fekvését, és elhelyezhessem azon belül a saját pozíciómat. Közvetlenül a folyóparton néhány darutorony sziluettje rajzolódott ki, azok alatt pedig a helyi tévé kamerái forogtak. A háttérben a két vezető szobra, tőlünk balra pedig a dzsúcse torony permanensen kivilágított épülete adott némi támpontot a tájékozódáshoz. A tűzijátékok fel-felvillanó fényei a tér sötétebb részein néhány titokzatos tányérsapkás sziluettet is láttatni engedtek.

A győzelem napi ünnepség és résztvevői

Jobboldalra a helyi tömeg hömpölygött, a part irányában pedig egy kisebb és kiváltságosabbnak tűnő csoport közelebbről élvezte a műsort. Az emberek átlagos magasságából már messziről is gyanúsnak tűnt, hogy ezek külföldiek lehetnek, ezért megpróbáltam feléjük sodródni. Ahogy közelebb értem, fellélegeztem: az én csoportom is itt volt. Tettetett könnyedséggel elvegyültem köztük, mintha végig velük lettem volna, és amikor a kínosan rövid és gyenge tűzijáték-show után elindultunk a busz felé, nagyon figyeltem, hogy el ne vesszek újra. A szállodába visszaérkezve többedmagammal megrohamoztuk az időközben kinyitott szuvenírboltot, hogy az utolsó itt töltött esténk alkalmából beszerezzünk egyet-kettőt a kuriózum-számba menő észak-koreai ajándéktárgyak közül.

Ugyan elsősorban az otthoni hűtőmágnes-gyűjteményünket terveztem volna egy egzotikus darabbal gazdagítani, ilyesmit nemcsak, hogy nem árultak, de azt sem igazán értették, amikor elmagyaráztam, hogy mi is ez a valami, amit keresek. Vettem viszont egy észak-koreás pólót, sőt egy nagy csokor képeslapot is elhoztam, hiszen annak ellenére, hogy normális országok esetén nem vagyok egy nagy képeslapküldő, Észak-Koreával kapcsolatban több rokonomnak és ismerősömnek is megígértem, hogy kivételt teszek.

A képeslapok mind unalmasak voltak (mindegyiken egy-egy phenjani épületet volt, egyszerűen szemből lefényképezve, fakó színben), egész eddig azt hittem, hogy ez az avítt dizájn a berlini fallal együtt tűnt el. Vettem egy sört a bárban, kölcsönkértem egy tollat a pultostól, leültem és nekiálltam megírni a lapokat. Mire végeztem, csatlakozott hozzám Kim is, hogy ígéretét beteljesítve segítsen nekem térképre vinni phenjani bolyongásunkat. Hoztam neki is egy sört, aztán kiterítettem a várostérképemet az asztalra. Az ujjával mutatta, hogy merre rajzoljam be az útvonalunkat, aztán egy váratlan pillanatban idegesen elkapta a csuklómat, és közölte, hogy nagyon illetlen vagyok. Megdöbbenve pislogtam, hiszen legjobb tudásom szerint semmi udvariatlanságot nem követtem el, ő azonban a térképre mutatott, azon belül pedig a Kim Ir Szen térre, ahol a kedves vezető nevét épp az imént húztam keresztül a kölcsöntollammal.

Kim Ir Szen áthúzva

Nagy magyarázkodások és bocsánatkérések után Kimnek sikerült többé-kevésbé túltennie magát iménti botlásomon, és befejeztük a vonalak megrajzolását. Az este maradék részére viszont egy sértődött, csöndes és komor alakká vált. Szerencsére közben kinyitották a szálloda főattrakciójának számító karaoke szobát, így nem kellett túl sokáig kibírnunk egymás társaságát.

A karaoke-szoftver virtuális zenetára meglepő módon a legtöbb ismert nyugati számot tartalmazta. Számomra leginkább az RHCP Californication című száma maradt meg ebből az estéből, aminek az Amerikában leírt globalizáció-kritikus szövege ironikusabban csengett a világ legelzártabb országának egy karaoke bárjában, mint talán korábban bárhol bármikor. Egy hónapnyi ázsiai utazás után jól esett egy kis nyugati zene, de az este vége felé, – mikorra már elég alkohol is volt bennem egy ilyen vakmerő kéréshez – amikor megint én következtem a zeneválasztásban, határozottan az észak-koreai propagandaindulót, a „Nélküled mi sem lennénk”-et kértem. Ezt nem csak, hogy nagy örömmel játszotta le a karaokégép helyi kezelője, de az este folyamán először még ő is beállt a mikrofon mögé.

