Ahogy begördültünk Phenjan vasútállomására ismét izgatott suttogás söpört végig a kocsin, ez alkalommal a bőröndzárak kattogásának és a székek visszahajtásának a zörejével fűszerezve. Pár perc múlva kinyíltak az ajtók, és megindult a tömeg. Elbúcsúztam a lányoktól és leszálltam. Lassan a csoport összes tagja összegyűlt a peronon, majd Chris vezetésével keresztülvágtunk az állomás épületén. Ami mögött nem más várt minket, mint...

Előző rész

...Kim bácsi és Kim néni, két idegenvezetőnk. Ez persze nem az igazi nevük, de egyrészt nem szeretném ha az írásaim miatt bajba kerülnének, másrészt pedig már nem is emlékszem, hogy hívták őket valójában. Chris beszélgetésbe elegyedett a két Kimmel, mi pedig követni kezdtük őket a tér túloldalán parkoló buszunk felé. Én a csoport végén ballagtam, tekintetem ide-oda cikázott. Parkoló taxik, sétálgató családok, guruló kerékpárosok, üldögélő asszonyok, lengedező zászlók, koreai feliratok, díszes homlokzatok. Minden annyira normálisnak tűnt. De vajon mi lehet ezek az épületek mögött? Haldokló gyermekek és szigorú átnevelő táborok? Kik élhetnek ott? Talán ez az egész egy számunkra létrehozott színház és a turisták látóhatára mögött kezdődik az igazi Észak-Korea? A vasútállomás és a buszunk közti rövid távolság több fényképet eredményezett mint lépést.

Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy majdnem a maláj lányoknak ütköztem. Csak ekkor vettem észre, hogy a csoport megállt, és egy emberként figyelt Kim nénire, aki éppen végzett önmaga, Kim bácsi, a sofőr és egy kamerás férfi bemutatásával. Közelebb tolakodtam, hogy halljam a szavakat. Nem kellett nagyon koncentrálnom, Kim néni nagyon jól beszélt angolul.

Phenjan Hauptbahnhof

- ... a városnézés során bárhol fényképezhetnek a következő néhány kivételtől eltekintve: Nem szeretnénk, ha katonai létesítményeket - ideértve magukat a katonákat is - kapnának lencsevégre és ugyanez vonatkozik az építkezésekre is. Továbbá az illem úgy kívánja, hogy ha helyieket fotóznak, először kérjenek engedélyt tőlük! Na, most a felettünk lévő épület homlokzatán látható felirat jelentése... - folytatta, de én még mindig az imént elhangzottakat emésztettem. Nem ez az egyetlen ország, ahol tilos katonai létesítményeket fotózni és a helyieket érintő szabály is teljesen érthető. De mi lehet a gond az építkezésekkel? A vasútállomás mögött néhány magas darun akadt meg a tekintetem, és ugyan Kim néni szavai nélkül eszembe sem jutott volna lefényképezni, most mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megörökítsem a tiltott tornyokat. Szerencsére nem adódott lehetőségem rögtön bajba kevernem magam, mert ekkor megindult a csapat és felszálltunk a buszra.

Pár perc alatt átgurultunk a sugárút másik végén elterülő főtérre, a Kim Ir Szen térre, ahol egy rakás egyenruhás fiatal gyakorolt valami koreográfiát. Szürreális látvány volt a robot-szerűen egyszerre mozgó és a tér minden sarkából álló hangszórókból szóló utasításokat követő tömeg látványa: pont olyasmi, mint amit Észak-Koreától vártam.

Pont illene a sapkájukra egy "Make Korea United Again" felirat

A busz megállt, kiszálltunk és Kim néni köré gyűltünk. Ő elmondta, hogy ugyan másnap lesz a Győzelem napja, ezek a diákok itt egy másik ünnepségre gyakorolnak: a szeptember 9-ei függetlenség napra. Mosolyogva hozzátette, hogy ha gondoljuk, jöjjünk vissza akkor, az a nap ugyanis az egyik legfontosabb koreai ünnep. A többi fontos koreai ünnep sorában megemlítette a Pártalapítás Napját és a két vezér születésnapjait is. Utóbbival kapcsolatban megjegyezte, hogy Észak-Koreában van egy mondás, miszerint a február itt már tavasz. Hogy miért? Kim Dzsongil elvtárs februárban született.

