A sör nem volt túl emlékezetes, de arra jó volt, hogy mellette valami tökéletes baromság juthasson az eszünkbe. Mindhármunkat érdekelt, hogy meddig lehet elmenni Észak-Koreában, ezért azon kezdtünk el gondolkozni, hogy ha most felállnánk és kilépnénk a kapun, vajon hány lépést tudnánk megtenni a város felé. A sör után el is indultunk. A kijárat nyitva volt, kiléptünk. Nem szólt utánunk senki. Elindultunk. Egy lépés, kettő, három…az ajtó hangosan becsapódott mögöttünk, a bárból kiszűrődő zaj szempillantás alatt minimálisra tompult. Négy, öt, hat, hét…Elértünk a terasz végére, lépcső következett. Nyolc, kilenc, tíz…minden sötét volt. Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom…az egyik bokor irányából baljós nesz jött. Tizennégy. Valaki sokat sejtetően köhintett a sötétben.

Előző rész

A köhintést további apró neszek követték, valószínűleg többen is lehettek. Egyikőjük látványosan rá is gyújtott, hogy a felvillanó parázs láttán esélyünk se legyen azt hinni, hogy csak a madarak köhögtek. Ezt persze már a teraszról néztük, ahova a 14. lépésünk után ijedten visszaugrottunk. Kicsit még álldogáltunk ott, hogy úgy tűnjön, mintha csak egy kis friss levegőért jöttünk volna ki, és véletlenül szédültünk volna le egy-két fokot a lépcsőn, aztán pár perc múlva visszavonultunk a meleg hallba. Elég izgalom volt ez erre a napra, elbúcsúztam Gábortól és Endrétől és aludni tértem.

Másnap korán ébredtem, Pawel még javában aludt. Halkan kimentem és újra fellifteztem a szálloda legfelső emeletére. Ezúttal nem lehallgató készülék vadászatra indultam, hanem az előző napi ablakból terveztem végre világosban is vetni egy pillantást a városra. A hotel még teljesen csendes volt, nem találkoztam senkivel. Két különböző irányba néző ablakot is útba ejtettem és megbizonyosodtam arról, hogy nem csak a hotel volt kihalt de az utcák is. Habár, ez utóbbinak valószínűleg nem a korai időpont lehetett az oka, hiszem Észak-Korea napközben sem forgalmi dugóiról híres. A széles sugárutakon csak itt-ott gurult néhány magányos kerékpáros meg busz, ezeken kívül pedig csak gyalogosokat láttam.

Megtaláljátok azt az egyetlen részletet, amit a sötétben készített képen is látni lehetett?

Néhány hosszú percig – de őszintén szólva nem figyeltem az időt, lehet hogy fél óra is volt – bámultam az embereket. Vajon hova mehetnek? Munkába, iskolába? Mit dolgozhatnak és mit tanulhatnak? Hogy telt a reggelük? Hol ébredhettek, milyen körülmények között? Ők is ilyen giccses pokróc alatt aludtak, mint én? Van egyáltalán ágyuk? Milyen lehet itt élni? Hiszen ezek itt alattam mind hús-vér emberek álmokkal, célokkal, félelmekkel, érzelmekkel és gondolatokkal. Valahogy az interneten keresztül mindig is olyan távolinak és groteszknek tűnt ez az ország, hogy mélyebben bele sem gondoltam abba, hogy több mint 25 millió ember tényleg ezt nevezi az otthonának.

Miután elég ideig bámultam az ébredező várost, lementem a hallba. Mostanra már volt mozgás a hotelben, néhány csapattársammal is összefutottam. Chris is ébren volt már, ő hívta fel a figyelmemet az étkező melletti apró szuvenírboltra. Voltak pólók, könyvek, kulcstartók meg minden ilyesmi, viszont nem volt még senki, akitől vásárolni lehetett volna. Pedig az a Kim Dzsongil virágairól szóló könyv, amelyiknek mindegyik oldalán egy virágcsokor volt és mellette a leírás, hogy melyik ország vezetőjétől, mikor és milyen apropóból kapta azt a Kedves Vezető, igazán felkeltette a figyelmemet!