Karaoke Észak-Koreában

Hamarosan búcsút intettem azoknak a csoporttársaimnak, akik a szláv vérét meg nem hazudtoló Pawellel az élükön még bírták a bulit, és aludni tértem. Jól mulathattak, mert másnap reggel egy a szomszéd ágyon csontrészegen és meztelenül kiterült Pawel látványára ébredtem. Még elég korán volt, nem próbálkoztam az ébresztgetéssel, hanem egyszerűen magamra vettem az előző nap vásárolt észak-koreás pólómat, összepakoltam a nagy vonatútra és lementem reggelizni. A reggeli közben viszont teljesen kiment Pawel a fejemből, és már a buszon ültünk, amikor először valakinek feltűnt a hiánya. A busz ablakából néztem, ahogy Kim néni mond valamit a szálloda egyik női alkalmazottjának, aki biccentett, és visszament az épületbe. Eszembe jutott, hogy milyen állapotban is láttam Pawelt utoljára, de már késő volt közbeavatkozni.

Miközben várakoztunk, megvettem a csoport fényképészétől azt a kinyomtatott csoportképet, amelyet a két vezető szobra előtt készített rólunk. Megvehettem volna az összes képét is CD-n, de mivel én magam is sokat fényképeztem, és azokon a helyeken, ahol nekem tilos volt, ott neki is, azt kihagytam. Egy kis idő elteltével Pawellel az oldalán visszatért a nő, és az egész buszból csak én tudtam, hogy mi az oka a kínos arckifejezésének.

Kis késéssel ugyan, de végre elindulhattunk. Utolsó leckénk gyanánt Kim néni gyorsan elhadarta, hogyan mondják észak-koreaiul, hogy viszontlátásra, aztán sietősen Chris vette át a mikrofont. Bemondta, hogy eredetileg két programpont volt a vonat indulása elé szervezve, de mivel kicsit elkéstünk, sajnos csak egyre lesz időnk, két csoportra oszlunk, és mindenki választhat. Az egyik hely egy bélyegmúzeum, a másik pedig egy bevásárlóközpont, ami egy hotelen belül van, szóval külföldiek is látogathatják. Abban a reményben, hogy még az utolsó pillanatban beszerezhetek valami nagyon egyedi észak-koreai holmit, én az utóbbi mellett döntöttem. Hiba volt: ez a bolt még az előző napinál is unalmasabbnak bizonyult, szinte csak alapvető háztartási kellékek, gereblyék, műanyagpoharak, szappanok és egyéb – többségükben ráadásul Kínából importált – unalmas és vacak holmik fogadtak.

Az unalmas bolt helyett, inkább Phenjanról teszek ide néhány olyan képet, amiket többségében a buszablakból készítettem és még nem osztottam meg. Az alábbi képre kattintva jelenik meg a galéria:

Mivel hamarosan mindannyian rájöttünk, hogy az itt kínált, egzotikusnak és megismételhetetlennek hitt shoppingélményt bármely lakótelep százforintos boltjában átélhettük volna, inkább csatlakoztunk a másik csoporthoz, és sietősen átsétáltunk a bélyegmúzeumba. Az egyedi propagandaábrákkal díszített képeslapokkal és bélyegekkel tömött apró helyiség sokkal izgalmasabbnak tűnt a boltnál, de sajnos már nem sok időnk maradt a vonat indulásáig. Kim néni idegesen cirkált közöttünk, és próbált minket egyesével a kijárathoz terelni. Ugyan az elpostázni tervezett üzeneteket előző este már sajnos az unalmas képeslapokra írtam le, azért gyorsan itt is vettem egy maréknyi jól kinéző képeslapot és bélyeget.