Miután Kim néni végzett a szövegével, rövid szabadidőt rendelt el. Ugyan nyomatékosan megkért minket, hogy maradjunk látótávolságon belül, akkor sem bátorkodtam volna nem így tenni, ha az ellenkezőjét kéri és úgy tűnt, mások sem. Lassan, bátortalanul kezdtünk szétszállingózni.

A főtér nyugati oldalán zöldtetős pagoda-szerű épületóriásként tornyosult a koreográfiát gyakorló tanulók fölé az ország központi könyvtára, a két oldalán pedig egy művészgaléria és egy történelmi múzeum épületei álltak.

Phenjan főtere, a Kim Ir Szen tér

A tér könyvtárral szemközti oldalát „Phenjan Dunája”, a Taedong folyó határolta, én abba az irányba indultam el. A Taedong túlpartján magasodott az a torony, amit már sokszor láttam Észak-Koreával kapcsolatban, de soha sem tudtam mi is pontosan az. A torony alatt egy három alakot ábrázoló szobor állt, mögötte pedig szimmetrikusan felhúzott de ürességet és nyomasztó hangulatot árasztó egyszínű panelházak sorakoztak.

Ez az észak-koreai sztereotípiámba tökéletesen illeszkedő kísérteties városkép olyan fényképért kiáltott elmém tudatalattijában, amibe nem lógnak bele a téren egyébként össze-vissza járkáló helyiek. Azért, hogy elkészíthessem ezt a – hamisan – ürességet és misztikumot sugárzó fényképet, egyre közelebb mentem a folyóhoz. A rakpart tetején állva aztán két férfin akadt meg a tekintetem. Nekem háttal ültek a Taedong partján, de úgy tűnt, hogy valami katonai sapka van rajtuk, ez a részlet pedig automatikusan beindította a „tiltott-gyümölcs-édes” reflexemet és már emeltem is a kamerámat.

Folyóparton

- Szép kompozíció! – szólalt meg mögöttem valaki, én pedig a rajtakapottak ijedségével rezzentem össze. Kim bácsi volt az, de nem tűnt mérgesnek. Bácsinak igazából nem is nagyon nevezném, hiszem kürülbelül velem egyidős lehetett, innentől inkább csak simán Kimként utalok rá. Kim elnézte, hogy lefényképeztem a két férfit és mosolyogva felajánlotta, hogy szívesen készít rólam is egy képet. Közben a közelünkbe ért az a férfi is, amelyik egy hatalmas kamerát cipelt a vállán. Valamit beszéltek koreaiul, majd lefotózott engem és Kimet együtt a folyó előtt. Kim elmagyarázta, hogy ez a férfi nem beszél angolul de ő is az idegenvezetők tagja. Az ő feladata, hogy szép képeket és videókat készítsen a csoportról, amiket majd az út végén egy CD-re kiírva meg tudunk venni.

Én, háttérben a Taedonggal

Mielőtt visszasétáltunk volna a tér közepére, még megkérdeztem Kimet, hogy mi is az a torony a túlparton, ő pedig elmondta, hogy az a Dzsúcse-torony, az alatta lévő szobor pedig a munkáspárt emlékműve. A Dzsúcse Észak-Korea politikai ideológiájának a hivatalos neve, a szobor három alakja által a magasba emelt három tárgy – ecset, sarló és kalapács – pedig a három fajta munkást szimbolizálja és együtt a koreai munkáspárt címerét alkotják, tudtam meg. Kim olyan nyitottnak és közvetlennek tűnt, hogy miközben visszafelé sétáltunk, erőt vettem magamon és feltettem a kérdést, hogy ha már itt tartunk, van-e egyáltalán másik párt is az országban.