Külföldi országok által Kim Dzsongilnek ajándékozott virágok

Körülnéztem a bolt környékén. Volt itt egy falszakasz amit teljes egészében a Kim családról készült fényképek fedtek. Az egyik kedvencem például az alább látható „Kim Dzsongun körülnéz a kosani gyümölcsfarmon a dzsúcse 103. évének (2014) júliusában” címre hallgató mestermű volt. Azért a kettős évszám a címben, mert ebben az országban nem Jézus, hanem Kim Ir Szen születésétől számolják az éveket. Mindenkinek kell egy messiás, na.

Úgy látszik, tetszettek neki a gyümölcsök

Reggelinél az idős ír bácsi mellé ültem le, akitől megtudtam, hogy már majdnem a világ összes országában megfordult. Az étel, ami egy ilyen szerény svédasztalnyi kontinentális reggelire hajazott, őszintén szólva csalódás volt. Abban reménykedtem, hogy megkóstolhatok majd valami helyi finomságot, de az asztalon csak az ázsiai konyhától teljesen idegen kenyerek, felvágottak, sajtok és zöldségek vártak, amik mellé még szimbolikusan sem tettek le legalább néhány evőpálcikát. Mindeközben a falon végig ment a tévé, ami felváltva adott híreket és közvetítéseket hagyományos koncertekről. De lehet, hogy én értettem félre és ez az egész egy műsor volt, ahol minden hírhez tartozott egy kis zene is.

Az étkező túl nagynak bizonyult a mi csoportunk számára, nekünk csak az első két asztalon terítettek meg

A reggeli végére megérkezett két helyi idegenvezetőnk. Kim már messziről integetett, Kim néni pedig az evőeszközök zörejét és a tévéből érkező zenét könnyűszerrel elnyomva rövid beszédbe kezdett. Elmondta, hogy mi lesz az aznapi programunk, illetve, hogy aki szeretne, az most a reggeli után tud nála virágcsokrot vásárolni. Az a részlet, hogy minek is a csokor, valószínűleg valamikor súlyosan elkerülhette a figyelmemet, anélkül pedig nem tudtam hova tenni az egészet, ezért inkább nem álltam be a sorba, hogy egy öteurós bankjegyet virágra cserélhessek.

Már a buszon ültünk, amikor feltűnt, hogy ezzel szinte egyedül voltam. Kim néni második mikrofonos gyorsnyelvleckéje előtt még ráadásul meg is köszönte nekünk, hogy ilyen szépen kiöltöztük a nagy látogatás alkalmából. Körülnéztem: most tűnt fel, hogy rajtam kívül tényleg mindenki jobban nézett ki, mint az előző nap. Ekkor villant az agyamba: első utunk a két vezető szobraihoz visz! Gyorsan visszakerestem elmém memóriájában, mit is olvastam erről a látogatásról az utazási iroda által előzetesen kiküldött tájékoztatón. Azt írták, itt különösen fontos tisztelettudóan viselkednünk. Virágot ugyan nem kötelező vinni, csak illik, de muszáj lesz mindannyiunknak meghajolni a szobrok előtt. Emlékeztem, hogy annak idején alá is írtam azt a részt, hogy a balhé elkerülése érdekében én is meg fogok hajolni, vagy ha nem szeretnék akkor erről még aznap reggel informálom az idegenvezetőt, és ezt a látogatást kihagyhatom.

A buszablakból előbb-utóbb feltűnt, hogy milyen gyakran látható ez a virág az óriásplakátokon. Nem véletlen: később megtudtam, hogy ez az ország nemzeti virága, aminek egyébként a hivatalos rendszertani neve is Kimdzsongília

A szobrok előtt még tettünk egy gyors látogatást a szépen, igényesen rendben tartott Mansudae szökőkút parknál. A kis tavacskák, szökőkutak és sziklakertek mellett én azt is megfigyeltem, hogy szinte mindenkinél volt már egy csokor virág. Szandálban, rövidnadrágban, koszos övtáskával és virág nélkül kezdtem kínosan érezni magam. Amíg a többiek a szökőkútparkban sétálgattak, én szemlesütve Kim nénihez somfordáltam és nagy bocsánatkérések közepette megkérdeztem, hogy be tudna-e még szerezni nekem egy last minute virágcsokrot. Kim néni bólintott, eltűnt valamelyik háztömb mögött és pár perc múlva már egy csokor virággal tért vissza. Kicsit másképpen nézett ki mint mindenki másé, de most már legalább nekem is volt.

