A váróteremben töltött kényelmetlen éjszaka után egy pár órát még nappali világosságban is várakoznom kellett az alvóhelyemül szolgáló ülőhelyen, mielőtt felszálhattam volna a vonatra. Reggelimet és ebédemet is az ázsiai vonatozás világában megszokott olcsó bögréstészták különböző ízű variánsai jelentették, szinte az egész napot a váróteremben illetve a vonaton töltöttem. A nap végére megérkeztem a Peking közelében lévő Tiencsinbe, amely amellett, hogy a főváros forgalmas kikötőjeként Kína negyedik legnépesebb városa, arról is híres, hogy itt található az a belvárosi terület, amely a 20. század elején az Osztrák-Magyar Monarchia koncessziós területe volt. Az a 16 év alatt az itt élő helyi kínaiak is automatikusan megkapták az osztrák-magyar állampolgárságot, a monarchia konzulátusi épülete a mai napig áll, a városrész pedig máig az a földterület amely valaha a legközelebb áll ahhoz, hogy magyar gyarmatnak nevezhessük.

Előző rész

Már sötét volt mire leszálltam a vonatról. Szállásadóim szerencsére részletes és precíz leírást adtak arról, hogy hogyan érhetem el az otthonukat, így nem volt nehéz odatalálnom. Tényleg nagyon profin és felkészülten vártak: kis túlzással egy külön könyvespolcot kaptam a város nevezetességeiről és történelméről. Vacsora közben lehetőségem nyílt beszélgetni a házaspárral, és tekintettel arra, hogy a férj történészként dolgozott, sokat megtudhattam a „magyar gyarmatról” is. Ráadásul, itt végre egy olyan ágyban térhettem nyugovóra, ahol a korábbi szálláshelyeimmel ellentétben párnák és takarók igen, szelfit kérő kisgyerekek és meztelen lengyel férfiak viszont nem voltak.

Kilátás az ágyamból

Másnap reggel korán keltem, hogy minél több időm legyen felfedezni az izgalmas várost. Reggelimet egy közeli, kétes higiéniájú piacon szereztem be. A zöldségek, halak és húsok az eladók lábainál, a járda köveire voltak kiterítve, alkalmanként pedig egy-egy elhaladó autó által lefröcskölve. Vettem néhány héjas gyümölcsöt meg egy nagy adagot abból a fajta palacsintából, mint amilyent Dandongban ettem, és nekiálltam útközben megreggelizni. Mire a folyópartra értem, végeztem is. A hídon átkelve nem tudtam nem észrevenni, hogy tényleg mennyire európaias a folyón túli városrész építészete.

A túlpart hídfőjénél egy apró tér volt tele fákkal és szobrokkal. Azt már első ránézésre is láttam, hogy a szobrok nem ázsiai embereket ábrázolnak, de Beethoven karakteres arca kellett ahhoz, hogy feltűnjön, hogy ezek híres európai zeneszerzők. Nem is kellett sokáig keresgélnem, az egyik sarokban megtaláltam magát Liszt Ferencet is.

Liszt Ferenc kínai szobra

Továbbhaladtam az osztrák-magyar városrész szíve felé. A következő hídnál egy nagy tank, egy templom és egy emlékmű között az egykori osztrák-magyar konzulátus épülete állt. Az egész környék hasonlított valamicskét a bécsi, budapesti, prágai vagy krakkói városképre, de talán a kecsesen ívelt Jingtang-híd vasoszlopai ébresztettek bennem honvágyamat leginkább. Összetéveszthetetlenül az osztrák-magyar városrészben voltam.

Képek a "magyar gyarmatról"

De nem csak Ferenc Józsefék kanyarítottak le maguknak egy kicsit ebből a városból. Azokban az időkben amiket a kínai történelemírás szemlesütve csak a megszégyenítés korának nevez, szinte minden akkori nagyhatalom lecsípett valamennyit a Pekinghez való közelsége és a tengeri kijárata miatt stratégiai jelentőségűnek számító Tiencsinből: rajtunk kívül a britek, franciák, japánok, olaszok, németek, oroszok és a belgák is rendelkeztek itt koncessziós területtel. Ezeknek a többsége a folyó mentén, de a belvárostól távolabb helyezkedik el, ezért ma már – hardcore hobbitörténészeket leszámítva – nincs nagy turisztikai jelentőségük. A legnépszerűbb városrész, és egyben Tiencsin turisztikai tengelye az egykori olasz koncesszió, amely ma a belváros közepén „Italian Style Town” néven vonzza a turistákat.