Kő, papír, olló, ecset, sarló, kalapács!

Kim elárulta, hogy van néhány, de azok annyira népszerűtlenek, hogy már tagjaik sincsenek. Nem akartam tovább húzni a macska bajszát az erre a válaszra logikusan passzoló „miért” kérdőszócskával, inkább lezártam a témát. A csapatot követve elindultunk a Győzelem sugárút mentén, hamarosan el is morzsolódtam Kim mellől. A séta során egy-egy kereszteződés alkalmával meg kellett állnunk, és ezek a várakozási idők kitűnő alkalmat adtak arra, hogy megfigyelhessem a youtube-on már világhírre szert tevő attraktív észak-koreai rendőrnők – már-már táncot idéző - forgalomirányító munkáját.

Jelzőlámpák helyett

Körülbelül egy kilométer séta után megérkeztünk a Központi Színház épületéhez. Kim néni beszédbe kezdett, de én elcsatangoltam, hogy inkább az épület falait díszítő szoc-feminista propagandaposztereket vegyem közelebbről is szemügyre.  Nem is szóltak utánam, csak amikor már be kellett szállni a buszba, hogy elinduljunk a szállásunk felé.

A phenjani színház épülete

Miután Kim néni a busz mikrofonján keresztül megtanította nekünk, hogyan köszönjünk koreaiul, a szállásról kezdett beszélni. A Chongnyon ifjúsági szállás a város legolcsóbb szállodája, de – tette hozzá jól hallható büszkeséggel a hangjában – még a legexkluzívabb turistacsoportok is tesznek itt egy látogatást, mert csak itt van karaoke terem. Ráadásul medence is van – mondta – majd rátért utóbbi használatának a szabályaira. Erre már nem figyeltem, helyette a mellettünk elhaladó helyi járművekben ülőket kémleltem. Az emberek beszélgettek egymással, nevetgéltek, volt aki a telefonját bámulta. Minden és mindenki olyan zavarba ejtően normálisnak tűnt, nem erre számítottam. Eszembe jutottak azok a beszámolók, amik szerint minden, amit egy turista Észak-Koreában lát meg van redezve. Ez lenne talán a megoldás?

Életképek Phenjan tömegközelekdéséről

Megérkeztünk a hotelbe. Amíg Kim néni becsekkolt, leültünk a jellegtelen hall foteljeire. Nekem ekkorra már nagyon hiányzott egy vécé, de még mindig nem voltam teljesen biztos benne, hogy mennyire szabadon lehet ebben az országban mozogni, ezért jobbnak láttam megkérdezni Kimet, hogy elmehetek-e. Kim szinte kinevetett, amiért azt hittem, engedélyt kell kérnem a vécére menéshez. Bent ülve már én is átértékeltem magamban mindezt. Úgy tűnt, szigorúbb helynek képzeltem Észak-Koreát mint amilyen. Nem kellett engedélyt kérnem vécére menéshez, szinte bármit lefényképezhettem és egy kicsit el is tudtam kóborolni a csoporttól. Ráadásul az emberek is normálisnak tűnnek, Kim egyenesen szimpatikusnak is! Talán nem is olyan pokol-szerű ez a hely, mint hittem...

Persze, ez a gondolatom csak addig tartott, amíg ki nem derült, hogy nem működik a lehúzó.

Mire kiértem, a többség már megkapta a kulcsokat, és úgy alakult hogy én azzal a Pawellel kerültem egy szobába, aki jó ötletnek tartotta, hogy egy Kim Dzsongun karikatúrát ábrázoló könyvvel jelenjen meg az észak-koreai határon. Csak egy kulcsot kaptunk, de az akkora kulcstartón lógott, hogy ölni lehetett volna vele. Felmentünk a szobába, és nekem közben akaratlanul is azok a korábban látott videók jutottak eszembe, amikben észak-koreai hotelszobákban leplezték le a rejtett kamerákat és lehallgató készülékeket.

