Tízed másodperceim maradtak dönteni és éreztem, hogy az egyetlen esélyem, ha én kezdeményezek. Nem gondolkoztam, csak teljes erőmmel arcon bokszoltam az előttem álló alakot. Különös érzés volt, de nem volt időm megélni; a lendülettel már ugrottam is ki a férfi mellett, aki sokkal inkább a meglepetés- mintsem az ütés erejétől tántorodott kicsit félre. Rohanni kezdtem. Életemben nem futottam még olyan gyorsan, utólag kicsit a Gyalogkakukkra emlékeztet az akkori önmagam. Valószínűleg az én lábaim is olyan egybemosódóan forogtak a derekam és az aszfaltút között, hogy egy kívülálló engem is menekülő rajzfilmhősnek nézett volna. De nem volt kívülálló, az egész utca üres volt. Mögülem kiabálás és rohanó léptek zaja hallatszott, én pedig még tovább gyorsítottam. Már jó pár sarokkal odébb jártam, amikor egy másik - sokkal rémisztőbb - hang is megütötte a fülemet: motorzaj. 

Előző rész

Nem mertem hátranézni, de hallottam, hogy a jármű elindul felém. Tüdőmet kiköpve gyorsítottam a tempón és az első adandó mellékutcán lekanyarodtam miközben reménykedtem, hogy elég távol voltam már ahhoz, hogy ezt a motoros férfi ne lássa. Gyéren megvilágított, kisforgalmú csöndes utca volt ez – menekülő európai turistáktól tájidegen. A feltűnés elkerülése érdekében hirtelen lelassítottam és kényelmes lépésekkel folytattam az utam. A fenyegetően közeledő motor miatt azt láttam a legjobbnak, ha véletlenszerűen betérek egy üzletbe. Így is tettem.

A bejárattól a lehető legtávolabb, érdeklődést színlelve vizsgálgattam a kisbolt polcain heverő termékeket, miközben fél szememet az ablakon tartva figyeltem, ahogy egy lassú motor elhúz az épület előtt. Nem lehettem teljesen biztos benne, hogy ez az a motor volt-e, mint ahogy azt sem tudhattam, hogy látta-e a férfi, hogy bejöttem ebbe a boltba. Nem kockáztathattam tehát, hogy azonnal távozzak.  Végül körülbelül 40 percig nézelődtem a boltban, majd – amikorra már a kasszás is unni kezdte az ilyen mértékben tudatosnak tűnő fogyasztó körülményes vásárlását - elhatároztam, hogy elindulok.

A csípős augusztusi este ellenére pólóra vetkőztem, nehogy a felsőm miatt ismerjen fel valaki. Elpakoltam a kamerámat is, a hátizsákomat pedig a kezemben lóbálva, lazaságot játszva elindultam. Igyekeztem a legkevésbé logikus, kanyargós útvonalon távol kerülni a lehúzós teázótól. Az egyik utcán egy kócos macska nyalogatta magát, az szemközti házból zene szűrődött ki, a parkoló autók között pedig egy testes férfi sziluettje álldogált egy motornak támaszkodva. Minden porcikám azt akarta, hogy forduljak meg, lábaim mégis makacsul vittek tovább.

Ahogy a közelébe értem, megkönnyebbültem;  nem ő volt az. Ezen az úton már több ember volt, reménykedtem, hogy csak én hallom a szívverésemet. Továbbra is minden alkalommal egy kicsit megijedtem, amikor egy motoros haladt el mellettem, de próbáltam feltűnésmentes maradni. Szerencsére már nem voltam messze a forgalmas Tiananmen tértől, aminek a sárgás fényei úgy vonzottak ebben a pillanatban mint molylepkét a villanykörtéé. Ahogy közeledtem hozzá, szívverésem is csöndesedni kezdett, majd mire a biztonsági ellenőrzéshez értem, visszaált a normális ütemére.

A rendőrök beletúrtak a hátizsákomba és ugyan csodálkozva vették tudomásul, hogy egy ilyen csípős estén abban tartom a pulcsimat és nem magamon, de végül átengedtek. Jól beszéltek angolul és egy őrült pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy elmondok nekik mindent, de szerencsére hamar elvetettem az ötletet. Elég volt a kaland, nem kockáztathattam, hogy lekéssem a gépet. Magam mögött hagytam őket és fellélegeztem. Eddigre már csaknem két óra telt el azóta, hogy megütöttem a férfit. Végre biztonságban éreztem magam és nyugodtan néztem körül az éjjeli Tiananmen téren.

Elindultam hazafelé. Ugyan már teljesen biztonságban éreztem magam, továbbra sem tudtam kiverni a fejemből a történteket és éreztem, hogy erre soha nem is leszek képes. Hogy hagyhattam, hogy rászedjenek? Bosszantó kérdésemen rágódva szálltam fel egy zsúfolt metrókocsira, majd mire leszálltam, rájöttem. Ekkor már másfél hónapja úton voltam és gyakran szólítottak le kínaiak, sőt az sem volt ritka, hogy egy-egy új találkozás teázásba torkollott. Ha nem lett volna ennyi jó tapasztalat mögöttem, valószínűleg hamarabb gyanút fogtam volna Xishánál is.

