A problémás fénykép egy egyszerű vasúti épületet ábrázolt, aminek a homlokzatán – annak rendje és módja szerint – a két vezető portréja díszelgett. A baj az volt, hogy a kép előterében tekergő vasúti vezetékek közül egy vastagabb szinte olyan precízséggel húzta keresztül a két Kim mosolygó fejét, mintha direkt állítottam volna be így ezt a képet. A menedzser jelezte, hogy ennek a képnek nem fognak a határon örülni, én pedig kínosan vigyorogva ébredtem tudatára annak, hogy egy rakás ennél provokatívabb kép van még a kamerámon. Ráadásul ott van a zsebemben a boríték tele észak-koreai bankjeggyel, amiket hivatalosan nem lehet kivinni az országból. Elrejthetném valahol a hátizsákom mélyén (akár a memóriakártyával együtt), de ha mégis megtalálják, akkor ezzel a lépéssel csak rontanék a helyzetemen. Ahogy haladtunk, egyre sürgetőbbé vált valamiféle megoldást találnom, de végül pár órával később mégiscsak felkészületlenül, terv nélkül és remegve néztem végig, ahogy a vonatunk lelassult, majd megállt a határon.
A folyosón állva néztem, ahogy néhány felfegyverzett határőr felpattant a vonatra. Ide még akkor költöztem ki, amikor más csoporttársaim is elkezdték felfedezni az „olimpiai kupét” ami miatt az elég gyorsan túlnépesedett, ráadásul a helyiek per nem helyiek aránya is egyre távolabb tolódott az általam ideálisnak tartott értéktől. A határ előtti utolsó órát tehát újra a folyósó lehajtható ülésén töltöttem – főként tájbámulással. Christől egy a határig kitöltendő papír formájában más programot is kaptam. A dokumentum arra volt kíváncsi, hogy melyik országokban jártam az elmúlt 10 napban, és hogy milyen esetleges egészségügyi panaszaim vannak. Persze bárki, aki egy több mint egy hónapnyi ázsiai kalandozás után aláírja, hogy se hasmenése, se köhögése nem volt, az vagy hazudik, vagy ázsiai vagy terminátor. Én nem szégyellem, hogy az első csoportba tartoztam, hiszen tudott dolog volt, hogy ha bármelyik tünet melletti négyzetet bepipáltam volna, karanténba raktak volna a határon. Senki sem kockáztatta meg az igazmondást.
Egészségügyi kérdőív
Miután végeztem a papír kitöltésével, már nem csak a képeim és bankjegyeim miatt aggódhattam, hanem azért is, hogy nehogy véletlenül elköhögjem magam az ellenőrzés ideje alatt. Egy kis köhögést pár percig visszatartani nem nagy művészet, de amikor felszálltak a határőrök éreztem, hogy nem egy negyedórás álldogálásnak nézünk elébe. Összeszedték a vízumainkat és annak érdekében, hogy mindannyiunkat egyesével végiginterjúvolhassanak és az összes csomagunkat áttúrhassák, így az út végére nekem is be kellett ülnöm a csoportunk egyik kupéjába. A két magyar, az ukrán lány és az ausztrál srác nem bánta, hogy a formalitások kedvéért csatlakozok hozzájuk. Azért csak a formalitások kedvéért, mert csak a hátizsákomat kellett valahova betennem, én magam a többiekkel együtt a folyosón várakoztam a soromra.
A határőrök ugyanis egyesével hívtak be mindenkit a saját fülkéjébe, ahonnan átlagosan olyan 5-10 perc múlva engedték ki a meggyötört arcú utazót. Az egésznek egy kicsit olyan hangulata volt mint amikor a szóbeli vizsga előtt a professzor ajtajánál felgyülemlett reszkető diáksereg olyan kérdésekkel rohamozza meg az éppen kilépő társát mint „na milyen volt?”, „miket kérdezett?” és „jó kedvében van?”. A válaszok alapján egy kis tét nélkülinek tűnő bevezető csacsogásra, a csomagok átkutatására, és a telefonon illetve esetleges kamerán lévő fényképek szúrópróba-szerű alapossággal való átnézésére számíthattam. Csakúgy mint a szóbeli vizsgák alkalmával, itt sem éreztem túl nagy erőt arra, hogy nagyon tolongjak minden alkalommal, amikor újra kinyílt az ajtó és felhangzott a rettegett „mehet a következő”.