A Mansuade szökőkút park egy részlete

Innen átgurultunk a vezetők városkép-meghatározóan grandiózus szobraihoz. Ahogy közeledtünk, úgy sűrűsödtek az utcán az emberek. Amikor hajnalban kinéztem a kietlen utcákra, még el sem tudtam volna képzelni, hogy még ma ennyi embnert fogok ebben a városban egy helyen látni. Már gyalogosan haladtunk a két szobor felé, amikor Kim néni elmondta, hogy sokan minden napjukat itt kezdik, de a mai nap ráadásul ünnep, ezért most tényleg mindenki hatalmas csokrokkal érkezik ide. Büszkén megszorítottam a sajátomat és igyekeztem úgy tartani, hogy legalább az övtáskámat eltakarja, ha már a szandálomat nem is tudta.

Megtörtént a kötelező meghajolás és letettük a csokrainkat is a vezetők lábaihoz. Az én átlagos méretű csokrocskám hamar beleolvadt az egyre növekedő virágtengerbe, de voltak olyan helyiek is akik ketten cipeltek óriáskoszorúkat. Lőttem egy szelfit a szobrokkal, de Kim néni észrevette, hogy a fejem eltakarja Kim Ir Szen szobrának egy részét, ezért inkább felajánlotta, hogy készít rólam egy profibb képet. Végül egy közös csoportképre is felálltunk a csapat fényképésze elé, majd elindultunk vissza a buszhoz és továbbutaztunk.

A bal oldali Kim Ir Szen, a jobb oldali pedig Kim Dzsongil szobra. Mögöttük a festményen Korea szent hegye, a vulkanikus Paektu-hegy látható.

Az előző nap már meglátogatott Kim Ir Szen tér sarkán parkoltunk le. Ez alkalommal azonban nem a térre mentünk, hanem egy közeli épületbe, amiről kiderült, hogy az ország egyetlen idegen nyelvű könyvesboltja. Én különben is szeretek külföldi könyvesboltokba betérni, az pedig, hogy itt a teljesen egyedi, sehol máshol nem kapható észak-koreai állami nyomda kiadványai vártak, azt jelentette, hogy csak ebben az apró boltban el tudtam volna tölteni az egész délelőttömet. Ráadásul aki ismer tudja, hogy a térképeket is imádom, itt pedig abból is nagyon sok volt.

Érdekesség, hogy minden országtérképen a teljes koreai félsziget szerepelt, és itt soha nem is hivatkoztak a saját országukra úgy mint „Észak-Korea". Az itteni álláspont szerint Korea – Phenjan fővárosával – egyetlen, egységes ország, aminek a déli területe amerikai megszállás alatt áll. De a térképek mellett voltak itt kézzel festett propagandaposzterek, újságok és olyan izgalmasan hangzó könyvek is, mint Kim Dzsongil „A szocializmus egy tudomány” című remekműve.

Phenjan egyetlen idegen nyelvű könyvesboltjában

Próbáltam nem megvásárolni az egész boltot, de azért egy turisztikai Korea atlaszt, egy dzsúcse-kisokost, kettő zsebkönyvet Kim Dzsongil mondásaival és egy vékony kiadványt tele Kim Dzsongilről szóló varázslatos és hősies anekdotával muszáj volt elhoznom. Dollárral, euróval és kínai yuannal is lehetett fizetni. Végül leemeltem egy Phenjan várostérképet is a polcokról, ezzel azonban külön tervem volt.

Kimhez léptem a térképpel és nagy vonalakban felvázoltam neki az ötletemet. Elmondtam, hogy minden alkalommal magamnál tartok egy apró GPS-t hogy felvegyem, merre járok, aztán az ijedt arckifejezése láttán azonnal hozzátettem, hogy Észak-Koreát kivéve, persze. Arra voltam kíváncsi, hogy rám tudna-e szánni este 10 percet, hogy kiteríthessem ezt a várostérképet és azon közösen berajzoljuk, hogy merrefelé jártunk, ezzel manuálisan megalkotva azt az útvonalat, amit más esetben a GPS vett volna fel.

Mi újság Észak-Koreában?