Hamarosan megérkeztem szállásadóm otthonába. Szegény Shane azt hitte, hogy ha a vacsora közben megkérdezi, milyen napom volt, csak egy sima „jó”-t fogok válaszolni. Részletesen elmeséltem mindent, beleértve a blöfföt is az ő televíziós szerepéről. Reakciója váratlan volt, azt mondta, irigy. Irigy mert itt, Kínában elég fehérnek és férfinak lennem ahhoz, hogy komolyan vegyenek. Könnyű blöffölnöm, mert ha elég határozott vagyok, hinni fognak nekem, könnyű kockáztatnom is, mert a rendőrség az én irányomba hajlik. Shane elmesélt egy történetet, ami hasonlóképen kezdődött, de egy kínai fedezte fel a csalást egy törökországi étteremben. Őt órákra bezárták a pincébe és megverték. Nem volt szó sem ingyen kóláról, sem alkudozásról, de főleg nem akciófilmbe illő menekülésről.

A vacsora után aludni tértem, de jó ideig nem jött álom a szememre a bennem kavargó gondolatok, na meg a másnapi utazás izgalmai miatt. Most, hogy túlvoltam életem legmerészebb húzásán, kezdtem kicsit elszégyellni magam. Nem az én stílusom ez, nehéz volt elhinnem, hogy tényleg megütöttem a férfit. Ugyanakkor, átgondoltam, mi mást tehettem volna, és arra jutottam, hogy abban a helyzetben semmi jobbat. Ha udvariasan átadom neki az elsőbbséget, ebben a pillanatban valószínűleg egy sötét hátsó udvarban feküdtem volna eszméletlenül. Vagy egy fürdőkádban vese nélkül. Nem is mertem tovább gondolkozni a borzalmasabbnál-borzalmasabb lehetőségeken, inkább csak hálát adtam, hogy mindezek helyett egy előszobában lerakott matracon fekhetek Shane cipői között.

Másnap jóval az ébresztőórám jelzése előtt felkeltem. Nem volt ebben semmi fura, mindig így kelek azokon a napokon, amikor repülni tervezek. Shane még aludt és nem akartam hangzavart csapni, úgyhogy egy ideig csak lustán fetrengtem a matracon. Most, hogy az egész másfél hónapos kaland kezdett egy határozott happy end felé közeledni, új aggodalmat találtam magamnak. A zöldruhás nő lefényképezte a személyimet. Mi van, ha valami mondacsinált okkal elvitte a rendőrségre? Mi van ha a repülőtéren az útlevelemet ellenőrző határőr monitorján piros betűk kezdnek el villogni arról, hogy rendőrségi ügyem van? Mi van ha nem engednek fel a gépre?

Hamarosan a frissen ébredt Shane-vel is megosztottam az aggodalmaimat, amire ő viccesen annyit reagált, hogy ha itt ragadok, nyugodtan eltölthetek még egy hetet az előszobájában. Megreggeliztünk, aztán elindultam. Második alkalommal érkeztem meg ekkor Peking repülőterére, de még mindig lenyűgözött a mérete. Ez gyakorlatilag egy külön város. Vannak saját utcái, kórházai, szupermarketjei és tömegközlekedési rendszere is. Miközben beálltam a biztonságiak előtt kígyózó sorokba újra elhatalmasodott rajtam az aggodalom. Nem lett volna szabad hagynom, hogy lefényképezzék a személyimet! Miért adtam nekik esélyt a bosszúra? Végül sorra kerültem és feszültem nyújtottam át az útlevelemet a határőrnek.

Egy örökkévalóságnak tűnt, de végül egy friss kilépési pecséttel az oldalai között visszakaptam az útiokmányt. Újból fellélegeztem, elindultam megkeresni az indulási kaput. Ugyan hivatalosan az akkoriban még ritkaságszámba menő átszállás nélküli Peking-Budapest járatra szólt a jegyem, a beszállási kapu fölötti monitorra „Peking-Minszk-Budapest” volt írva.  Mint megtudtam, a belorusz fővárosban csak üzemanyagfelvétel céljából terveztünk megállni, nem számított valódi átszállásnak.

Hamarosan beszálltam a gépbe és a világ legcukibb fedélzeti biztonsági videójának – amiben egy panda a főszereplő - levetítését követően felszálltunk. Ugyan izgatottan nyomtam az orrom a hideg ablaknak, szinte rögtön a kifutó magunk mögött hagyása után átláthatatlan szmogfelhőbe kerültünk amiben jó ideig benne is maradtunk. Csaknem egy órával később pillantottam meg az első értékelhető kilátást: ekkor már a Góbi-sivatag fölött jártunk, hamarosan alkalmam nyílt megnézni Ulánbátort is.