Éppen Gábor lépett ki a fülkéből, és lám csak, megint valaki megelőzött, és nem én következtem. Így viszont legalább alkalmam nyílt meghallgatni Gábor különös beszámolóját. Ő ugyanis előző nap az idegen nyelvű könyvesboltban vásárolt egy újságot – természetesen Kim Dzsngunos címlappal. Az elmondása alapján, amikor ezt az újságot az imént kiemelte a hátizsákjából, a határőr segítőkészen mosolyogva megrázta a fejét, elvette, és áthajtogatta úgy, hogy a hajtások ne ráncolják össze a vezető arcképét. Persze ezen jót nevettünk, de nekem azért akaratlanul is bevillantak azok a fényképeim, amikhez képest egy rosszul összehajtogatott újság semmiség.
Ezt a képet például hogyan tudtam volna úgy elkészítei, hogy egy kábel se vágja keresztül a vezetők arcait?
Csaknem két órát vártam és úgy alakult, hogy én maradtam az ellenőrzés legvégére: az egész vonat átesett már az ellenőrzésen, mire sorra kerültem. Beléptem a fülkébe. A határőr fáradtan rám nézett, majd az ölében heverő listájára, végül kérdő hangsúllyal és erős távolkeleti akcentussal felolvasta róla az utolsó kipipálatlan nevet. Mondtam, hogy igen, én vagyok az. A határőr, mintha egy másodpercig gondolkozott volna valamin, aztán egy íves mozdulattal bepipálta az én nevem melletti rublikát, és fáradtan biccentve csak ennyit mondott:
Te jófiúnak tűnsz.
Erre meglepődve csak egy zavart köszönömöt tudtam eldadogni, a határőr pedig összecsukta az iratait, elköszönt és távozott is. Se a hátizsákomat, se a kamerámat de még az útlevelemet sem nézte meg, sőt a nevemen kívül mást nem is kérdezett. A mai napig nem tudom, hogy annak volt-e ebben nagyobb szerepe, hogy utolsóként léptem be a fülkébe, vagy annak, hogy a csoportból egyedül a frissen vásárolt észak-koreás pólómban feszítettem, mindenesetre nagyon örültem a váratlan meglepetésnek.
A határőrök anélkül hagyták el a szerelvényt, hogy visszaadták volna a vízumainkat. Hamarosan elindult a vonat és keresztülrobogtunk a határt jelentő Yalu folyó fölött. A híd kínai oldalán is álltunk egy darabig, az itteni határőröket már nem hatotta meg a pólóm, normálisan leellenőriztek. Mielőtt elhagytam volna a vonatot, még egy utolsó látogatást tettem a futóknál. A menedzserükkel annyira összebarátkoztam a vonatút alatt, hogy én egy névjegykártyát, ő pedig egy ígéretet kapott tőlem arra vonatkozóan, hogy ha Budapest valaha olimpiát rendez, felveszem vele a kapcsolatot és megmutatom neki mi az a pálinka. Sok szerencsét kívántam a vietnámi versenyükhöz és elbúcsúztunk.
Visszaérkezés a kínai határra
Leszálltunk a vonatról, és keresztülmentünk a vasútállomás épületében felállított útlevélellenőrzésen, ahol megkaptam a második kínai belépési pecsétemet. Az épületből kilépve egyenesen a közeli hotel már megismert épülete felé vettem az irányt. Itt végre mobilhálózat és wifi is volt, úgyhogy – habár a facebook messengert itt sem értem el – a hotel halljából végre megírhattam az első sms-eimet és whatsapp üzeneteimet arról, hogy túléltem Észak-Koreát. Nem sokkal később belefutottam a főtéren lézengő két magyar és ausztrál srácba. Csatlakoztam hozzájuk, beültünk egy étterembe. Itt és most végre poloskáktól és hallgatózó fülektől való félelmek nélkül megbeszélhettük az őszinte benyomásainkat Észak-Koreáról.