Néhány a propagandaképeslapok közül

Az egyik utolsóként léptem ki végül a bélyegmúzeumból, amikor Kim néni meglátott, ijedten körülnézett, majd halkan így szólt:

Egész reggel téged kerestelek. Sikerült beváltanom a bankjegyet, itt van mindegyikből egy példány – nyújtott át egy dísztelen borítékot miközben a vasútállomás épülete felé haladtunk – Ne nyisd ki a határ előtt és jól rejtsd el!

Megköszöntem Kim néninek a fáradozást, és elbúcsúztam Kimtől is, aki úgy tűnt, hogy eddigre teljesen megbocsátotta a térképrajzolós incidenst. A csoporttal sietve keresztülmentünk az állomás épületén, ahova ők ketten már nem követtek minket. Kihasználva azt, hogy a vonatra csak libasorban tudtunk felszállni, és én a sor végére kerültem, gyorsan lőttem is néhány képet a járműről. Amikor azonban a jobb szög érdekében tettem néhány vagonnyi lépést a vonat végének irányába, egy kalauz mérgesen visszaküldött.

A phenjani vasútállomás vágányán

Végül én is felkerültem a vonatra. A lépcső tetején egy kisebb tömeg állta el az utamat. Helyiek voltak, akik könnyes szemmel nézték a vonatablakon keresztül a peronon álló ismerőseiket és családtagjaikat. A Kínába tartó vonatra felszálló észak-koreaiak szemében ennek a két országnak a határa nem annyira egyszerűen átjárható, mint például számunkra kiugrani a bécsi karácsonyi vásárba: valószínűleg hónapokig nem látják egymást azok, akik most búcsúzkodnak, így egy igen érzelmes és könnyes jelenetnek lehettem tanúja.

Búcsú

Végül a vonat elindult, a könnyek az ablak mindkét oldalán csorogni kezdtek, a búcsút intő kezek pedig egyre magasabb fokozatra kapcsoltak. A peronon maradt búcsúzók közül néhányan kocogni kezdtek az eleinte csak lassan beinduló szerelvény mellett, hogy minél tovább tarthassák a szemkontaktust a szeretteikkel, de a vonat kíméletlenül kapcsolt egyre gyorsabb sebességre, és végül az utolsó ember is eltűnt a látótávolságunkból. A vonat kihajtott a fedett pályaudvarról, és miközben keresztülrobogott Phenjan külvárosán, az ablak előtt álló, kisírt szemű tömeg is szétszéledt. Én egy darabig még elmerengve bámultam az ablak mögött elsuhanó tájképet, majd beléptem a kocsiba.

Képek a vonatból

A csoporttársaim közül néhányan a folyosó lehajtható fémszékein szusiztak. Amikor Chris meglátott, nekem is a kezembe nyomott egy adagot. Életemben nem ettem még ilyen rosszat: leginkább cigarettapapírba tekert, lejárt szavatosságú párizsinak és néhány kupac túlfőtt rizsnek tűnt. Miközben megpróbáltam öklendezés nélkül lenyelni a falatokat, megkértem Christ, hogy az időhiány miatt nem feladott képeslapjaimat tegye el, és amikor legközelebb Észak-Koreában jár, dobja be egy postaládába. Adtam rá egy kis pénzt is, Chris pedig segítőkészen biccentett. Ezután visszavonult a fülkéjébe, és vele együtt lassan a többiek is így tettek. Már csak én szenvedtem a szusi felett, amikor hirtelen őrült ötletem támadt. Mi lenne, ha egy olyan kupéba ülnék be, amiben nem a csoporttársaim, hanem helyiek ülnek?

Találtam is egy fülkét helyi férfiakkal tele. Ők nemcsak, hogy nem bánták a jelenlétemet, de azonnal sörrel és szárított hallal is megkínáltak, amiket normális esetben talán udvariasan visszautasítottam volna, ez alkalommal viszont kitűnő megoldást jelentettek a rosszemlékű szusi leöblítésére.

Uzsonna gyanánt...