Kimen látszott, hogy meghökkenti a szokatlan kérés, de nem volt ideje válaszolni, mert nyugtalanító hangok érkeztek a bolton kívülről. Kim néni koreaiul kiáltott valamit Kimnek, aki ezután faképnél hagyott, és kifutott az üzletből. Én nem tudtam mire vélni az esetet, kicsit még nézelődtem és alkudoztam a boltban, aztán végül a biztonság kedvéért megvettem a várostérképet is.

Kiléptem a boltból, a csapat többsége eddigre már a téren volt. Hamarosan elindultunk a busz felé, Kim hozzám lépett.

- Megvetted végül a térképet? Ha igen, szívesen segítek este. Bocsánat, hogy ki kellett futnom.

- Igen megvettem, köszönöm. Mi volt a baj?

- Valaki a csoportból nagyon látványosan lefényképezett egy romosabb részletet az egyik épületen és néhány helyi eléggé mérges lett miatta. Nem tilos ilyeneket fényképeznetek, de nem is örülünk neki. Mi koreaiak nagyon büszkék vagyunk az országunkra és azt szeretnénk, ha ti is és azok is, akiknek otthon megmutatjátok a képeiteket szépnek látnák a hazánkat. Ezért kértük azt is, hogy építkezéseket ne fényképezzetek. Azt a benyomást keltené, mintha az országunk tökéletlen és félkész lenne.

Ugyan a képen látható Rjugjong hotel sem készült még el (talán soha nem is fog), ez legalább kívülről már jól néz ki, szóval ennek a lefényképezésével semmi gond nincs.

- Ja, értem. – mondtam, aztán kicsit bizonytalanabbul folytattam: Mielőtt ide utaztam, gyakran hallottam, hogy csak a legszebb helyeket fogom itt látni, nem azt, ahogyan az átlagos koreaiak élnek. Ez ezek szerint igaz?

- Persze. – mondta Kim miközben felszálltunk a buszra. – De hiszen csak két napot vagytok itt. Ha hozzád érkeznének olyan külföldiek két napra, akik alig tudnak valamit az országodról és a kultúrádról, te talán nem a legszebb helyeket mutatnád meg nekik ez a rövid idő alatt?

Erre egy kiadós hümmögésen kívül hirtelen nem is tudtam mit felelni, leültem a helyemre. Éreztem a frappáns válaszon, hogy nem a pillanat szülte, valószínűleg gyakran kellett már Kimnek ezekre a felvetésekre reagálnia. Miközben a hasonlaton gondolkoztam, Kim néni bemondta, hogy a következő állomásunk a „Győzedelmes szülőföld-felszabadító háború múzeuma” lesz. Hozzátette, hogy egy új szabály értelmében, sajnos sem a múzeumban, sem a környékén nem szabad fényképeznünk.

A győzedelmes szülőföld-felszabadító háború múzeumának a bejárata

Biztos vagyok benne, hogy a fényképezés tilalma a múzeum saját szabálya volt (mint ahogy szerte a világon más múzeumokban is előfordul ilyen), mert Kim imént prezentált logikája a legkevésbé sem volt ráilleszthető. Igen színvonalas és szépen berendezett, interaktív kiállításként, ez a múzeum bármely fejlett országban megállta volna a helyét. Persze, a minden sarkon jelenlévő személyi kultusz egyértelműen emlékeztetett minket arra, hogy nem bármelyik országban vagyunk, hanem Észak-Koreában.

Észak-Korea személyi kultuszát elnézve eddigre feltűnt egy különös minta. Minden valamire való épületen ott volt Kim Ir Szen és Kim Dzsongil képe, sokan az ő arcképükkel díszített kitűzőket hordtak, sőt az ő szobraikat ezen a napon az egész város éppen virágokkal terítette be. Ebben a múzeumban is minden róluk szólt, pedig ott van még a harmadik Kim, a jelenlegi vezető is. Ő vajon miért nem kap ekkora tiszteletet? Talán a nép szemében ő valamivel kevesebb mint két elődje? Vagy majd a halála után számíthat az apjáéhoz és nagyapjáéhoz hasonló rajongásra? Természetesen tudtam, kit kell megkérdeznem erről, és Kim is megérezhette, hogy megint valami kellemetlen kérdést találtam ki számára. Láttam rajta, hogy erre nem volt kész válasza.

Folytatás: Győzelem és vidámpark Észak-Koreában