Az olasz negyed bejáratában stílusosan egy Pizza Hut fogad

Mondanom sem kell, elsősorban a belföldi turistákat, akik itt úgy érezhetik egy kis időre Európában magukat, hogy el sem kell hagyniuk az országukat. Persze, ahogy egy európai kínai negyedben is simán keveredhetnek az egymástól többezer kilométerre lévő távol-keleti kultúrák, úgy az olasz negyedbe látogató kínaiakat sem különösebben zavarja, hogy Eiffel tornyos szuvenírek, cseh sörök, német éttermek és union jack lobogók értékelik le a hely autentikus olaszságát. Számukra ez a hely egy mini-európa, az pedig, hogy az öreg kontinensen belül akkor most Olasz-, Görög- vagy Svédországot igyekeznek-e elsődlegesen a köztéri márványszobrok, a díszes homlokzatok és az európaiasabb arcvonásaik miatt alkalmazott nyugat-kínai pincérek tettetett akcentusai megidézni, már tökéletesen mellékes.

Kína belföldi mini-európája

Fehérbőrű, európai arcú emberként akaratom ellenére én magam is hamar az európai díszlet részévé válltam. Természetesen ebben az országban megszoktam már, hogy itt-ott leszólítanak fényképezésre, de itt európai élményre éhes kínai turisták hada kapkodott azért, hogy egy díszes boltív vagy egy európaiasan csengő utcanévtábla előtt szelfizhessen velem. Miután kiszabadultam, gyorsan visszatértem az osztrák-magyar negyedbe, amin annak ellenére, hogy itt autentikusabb fotómodell lehettem volna, már kényelmes tempóban és „excuse me mister” megszólítások nélkül haladhattam keresztül.

Gyalogolni kezdtem a helyi úszók által is kedveltnek tűnő folyó mentén. Elsétáltam addig a hídig amit egy ráépített nagy óriáskerék tett összekeverhetetlenné, és amire hirtelen ötlettől vezérelve jegyet is váltottam. A lassan emelkedő kabinom üvegablakából lehetőségem nyílt felülről áttekinteni a várost. A sok mellékfolyó, híd és felhőkarcoló között a leginkább egy hagyományos kínai udvar ragadta meg a tekintetemet, ami ugyan az óriáskeréktől nem messze volt, de lentről talán észre sem vettem volna. A sok európai városrész között jól esett egy kínai negyedet is felfedezni, elhatároztam hogy meglátogatom.

A Tiencsin Eye

Memorizáltam magamban az udvar elhelyezkedését, aztán miután leszálltam az óriáskerékről, elindultam megkeresni. Nem is kellett sokáig kutakodnom: egy buddhista templomkert volt az, a „Nagy Együttérzés Temploma”. Miután itt körülnéztem, átkeltem a folyó nyugati partjára és céltalanul bóklászni kezdtem a város azon részein, amik egyik európai nagyhatalomhoz sem tartoztak soha. Meglátogattam más útbaeső templomokat, végigsétáltam a város nyüzsgő bevásárlóutcáján és összeettem és -ittam minden izgalmasnak tűnő bizarr szirszart. A nap maradék részében is többen leszólítottak egy-egy szelfire, sőt még egy amerikai turista is úgy gondolta, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy tippeket adjon neki arról, hogy hogyan töltse el a maradék két napját a környéken, ha Tiencsint már kívülről-belülről meglátogatta. Mivel én is csak a kézenfekvő Pekinget ismertem a környéken, sajnos nem nagyon tudtam neki ennél hasznosabb tippet adni.

Helyek, emberek és ételek Tiencsinből

Tiencsin egynapos meglátogatása után én magam is a fővárosba vonatoztam. A vasútállomásról visszametróztam korábbi szállásadóim otthonába. Miután alaposan beszámoltam nekik az észak-koreai élményeimről, hálából, amiért megőrizték a hátizsákomat nekik adtam néhányat a Phenjanban vásárolt propagandaképeslapok közül. Eddigre már késő délután volt, ezért a nap maradék részét a dolgaim pakolásával illetve az utazás utolsó két napjának a megtervezésével töltöttem. A két napra két pekingi látványosságot, a Láma Templomot illetve a Mennyei Béke Templomát néztem ki magamnak.

