Hollandiáról mindenki hallott már és mindenkinek van is egy elképzelése az országról, de a "tulipán-prostitúció-fapapucs-szélmalom-fű-tenger" sztereotípián túl sok érdekességet tartogat még ez az ország. Sokan már az ország nevénél elvéreznek, de hogy mi köze a sárgarépának Hollandiához vagy hogyan kerülhetett egy tulipánhagyma többmillió forintba már szinte mindenki számára rejtély. Ha még egy kicsit mélyebbre ásunk pedofilpártot, kocsmatemplomot és boszorkányper-turizmust is találhatunk. Íme 60+1 érdekesség, aminek a többségéről nem csak hogy nem tudtál, de nem is hiányzott mindezidáig, hogy tudd.

Két szenvedélyem van; az utazás és a környezetvédelem. A kettő jobban összefügg, mint elsőre hangzik; sem a világunk megismerése sem a megóvása nem lehetséges a másik nélkül. E két érdeklődés metszetében alakult ki a minimalista életmódom. Arról, hogy milyen kalandos minimalistán utazni, nem kell sokat mondanom; az egész blog erről szól. Gyakran éjszakázom a szabadban, szinte mindig stoppolok, sőt nem egyszer fordul elő az sem, hogy mások által kidobott ételeken éljek. De minimalista vagyok a hétköznapokban is. Szigorú költségvetésemnek azonban nem csak filozófiai, hanem gyakorlati oka is van. Ez teszi anyagilag elérhetővé azt, hogy ilyen gyakran utazzak. Van azonban egy felettébb idegesítő paradoxon ebben a szépen működő rendszerben, valami ami régóta zavarja a lelkiismeretemet: a repülések.

Tízed másodperceim maradtak dönteni és éreztem, hogy az egyetlen esélyem, ha én kezdeményezek. Nem gondolkoztam, csak teljes erőmmel arcon bokszoltam az előttem álló alakot. Különös érzés volt, de nem volt időm megélni; a lendülettel már ugrottam is ki a férfi mellett, aki sokkal inkább a meglepetés- mintsem az ütés erejétől tántorodott kicsit félre. Rohanni kezdtem. Életemben nem futottam még olyan gyorsan, utólag kicsit a Gyalogkakukkra emlékeztet az akkori önmagam. Valószínűleg az én lábaim is olyan egybemosódóan forogtak a derekam és az aszfaltút között, hogy egy kívülálló engem is menekülő rajzfilmhősnek nézett volna. De nem volt kívülálló, az egész utca üres volt. Mögülem kiabálás és rohanó léptek zaja hallatszott, én pedig még tovább gyorsítottam. Már jó pár sarokkal odébb jártam, amikor egy másik - sokkal rémisztőbb - hang is megütötte a fülemet: motorzaj. 

Éppen a Tiltott Város egyik oldalsó kapujánál lézengtem, amikor váratlanul megszólított valaki. Egy csinos lány volt, aranyos szemüvege és diszkrét sminkje alól mosolygott rám félénken. Először azt hittem, ő is le akar fényképezni, de tévedtem. Ismerkedni akart, ráadásul a fényképeket kérő lányok angoljához képest tökéletes kiejtéssel hozta mindezt tudomásomra. Elmondta, hogy egy közeli egyetemen tanul és szeret külföldiekkel barátkozni. Mentegetőzött, amiért csak így leszólított az utcán és elpirulva tette hozzá, hogy szimpatikusnak tart és szívesen meginna velem egy teát, ha ráérek. Rábólintottam. Nem tettem volna így ha csak a leghalványabb sejtésem lett volna arról, hogy ennek a  bólintásnak a következményeként pár órával később teljes erőmből fogok rohanni az életemért egy sötét, félreeső pekingi utcában.