A mongol főváros elhagyása után kezdett unalmassá válni az alattunk elterülő pusztaság, így miután elfogyasztottam a kihozott ebédadagot, nem fordultam vissza az ablakhoz, hanem jóllakottan hátradőltem.  Még mindig nem dolgoztam fel teljesen mindent ami az elmúlt 24 órában történt velem, 11500 méterrel a Föld felszíne felett ülve pedig olyan távolinak tűnt az egész konfliktus, mintha csak egy könyvben olvastam volna az egészet. Pekingben nem volt időm higgadtan és logikusan átgondolni, Szibéria fölött viszont hosszú óráim voltak arra, hogy az ébrenlét és az alvás átmenetét jelentő purgatóriumban, félig álomszerűen de fájdalmasan élethűen újra és újra átéljem a történteket.

Egyértelműen hibáztam, de miben? Hogy megütöttem a motorost? Tényleg nem volt szép dolog, de nem, ezt nem bántam meg. Sőt, bizonyos értelemben még büszke is voltam, hogy hasonló tapasztalatok hiányában is sikeresen éltem túl az esetet, még annak az árán is, hogy az erőszak alkalmazásával a saját komfortzónám határát is kiütöttem. Nem, korábban hibáztam. Talán már a legelején? Ki kellett volna fizetnem azt az árat, amit eredetileg kértek a két csésze forró vízért? Ugyan valószínűleg tényleg ebben az esetben telt volna a legjobban az előző estém, de mégis hova vezetne, ha hagynám, hogy mindig becsapjanak? Talán a felajánlott kóla elfogadásánál követtem el hibát? Vagy a pénznél? Igen, ott már sokkal inkább. Egyszerre árultam el Xisha leendő balekjait és a saját értékeimet is csupán azért, hogy anyagi kárt okozhassak azoknak, akik becsaptak. Ez ugyanaz a kicsinyes bosszúvágy volt, ami eleve visszavitt a teázóba, és így utólag, a repülőn gondolkozással töltött hosszú órák konklúziójaként beláttam, hogy ebben hibáztam. Ennek a történetnek annál a szén-hegyi fánál kellett volna véget érnie ahol a Ming dinasztia tett hasonlóképp.

Miután már elégszer visszajátszottam az előző napi emlékeimet bűnbánó önmagamnak, elérkezett az ideje, hogy visszaereszkedjek a földre. Mármint szó szerint, hamarosan ugyanis megérkeztünk Minszkbe. Muszáj volt elhagynunk a gépet és körülbelül egy órát kellett várnunk a vámmentes területen mielőtt visszatérhettünk. Minszk repülőtere meglepően jól nézett ki, egy Charleroi-hoz képest pedig maga volt a hétcsillagos álom. Egy elkerített területen „ágy-kapszulák” várták azokat, akik hosszú átszállásra voltak ítélve, mi viszont egy másik terem kényelmes puffjaira telepedtünk le. Beszélgetni kezdtem puff-szomszédommal, egy fiatal pekingi sráccal, akinek a nevét ugyan rögtön elfelejtettem, de magyarországi látogatásának a célját sosem fogom: az Ozora fesztiválra tartott és tekintettel arra, hogy semmit sem szervezett meg előre, élete egyik legnagyobb kalandjának tekintette a kiruccanást.

Természetesen azonnal szimpatikusnak tűnt, sokat beszélgettünk, kicsit körbe is jártuk a repteret. Miközben mindketten kiélveztük, hogy életünkben először fehérorosz földön járunk, teljesen elfeledkeztünk mindenről. Egy óra múlva nyilallt belénk a felismerés, hogy ha még egy kört megyünk, bizony egy kínaival kevesebb résztvevővel fog a 2015-ös Ozora startolni. Futni kezdtünk. Egyszer-kétszer eltévedtünk, de az igazi sokk, akkor érkezett, amikor már a puffokhoz értünk. Üresek voltak. Ahogy egy angolul a legnagyobb jóindulattal sem tudó alkalmazott elmutogatta, a többiek már régen visszaszálltak a gépbe. A „Transfer to Budapest” feliratú táblákat követve rohantunk, hogy aztán a táblák által jelzett út végén egy üres beszállókapuban egy másik reptéri alkalmazott közölje velünk, hogy a táblák hibásan voltak kirakva. Szerencsére elkísért minket a helyes kapuhoz, és fél órával később már a repülőgépben ültünk.

Ugyanaz a gép ugyanazokkal az utasokkal, de immár belorusz üzemanyaggal szállt fel. Hamarosan Lengyelország légterébe értünk és mire elfogyasztottam a fedélzeti vacsorámat már az Északi-Kárpátok csúcsai is kivehetőek voltak alattunk. Nem tellett bele sokba, hogy újból ereszkedni kezdjünk, és miután magunk alatt hagytuk a hegyeket egy ismerősen kanyargó folyón csillant meg a lemenő Nap fénye. Az ereszkedés közben a legjobb szögből élvezhettem a naplementés Dunakanyar látványát. Pár perccel később már a fővárosunkban gyönyörködhettem fölülről, majd egy olyan fél órával később a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtér egyik kifutópályáján szolgálatot teljesítő buszban belülről. Ozorás ismerősöm mellettem kapaszkodott a járgányon, majd miután felvettük a csomagjainkat, elbúcsúztunk. Neki elkezdődött élete egyik legnagyobb kalandja, nekem pedig ekkor ért véget.