Ez most akkor Európa vagy Ázsia? Örményország vagy Azerbajdzsán? Ország egyáltalán? Nos, ez itt kérem szépen a nagybetűs határvidék: Hegyi-Karabah. Egy olvasóm volt olyan szerencsés, hogy két hetet tölthetett el ezen az izgalmas környéken, és - ami még jobb - olyan rendes is volt, hogy leírta mindezt. Beszéljen ő meg a képei, ti pedig olvassátok szeretettel a blog történetének első vendégposztját:

Ha azt mondom, hogy a Hegyi-Karabahi Köztársaságban jártam, a legtöbben megkérdezik, hogy az meg hol van. Én is pontosan így voltam ezzel. Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán létezik ez az ország. Ez a létezés-kérdés amúgy is necces. Rögtön megmagyarázom, miről van szó – már amennyire tudom.

Hegyi-Karabah egy vitás terület Örményország és Azerbajdzsán között. Jogilag Azerbajdzsánhoz tartozik, és az ENSZ is így ismeri el. Ők maguk viszont 1991-ben kikiáltották a saját függetlenségüket, és azóta is fegyveresen tartják a határaikat, melyeket a világ nem ismer el államhatárnak. Minden politikai részletbe nem áll szándékomban belemenni – és szerintem nincs is ember a világon, aki ezt átlátná. A lényeg, hogy ez egy örmény-lakta terület, ahol örményül beszélnek, hivatalosan Azerbajdzsánhoz tartozik, amúgy meg fegyverszüneti zóna.

Mielőtt még bárki azt kezdené gondolni, hogy én egy vakmerő, kreatív öngyilkosság módját kereső, elkényeztetett és egyben őrült nőszemély vagyok, hadd mondjam el, mit is kerestem ebben a fegyverszüneti zónában.

Szenvedélyem a túrázás, és nagyon szeretem a többnapos útvonalakat. 2016 nyarán éppen Örményországba készültem, és amikor keresgéltem, hogy hol lehetne egy nagyot túrázni, rábukkantam a Karabahban meghúzódó úgynevezett „Janapar trail”-re. (Erről nem sok információ áll rendelkezésre az interneten, én innen tájékozódtam.)

Ahogy elkezdtem olvasni róla, nagyon hamar beleszerettem. Ez az ötszáz kilométeres túraútvonal az Alacsony-Kaukázuson halad végig. A karabahi Hadrutból indul, majd beér a hivatalos Örményország területére, és egészen Jerevánig tart. A szép tájakon kívül rendkívüli érdekessége, hogy helyi családoknál lehet megszállni. A legendás kaukázusi vendégszeretet miatt ezt feltétlenül szerettem volna kipróbálni, ezt a vágyamat pedig csak fokozta az a néhány beszámoló, amelyeket elolvastam. Az útból végül nagyjából 120 km-t sikerült megtennem, nagy részét két német úriemberrel, akikkel helyben találkoztam.

Szegénység és vendégszeretet

Örményország sem valami ultragazdag vidék, de Karabah még ennél is gyengébben áll anyagi forrásokkal. Talán a politikai helyzet mellett ez volt a másik ok, amiért a helyiek nem igazán értették, minek csinálunk mi magunknak plusz problémát azzal, hogy idejövünk Nyugat-Európából, felmálházzuk magunkat egy hátizsákkal, és GYALOG közlekedünk az erdőn át. Többször játszódott le efféle párbeszéd:

Ez még folytatódott egy darabig, aztán végül az illető csak legyintett, és magában elkönyvelte, hogy valószínűleg nem vagyunk normálisak.          

Az is többször előfordult, hogy fel akartak venni minket az autójukba. Ez még jól is jött olyankor, amikor már nem volt kedvünk gyalogolni. Stopposoknak jó hír az az Örményországban és Karabahban egyaránt jellemző dolog, hogy a kezünket sem kell kitenni, mert ha valakit csak látnak az út mentén állni, kérdés nélkül felveszik.