A szobába lépve olyan módon kezdtem el fürkészni a sarkokat és rejtettebb zugokat, hogy ha tényleg kamera lenne valahol, akkor azért ne tűnjön majd úgy, mintha direkt ezeket kerestem volna. Természetesen nem találtam semmit, de azért arra elég volt ez a 10 perces kutakodás, hogy magabiztosan megállapíthassam, hogy ritkán voltam ennyire ízléstelenül összerakott helyiségben. Az egész szoba ugyanazt a depresszív hangulatot árasztotta mint ami az ablak mögött némán sötétedő városi látképet is átjárta. És akkor még nem is beszéltem az ágyat borító giccses pokrócról!

Ha nagyon ráértek, fürkésszétek ti is át a képeket, hátha találtok rajtuk lehallgató készülékeket

Leültem az ágy sarkára, kipakoltam a dolgaimat, gondolataimba estem. Egyre jobban zavart, hogy nem tapasztaltam semmi olyasmit, ami megerősített volna abbéli előítéletemben, hogy itt teljesen meg fogják figyelni minden lépésemet. Zavart, hogy ennek két - egymásnak ellentmondó - oka lehet: vagy tényleg nem figyelnek meg vagy csak nagyon ügyesen teszik. Úgy gondoltam, magányos felfedezőútra indulok a hotelben.

Ekkor még nem tudtam, hogy ez pont az a hotel volt, ahol másfél évvel később egy amerikai turista egy lezárt területről ellopott egy propagandaposztert, ezzel megpecsételve azt, hogy élete utolsó néhány évét egy észak-koreai munkatáborban töltse. Szerencsére nekem ilyesmi eszembe sem jutott, egyszerűen csak körül akartam nézni a szállodában anélkül, hogy bárki követne vagy tudna róla, hogy hol vagyok. Bepréseltem magam a liftbe néhány kövér kínai üzletember közé és felmentem a legfelső emeletre. A folyosó üres volt, hangosan dobogó szívvel gyalogoltam végig rajta, miközben egyre ismételgettem magamban, hogy mit mondjak, ha valaki észrevesz.

Akár egy horrorfilm is kezdődhetne ezen a phenjani hotelfolyosón

De nem járt arra senki sem, és nem is találtam semmi izgalmasat. A folyosó végén lévő ablakból elgyönyörködhettem az éjszakai Phenjan látványában: Egyedül a hotel alatti házméretű propagandafestmény volt kivilágítva. A lift helyett, a lépcsőn mentem vissza, de a lépcsőházban sem bukkantam rejtett lehallgató készülékekre vagy kínzókamrákra. Hamarosan leértem a földszintre, ahol csatlakoztam a csoport magyar tagjaihoz, hogy megkóstoljuk a bárban életünk első észak-koreai sörét. Elmeséltem nekik iménti hotel-felfedező túrám rövid és kudarcokkal teli történetét is.

Ennyi látszott sötétben a városból

A sör nem volt túl emlékezetes, de arra jó volt, hogy mellette valami tökéletes baromság juthasson az eszünkbe. Mindhármunkat érdekelt, hogy meddig lehet elmenni Észak-Koreában, ezért azon kezdtünk el gondolkozni, hogy ha most felállnánk és kilépnénk a kapun, vajon hány lépést tudnánk megtenni a város felé. A sör után el is indultunk. A kijárat nyitva volt, kiléptünk. Nem szólt utánunk senki. Elindultunk. Egy lépés, kettő, három…az ajtó hangosan becsapódott mögöttünk, a bárból kiszűrődő zaj szempillantás alatt minimálisra tompult. Négy, öt, hat, hét…Elértünk a terasz végére, lépcső következett. Nyolc, kilenc, tíz…minden sötét volt. Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom…az egyik bokor irányából baljós nesz jött. Tizennégy. Valaki sokat sejtetően köhintett a sötétben.

Folytatás: Kim Dzsongil virágai