A kupéban ülők közül csak egy férfi beszélt angolul, rajta keresztül kommunikáltam mindenkivel. Megtudtam róla, hogy észak-koreai atléták menedzsereként dolgozik, több alkalommal járt már külföldön, többek között a legutóbbi olimpiákon is részt vett. A sportolók maguk egy másik kupéban ültek, és éppen egy vietnámi futóverseny okán szálltak fel erre a nemzetközi vonatra. A menedzser nem csak jól beszélt angolul, de sokkal többet is tudott más országokról, mint azt korábban bármely észak-koreairól elképzeltem volna. A lenyűgöző mértékű lexikális (földrajz, történelem, kultúra) tudásán kívül kozmopolita emberhez méltóan önálló véleménye is volt a világról és azon belül saját országáról, Észak-Koreáról is. Kifejtette a véleményét arról, hogy tisztában van hazája nemzetközi hírnevével, de ő őszintén nem hiszi, hogy rászolgáltak volna erre.

Sporttal foglalkozó, nyíltan politizáló és angolul beszélő észak-koreaiként nem bírtam nem megkérdezni, hogy igazak-e a pletykák miszerint az észak-koreaiak szentül hiszik, hogy megnyerték a 2010-es futball világkupát, illetve hogy tényleg retorziók várják-e otthon azokat a sportolóikat, akik egy nemzetközi versenyen alulmaradnak egy dél-koreai sporttársukkal szemben. A menedzser mindkét pletykát határozottan tagadta, és habár valószínűleg akkor is így tett volna, ha ezek tények lettek volna, a szemében egy pillanatra ugyanazt a kedveskedően lenéző, engem könnyen manipulálhatónak tekintő csillanást véltem felismerni, amiért egy percre is hitelt adtam ilyesféle blődségeknek, mint amivel mi szemléljük az ő népét a fentiekhez hasonló fantasztikus szalagcímek elolvasása után. Olyan jót beszélgettünk, hogy végül felajánlotta, hogy tartsak vele a saját kabinjába, ahol Észak-Korea három futóját – köztük egy olimpiait - és az edzőjüket is alkalmam lesz megismerni.

Az olimpiai futó, a menedzser és az edző (felső kép), illetve egy másik futó, én és egy harmadik futó (alsó kép)

Az új fülkében egy torta mellett folytattuk a beszélgetést. Nem tellett bele sok időbe, hogy engem is megkérdezzen, milyen véleménnyel vagyok az országáról. A menedzser megbízható, egyenes embernek tűnt, ezért udvariasan és diplomatikusan, de mégis őszintén elmondtam, hogy ugyan a híréhez képest pozitív csalódás volt az ország „csodabogárságának” helyben megtapasztalt valódi mértéke, továbbra is furcsának tartom az állami vezetők ilyen fokú imádatát. Elmondtam, merre jártunk, miket tapasztaltam, sőt könnyelműen még azt is felajánlottam, hogy végignézhetik a képeimet. Nem kellett sokáig kattintgatniuk: még csak azoknál a képeimnél jártak, amiket pár órája készítettem a vonatablakban állva Phenjan külvárosáról, amikor először figyelmeztettek, hogy egy kép nem megfelelő.

A problémás fénykép egy egyszerű vasúti épületet ábrázolt, aminek a homlokzatán – annak rendje és módja szerint – a két vezető portréja díszelgett. A baj az volt, hogy a kép előterében tekergő vasúti vezetékek közül egy vastagabb szinte olyan precízséggel húzta keresztül a két Kim mosolygó fejét, mintha direkt állítottam volna be így ezt a képet. A menedzser jelezte, hogy ennek a képnek nem fognak a határon örülni, én pedig kínosan vigyorogva ébredtem tudatára annak, hogy egy rakás ennél provokatívabb kép van még a kamerámon. Ráadásul ott van a zsebemben a boríték tele észak-koreai bankjeggyel, amiket hivatalosan nem lehet kivinni az országból. Elrejthetném valahol a hátizsákom mélyén (akár a memóriakártyával együtt), de ha mégis megtalálják, akkor ezzel a lépéssel csak rontanék a helyzetemen. Ahogy haladtunk, egyre sürgetőbbé vált valamiféle megoldást találnom, de végül pár órával később mégiscsak felkészületlenül, terv nélkül és remegve néztem végig, ahogy a vonatunk lelassult, majd megállt a határon.

Folytatás: Így jutottam ki Észak-Koreából