Ez most akkor Európa vagy Ázsia? Örményország vagy Azerbajdzsán? Ország egyáltalán? Nos, ez itt kérem szépen a nagybetűs határvidék: Hegyi-Karabah. Egy olvasóm volt olyan szerencsés, hogy két hetet tölthetett el ezen az izgalmas környéken, és - ami még jobb - olyan rendes is volt, hogy leírta mindezt. Beszéljen ő meg a képei, ti pedig olvassátok szeretettel a blog történetének első vendégposztját:

Úgy éreztem nincs maradásom Csengduban. Megkaptam a zöld jelzést, hogy továbbutazhassak a tibeti határ közelébe, a vízumomat is sikeresen meghosszabbítottam, sőt úgy alakult, hogy végül nem sikerült felszednem egy szecsuáni nőt sem. Az esti borozás közben úgy döntöttem, másnap el is hagyom ezt a gigavárost és visszatérek a hegyekbe. A terv az volt, hogy korán kimetrózok a kettes vonal végállomására, ahonnan egy nagysebességű vonattal gyorsan és viszonylag olcsón kijutok egy olyan helyre, ahonnan már autóstoppal folytathatom az utam. Ha időm engedi, meglátogatom a taoizmus híres hegyét, Qingchengshant sőt később akár pandákkal is találkozhatok. Arra mondjuk a legkevésbé sem számítottam, hogy a Hősök tere kínai másolatába fogok másnap belefutni.

Az utóbbi időkben gyakran hallhattunk arról, hogy Macedónia megváltoztatná a nevét. De mire? És minek? Mi is a gond Macedónia jelenlegi nevével és miért ez a nagy felhajtás körülötte? Megpróbáltam röviden, de kimerítően körbejárni a témát.

Fejemben megannyi sötét gondolat csapongott a nagykövetről, az engem le-leszólítgató járókelőkről, a taxisról, a szállásadómról meg úgy általánosságban erről az egész büdös, koszos és túlzsúfolt városról.  Csak az elmúlt 3 órában annyit költöttem, amennyit 3 nap alatt terveztem volna, pedig enni-és innivalót nem is vettem. És még lehet, hogy a szállásért is fizetnem kell. Meg taxizgatnom oda-vissza? És Maliba hogyan fogok bejutni? Hogyan fogom kibírni ezt a tíz hónapot? Nincs ebben semmi egzotikus meg kalandos, ez simán szenvedés. Megfogadtam magamban, hogy megnézem, mikor és mennyiért tudnék visszarepülni Európába. Mialatt kettesével tömtem magamba az undorító svéd cukorkákat, azon gondolkoztam, hogy már most mennyire utálom Afrikát...

Először csak a Guineai-öböl homályos partvonala, majd ahogy lejjebb ereszkedtünk, a talaj messziről is kivehető, jellegzetes vöröses színe vált láthatóvá. Fák, bokrok, háztetők, kisbuszok, robogók...egyre több részlet bukkant elő. A háztetők sűrűsödni kezdtek alattunk, s a földutakat is felváltotta a piszkos aszfalt. Megérkeztünk a főváros fölé. Olyan alacsonyan szálltunk, hogy szinte be lehetett látni az ablakokon is, és itt nem a tetőablakokra gondolok. Egy nagyobb kanyar után megjelent alattunk a kifutó, és szinte abban a pillanatban egy nagy zökkenéssel landoltunk is rajta. A gép még mindig nagy sebességgel robogott, amikor kezdtem felfogni, mi is történik: tíz hónapnyi afrikai kalandom éppen kezdetét vette.

Egy nagyobb rántás után elindultunk. Olyan bizonytalan sebességgel kezdett neki, mintha maga a vonat sem lett volna biztos benne, hogy valóban jó ötlet-e átkelni ezen a hídon. Exponenciálisan sűrűsödő kattogásokkal gyorsulva haladtunk a kínai hídfő felé, ahol elsuhantunk két szalutáló katona mellett, majd ráhajtottunk a masszív vashídra. A párhuzamos Barátsághídon álló turisták mutatóujjai, tekintetei és kamerái mágnesként követték a Yalu folyó felett átrobogó szerelvényünket. Megérkeztünk a szárazföldre, lelassultunk és bekanyarodtunk az észak-koreai határállomásra.