Az étkezés sokáig tartott és nagyon hosszú lenne leírnom mind a négyünk összes megemlített gondolatát (még úgy is, hogy a nagyrészét azóta már biztosan el is felejtettem), de összességében valami olyasmi konklúziónk volt, hogy ez az ország egyáltalán nem tűnt annyira bizarrnak, pokolinak és „épp ésszel fel nem foghatónak”, mint azt azután hinnénk, hogy öt percet eltöltöttünk az „Észak-Korea” keresőszavak mögötti interneten. Az ország persze egy személyi kultuszra épülő diktatúra, ahol emberek milliói nyomoroghatnak miközben a politikai vezetők a saját luxuséletük fenntartására, szemérmetlen propagandára és hadászati presztízskiadásokra verik el a GDP nagy részét.
De nem Észak-Korea az egyetlen ilyen ország. Szegénység, éhezés, személyi kultusz és diktatúra máshol is van és meglehet, hogy ma pont Észak-Koreában a legkétségbeejtőbb a helyzet, de az ország internetes hírneve egyértelműen túlzás. Szinte bárhol fényképezhettünk, bármit kérdezhettünk, egy kicsit el is kóborolhattunk, sőt még a helyiekkel is lehetőségünk volt valamilyen szinten kapcsolatba lépni. Együtt ettünk, metróztunk, táncoltunk illetve vonatoztunk velük. Persze tény, hogy a fővárosi éttermekben, metrókocsikban, egyetemi táncünnepségeken illetve egy külföldre tartó vonaton eleve nem az átlagos észak-koreai állampolgárok közül volt lehetőségünk szabadon kiválasztani, hogy kit szólítsunk meg.
Ez az Észak-Koreától csupán méterekre lévő Mao szobor mindenkit emlékeztet arra, hogy Kim Dzsongun rendszere nem egyedülálló
Természetesen mind a négyünkben megfordult, hogy mi van ha minket vertek át? Hiszen csak a fővárost láttuk, annak is a csak legszebb részeit. Lehetséges lenne, hogy ez mind megrendezett volt? Vajon mindenki akivel lehetőségünk volt kapcsolatba lépni csak színészkedett? Azért nem láttunk rejtett kamerákat, mert nem is voltak vagy azért mert olyan profin voltak elrejtve? Azért volt ilyen meglepően „normális” benyomásunk Észak-Koreáról, mert tényleg ilyen vagy mert ilyen szinten pörög az agymosoda? Talán leginkább pont azért utaztam ide, hogy ezt kiderítsem, de a látogatás végül csak még jobban összezavart.
Ahogy egyikünk frappánsan megfogalmazta: turisztikai értelemben Észak-Koreának van a világon a legprofibb marketinges csapata. Ha nem lenne ez a misztikus híre, a kutya sem akarna ide utazni és nem is foglalkozna ezzel az országgal senki. Az összes köré szőtt legendát és rémtörténetet lehántva valójában egy egyszerű szegény, szocialista ipari országot kapunk, valami olyasmit mint amit Berlintől Taskentig bárhol megtalálunk. Hogy akkor miért pont Észak-Korea lett a világ elsőszámú sztármumusa arra megvan a saját elméletem, korábban már kifejtettem. Az ebédnek indult, de vacsoraként végződött étkezés végén újdonsült barátaim felajánlották, hogy másnap velük tartsak. Az észak-koreai határ közelében ismertek egy olyan Kínai Nagy Fal szakaszt, ami a tömegturizmus előtt ismeretlen, sőt szinte teljesen felfedezetlen. Szívesen velük tartottam volna, de nekem már más programom volt: az egyedülállóan vörös színű panjini partszakaszt és Tiencsint terveztem Peking felé útba ejteni.
Ráadásul 2012-ben már jártam a Falon
Elbúcsúztunk, én pedig visszasétáltam a három nappal korábbi szálláshelyemre. Különös érzés volt egyedül sétálni úgy ebben a sötétedő városban, hogy bármelyik mellékutcát az útvonalamba szőhettem és senki felé nem tartoztam elszámolással arról hogy miért éppen ott vagyok, ahol. Észak-Korea meglátogatása után ennek az egyébként teljesen normális és bárhol máshol mindennapos élménynek is egy olyan fokú személyes szabadság íze volt, mint amilyent Kína kapcsán valószínűleg nagyon kevesen fogalmaztak az emberiség eddigi történelme során meg. Visszaértem a szálláshelyemre, ahol nagylelkű segítőimmel sajnos már nem volt alkalmam találkozni. Másnap felvettem az itt hagyott cuccaimat, bekapcsoltam a nyomkövető GPS-emet, megküzdöttem a zárral, benyomtam egy utcai virslispalacsintát aztán felültem a Panjinba tartó buszra.