A szembetűnő szegénység ellenére a családok nagyon szívesen láttak és fogadtak be minket a saját házukba, a saját asztalukhoz. Természetesen mindig adtunk valamennyi hozzájárulást, de többen is voltak, akik nem kértek fix árat, sőt, az is előfordult, hogy tukmálni kellett nekik a pénzt. Néhány házban volt vendégszoba, máshol a nappaliban, a kanapén aludtam, és az is előfordult, hogy a család kicsit összébb húzta magát, hogy elférjek. Vacsorát és reggelit mindig kaptunk, általában házi készítésű kenyérrel együtt. Volt, hogy a tiszteletünkre levágtak egy tyúkot, és természetesen nem egy esetben megkínáltak minket saját pálinkával.

A házak berendezésében szóba sem jön olyasmi, hogy stílus. A praktikusság az egyetlen szempont: szekrény, asztal, szék, ágy. El is gondolkodtam azon, hogy mi mennyi pénzt és energiát vagyunk képesek áldozni lakberendezésre. A toalett a legtöbb esetben kint volt, a tisztálkodáshoz való folyóvizet pedig sokszor a fáskamrába vezették be, de arra is volt példa, hogy néhány házzal odébb lehetett csak zuhanyozni.

Ami a természeti és kulturális látnivalókat illeti, Karabah ezekben sem szűkölködik. Számtalan elhagyatott, régi templom, hegyek, patakok és egyéb érdekességek vannak, turisták pedig alig. Talán a legfrekventáltabb hely, ahol jártam, az Esernyő-vízesés volt, Shushi városához közel.

Egyik nap ehhez a sziklához mentünk fel:

Eléggé susnyás volt az út, és többször is eltévedtünk – mert ugye a kijelölések gyatrák, viszont nagyon letérni az útról nem ajánlatos, mert fel nem robbant aknák bizony előfordulhatnak. A látvány azonban minden fáradságot megért.

A túraútvonalon helyezkedik el két híres örmény kolostor, a Dadivank és a Gandzasar is. Mindkettő hatalmas kulturális kincs, és nem mellékesen gyönyörű tájon helyezkednek el.

Túrám a Zuar melegvízű forrásnál és spontán wellness-központnál ért véget.

Hallottunk erről a forrásról, és nagyon szerettünk volna eljutni ide. Gyalogoltunk, stoppoltunk, majd egy szétlőtt városnál kötöttünk ki, ahonnan hetente egyszer, keddenként volt tömegközlekedés bárhova is. Mivel éppen csütörtök volt, elkezdtük kérdezősködni, hogy nem akadna-e valami jó ember, aki némi pénzért elvinne minket a Zuar forráshoz. Sikerült is felhajtanunk egy férfiembert, aki az alvó gyermekével a kezében, méltányos áron elvitt minket a Ladájával.

Amit itt tapasztaltunk, egészen rendkívüli volt. A semmi közepén, egy gyorsfolyású patak mellett tört fel a forrás, és kivájt magának egy medencét, tehát közvetlenül a kitörési pontnál lehetett fürdőzni – már aki bírta a nagyonforrót. A víz egy másik medencét is kialakított magának. Itt már langyosabb volt a víz, és nagyon kellemes. A patak vize pedig kimondottan hideg volt. Ezt a hármat variálva igazi, ingyenes wellnessezésre nyílt lehetőségünk, melyhez ingyenes arcpakolás is járt.

Mielőtt elhagytam volna Karabahot, gyomorrontás következtében még három napig élvezhettem a főváros, Stepanakert vendégszeretetét. Különösebb látnivaló itt nincs – és nem is nagyon lett volna erőm megtekinteni – így beértem azzal, hogy a hostelem melletti lakótelepen használatos teregetési módszerben gyönyörködtem.

A „Janapar trail” folyamatosan bővül, és önkéntesek dolgoznak a fenntartásán. Egyáltalán nem mindennapi úti cél, ezért szívesen ajánlom azoknak, akik tömeget kerülve szeretnének túrázni. Különlegesség, szépség és a helyiekkel való találkozási lehetőségek szempontjából maximális pontszámot érdemel. Aki pedig a politikai helyzet miatt tartózkodna attól, hogy betegye a lábát a Karabahi-köztársaságba, az az örményországi szakaszokon is minden bizonnyal szép dolgokat tapasztalhat.

Az élménybeszámolót Karsai Nóra Mária írta, további kérdésekkel és hasonló beszámolókért keressétek a blogját!