Másnap korán elmetróztam az eredetileg császári lakhelyként szolgáló, de ma már híres buddhista szentélyként nyilvántartott Láma Templomhoz. A tiencsini Nagy Együttérzés Templomához hasonlóan, belépéskor itt is kezembe nyomtak egy füstölőt, ráadásul a belépőjegy egyben egy információs mini-CD tokja is volt. Azóta sem néztem meg a CD-t, ezért most csak annyit tudok elmondani erről a templomról amennyit a kirakott angol feliratokból megtudhattam: itt található az a Guinness rekordként is nyilvántartott, 26 méter magas, egyetlen fából kifaragott Buddhaszobor, amelyet még a hetedik Dalai Láma ajándékozott a Qing dinasztia császárjainak.

A pekingi Láma Templom

Mivel viszonylag hamar körbejártam a Láma Templom épületeit, úgy döntöttem, hogy még aznap ellátogatok a Mennyei Béke Templomához is. A metróállomás felé egy kicsit eltévedtem és csak egy nem tervezett kitérő után sikerült leereszkednem a föld alá. Sebaj, legalább meg tudtam ebédelni egy olyan autentikus utcai étkezdében, ahova turista valószínűleg csak hozzám hasonló módon – eltévedve – juthat el. Ezután több mint egy óráig kapaszkodtam egy kínaiakkal tömött, fülledt metrókocsiban. A Láma Templom ugyanis Peking északi, a Mennyei Béke temploma viszont a déli részén található. Kár, hogy pont a „Mennyország templomát” néztem ki, ez ugyanis egy négyes templomegyüttes tagja: a Nap temploma Peking keleti, a Föld temploma az északi, a Hold temploma pedig a nyugati részén található, szóval bármelyik másik égitest közelebb lett volna.

Panaszra azért nem sok okom volt, a Mennyei Béke Temploma tényleg mennyei volt. Megtudtam, hogy az a furcsa épület, amely a „Mennyei Béke Temploma” keresőszóra legelőször elénk kerül az interneten, és ami őszintén szólva engem is idevonzott, csak egy a templom sok imaterme közül. Ez az úgynevezett Jótermés imaterme, ami teljesen fából épült, állítólag még szög sincs benne.

A Jótermés imaterme

De más érdekesség is volt itt. Az egyik falon például egy teljesen közönségesnek tűnő ajtó volt, amin különleges okból volt tilos átkelni. Az ajtót a 18. században Qianlong császár kedvéért vágták a falba, aki hetven éves korára annyira elfáradt, hogy minden lépését alaposan meg kellett fontolnia és nem örült annak, hogy a kerti ünnepségeire a főbejárat felé kerülve tudott csak kibattyogni. Amikor az ajtó elkészült, a császár attól való félelmében, hogy az utódai egyszerű kényelemből kezdenék el használni azt, rendeletbe adta, hogy az ajtón csak hetven évnél idősebb császárok mehetnek át. Tekintettel arra, hogy az utódjai közül később senki sem élte meg ezt a kort, a legenda úgy tartja, hogy a mai napig Qianlong császár volt az egyetlen ember, aki valaha keresztülment ezen az ajtón.

Az "átléphetetlen" ajtó

Egy kissé délebbre sétálva egy köralakú, sárkányokkal díszített lépcsőzetes márványoltárt találtam, amelynek a teljes felépítésében a császárság szakrális kilences száma, illetve annak többszörösei köszöntek vissza. A kínai történelemben a császárok jelentették a kapcsolatot emberek és istenek között, így ők voltak a felelősek azért, hogy kedvező újévet alkudjanak ki itt az égiektől. A téli napfordulókor esedékes rituálé olyan szent volt, hogy az aznap ideérkező császárt, illetve magát a ceremóniát halandó kínai állampolgár soha meg sem pillanthatta.

A császár ennek az oltárnak a geometriai közepén – az úgynevezett Mennyország Szívén – állva imádkozott és áldozott. Ennek az imádkozási pontnak olyan akusztikus kialakítása van, ami állítólag a legapróbb suttogást is kiáltássá képes erősíteni. Azért csak állítólag, mert kipróbálni sajnos nem volt alkalmam, és azt hiszem, hogy ennek az országnak a turisztikai kultúráját ismerve el sem kell magyaráznom, miért.