Persze, ahogy az helyben kiderült, a panjini vörös partnak nevezett hely valójában nem is Panjinban van, ezért a buszmegállóból még egy kis tuktukozásomba került, hogy a látványosság közelébe érve szembesüljek vele, hogy a panjini vörös partnak nevezett hely valójában nem is vörös. Legalábbis nem olyan élénkvörös mint a google képtalálatain, hanem inkább olyan barnás fáradtvörös mint egy vörösiszappal szennyezett rozsdás tégla. Mindenesetre, ha már itt voltam megvettem a belépőt és kölcsönöztem egy biciklit is, hogy könnyebben felfedezhessem az egyébként nagyon nagy területet lefedő partszakaszt. Az itt honos, különleges növényzet miatti vörös színen kívül a másik érdekesség, amit a biciklizgetésem közben felfedeztem az volt, hogy – kínai mércével mérve – szinte teljesen kihalt volt a terület. Ráadásul, hogy az üres hatsávos utak mégkísértetiesebbnek hassanak, 200 méterenként volt az út mellett egy kertitörpe-szerű figurának (gomba, béka, panda, ilyesmik) álcázott hangszóró, amiből halk de idegesítően ignorálhatatlan, monoton zene szólt.
Képek a panjini vörös partról
A zene
A parszakasz meglátogatása után már nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy továbbra se kezdjek el aggódni azon, hogy hol éjszakázzak. Mivel sehol nem volt lefoglalt kanapém, fizetni pedig továbbra sem szándékoztam ilyesmiért, a legjobb eséllyel az kecsegtetett, ha megismerkedek néhány barátságos helyivel. Ezért aztán stoppolásba fogtam, és nem is tellett bele sok időbe, hogy valaki felvegyen. A sofőr rendes pasasnak tűnt, megemlítettem neki, hogy honnan jövök és merre tartok. Viszont ha abban reménykedtem, hogy ő fel tud ajánlani valami tuti alvóhelyet, sajnos csalódnom kellett. Panjin határában megállt, leintett egy taxit, megbeszélt vele valamit, aztán szólt nekem, hogy üljek át, kifizette nekem a fuvart. Kicsit zavartan, de hálásan megköszöntem neki a váratlan jótettet és beültem egy olyan taxiba, amiről ötletem sem volt, hogy merre tart.
Közben nagy vihar támadt, a szabadtéri éjszakázást azonnal le is húztam az ekkor még képzeletbeli, mára már papírra vetett „hol aludjak ingyen” listámról. A taxi Panjin vasútállomásánál tett ki, ami olyan szempontból mindenképpen jó volt, hogy innen indult másnap a vonatom. Gyorsan befutottam az eső elől a fedett váróterembe, aztán ahogy teltek a percek és az órák, jobbhíján fel is vettem a legkevésbé kényelmetlen alvópozíciót az egyik műanyag széken. Szerencsére nem kergettek ki.
Alvóhelyem a panjini vasútállomáson. Az este folyamán többen is mellém ültek szelfizni...
A váróteremben töltött kényelmetlen éjszaka után egy pár órát még nappali világosságban is várakoznom kellett az alvóhelyemül szolgáló ülőhelyen, mielőtt felszálhattam volna a vonatra. Reggelimet és ebédemet is az ázsiai vonatozás világában megszokott olcsó bögréstészták különböző ízű variánsai jelentették, szinte az egész napot a váróteremben illetve a vonaton töltöttem. A nap végére megérkeztem a Peking közelében lévő Tiencsinbe, amely amellett, hogy a főváros forgalmas kikötőjeként Kína negyedik legnépesebb városa, arról is híres, hogy itt található az a belvárosi terület, amely a 20. század elején az Osztrák-Magyar Monarchia koncessziós területe volt. Az a 16 év alatt az itt élő helyi kínaiak is automatikusan megkapták az osztrák-magyar állampolgárságot, a monarchia konzulátusi épülete a mai napig áll, a városrész pedig máig az a földterület amely valaha a legközelebb áll ahhoz, hogy magyar gyarmatnak nevezhessük.
Folytatás: Magyar gyarmat, vegán hús