Mindenki megpróbált legalább egy másodpercre - mielőtt a többiek lelökik - a Mennyország Szívére állni

Már esteledett mire végeztem a Mennyország templomának és az azt körülvevő parknak a meglátogatásával és felszálltam a pekingi metrónak nevezett mozgó szaunára. Szállásadóim kedves meglepetéssel fogadtak: kitalálták, hogy elvisznek vacsorázni a kedvenc helyükre. Az elegáns étterem érdekessége az volt, hogy ugyan teljesen megszokott, húsnak látszó ételek is voltak az étlapon, a felhozatal teljes egészében vegán volt. Kíváncsian rendeltem is egy szép adag pekingi hamiskacsát és a trükkön mélázva elfogyasztottam életem első vegán húsát. Olyannyira húsíze és -állaga volt, hogy máig élek a gyanúperrel, hogy a nagy rejtély feloldása kiábrándító módon talán épp csak annyi, hogy márpedig – ezesetben az étterem büszkén meghirdetett vegán imázsával együtt - tényleg kacsa volt.

Az utazásom utolsó 24 óráját céltalan lődörgéssel, szuvenírgyűjtéssel és a Tiltott Város északi határán lévő Szénhegynek a meglátogatásával terveztem elverni. A napot Peking főterén, az általam már korábban meglátogatott,  belvárosi Tienanmen téren kezdtem. Ezt ugyan térnek nevezik, de közel sem összehasonlítható az ide való belépés bonyolultsága a világ bármely más főteréével. Nemcsak repülőterekhez hasonló biztonsági ellenőrzésen kell átesni, de magán a téren is szinte tízméterenként vannak rendőrbódék, biztonsági kamerák és kordonok. Mindez a készültség persze nem független attól, hogy az 1989-es diáktüntetés itteni véres leverése óta a mindenkori kínai vezetés tisztában van azzal, hogy a nemzet szimbolikus tere kitűnő helyszínt jelent minden szeparatistának vagy antikommunistának arra, hogy viszonylag egyszerűen a nemzetközi érdeklődés homlokterébe tolhassa azokat a kritikáit, amiknek az elhallgattatásáért semmi sem túl nagy ár Mao Ce-tung utódjai számára.

Belépés Kína főterére

Különösen kedvelt helyszín ez a tibeti függetlenségért küzdő buddhista szerzetesek körében önmaguk felgyújtására. Mivel ezt úgy oldják meg, hogy gyúlékony anyagot öntenek magukra a téren, ezért az őrök a biztonsági ellenőrzés során különös figyelemmel vizsgálnak át minden folyadékot. Nemcsak beleszagolnak a palackokba, de szúrópróba-szerűen arra is kötelezhetik a birtokosát, hogy kortyoljon bele. Egy közkedvelt pekingi mondás szerint ha ezen a téren kibontasz egy felrázott ásványvizet ami véletlenül kifröccsen, még azelőtt leterít néhány a mindig éppen a közeledben levő civilruhás rendfenntartók közül, hogy a folyadék a ruhádhoz érhetne. Nem, inkább nem próbáltam ki.

Mi van a palackban?

A teret körbesétálva megtekintettem a Nemzeti Múzeumnak, a Nép Házának (ez a parlament), a Tiltott Város díszes bejáratának és Mao Ce-tung mauzóleumának az épületét illetve véletlenül rátaláltam Kína autópályáinak nullás kilométerkövére is. Miután itt végeztem, elhagytam a teret és lassan elindultam a Szénhegy irányba.

Képek a Tienanmen térről

Éppen a Tiltott Város egyik oldalsó kapujánál lézengtem, amikor váratlanul megszólított valaki. Egy csinos lány volt, aranyos szemüvege és diszkrét sminkje alól mosolygott rám félénken. Először azt hittem, ő is le akar fényképezni, de tévedtem. Ismerkedni akart, ráadásul a fényképeket kérő lányok angoljához képest tökéletes kiejtéssel hozta mindezt tudomásomra. Elmondta, hogy egy közeli egyetemen tanul és szeret külföldiekkel barátkozni. Mentegetőzött, amiért csak így leszólított az utcán és elpirulva tette hozzá, hogy szimpatikusnak tart és szívesen meginna velem egy teát, ha ráérek. Rábólintottam. Nem tettem volna így ha csak a leghalványabb sejtésem lett volna arról, hogy ennek a bólintásnak a következményeként pár órával később teljes erőmből fogok rohanni az életemért egy sötét, félreeső pekingi utcában.

Folytatás: Életem legforróbb teája