Norvég tartózkodásom vége felé egy érdekes kihívást állítottam magam elé. A híresen drága országot úgy terveztem hosszában keresztülutazni egészen a kontinens legészakabbi pontjának tartott Nordkappig, hogy közben semmire sem költök. Se közlekedés, se szállás, se étel, se ital, de még egy hívásindítás sem. Vajon lehetséges?

Ennek letesztelésére kitűnő alkalmat adott a Helsinkiből Budapestre tartó gépem indulása előtti két és fél hétnyi szabadságom. Ennek az időnek elégnek kell lennie arra, hogy elstoppoljak a Nordkappig, majd onnan délre fordulva Lappföldön és egész Finnországon át Helsinkiig. Mivel a repülő lekésését nem kockáztathattam, csupán az út felét - a lakóhelyemtől Nordkappig tartó norvég szakaszt - terveztem pénz nélkül megtenni.

Persze nem felkészületlenül vágtam neki. Az előző fél év gyakorlásairól többek között itt olvashattok. A felkészülés részeként elpakoltam 4 darab szendvicset, és az összegyűjtött műanyag palackokat is három tábla csokoládéra cseréltem a közeli üzletben. Az utolsó pillanatban ráadásul egy nem várt ajándékot is kaptam. Egy termoszt, amivel egész Norvégiában ingyen kávézhatok/forró csokizhatok/teázhatok a Circle K nevű benzinkutakon. Elhatároztam, hogy minden sofőrnek, aki felvesz felajánlom, hogy igyon valamit. Első fuvarosaim nem éltek az alkalommal. Két német srác volt egy furgonnal, aminek a hátsó, ülés nélküli rakterében néhány kényelmes dobozon találtak nekem helyet.

A következő autósok sem kértek az ingyenkávémból (nekik is volt ilyen termoszuk), így végül én avattam fel az ajándékom Dombåsban. Dombås egy álmos norvég kisváros, amely az ország ütőerének számító E6-os országút legmagasabb pontján, a Dovre-hágón terül el. A leginkább egy csendes alpesi farm képét idéző település körülbelül pont félúton van egykori norvég lakóhelyem és az út első állomásának betervezett Trondheim között. Félúton voltam tehát, négy óra volt, kezdett sötétedni.

A kávé és az első két szendvics elfogyasztása után elkezdtem stopposhely után nézni. A hegyoldalban szerpentinező vékony országúton jó helyet nem találtam, de nem volt időm kényeskedni; megálltam egy viszonylag egyenes szakaszon, és felemelt hüvelykujjal vártam, kit hívhatok meg egy kávéra végre. Végül sikerült még világosban lestoppolnom egy idős nőt. A kávéból nem kért, alig néhány kilométert vitt, és újból az út szélén találtam magam. Immár sötétben.

A következő hosszú várakozási idő alatt már elkezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ott éjszakázom, ám szerencsére az utolsó pillanatban megállt valaki - elmondása szerint, mert ha ő nem tesz így, akkor előbb utóbb valaki elütött volna. (Pedig viseltem a láthatósági mellényt.) Egész messzire vitt, Trondheimtől alig harminc kilométerre tett ki, és búcsúzóul még egy kenyeret és egy tubusos ráksajtot is adott. Igen, ráksajtot. Rák ízesítésű krémsajt. Olyan az íze is, mint amilyennek leírva hangzik. Nem részletezem.

A ráksajtnál is jobban örültem azonban annak, hogy végre egy jól kivilágított szakaszon folytathattam a stoppolást. Hamarosan megállt egy taxis, aki a műszak végeztével éppen hazafelé tartott Trondheimbe és nem bánta, hogy a nap utolsó utasát fizetés nélkül vigye magával. Ráadásul ő végre elfogadta az ajánlatomat, ezért elégedetten a hátizsákomba nyúltam a termoszért.

Fél kézzel a zsákomban, egy udvarias mondat kellős közepén olvadt le a mosoly az arcomról. Gyorsan a kezébe nyomtam a termoszt, és amíg bement a kútra, én leellenőriztem a gyanúmat. Félelmem beigazolódott: előző alkalommal rosszul zártam be az újdonsült termoszom tetejét, és a benne lévő különféle szirupokkal megragacsosított kávé maradéka most éppen a nagylelkű taxisom hátsó ülését díszítette.

A sofőr visszatért, megköszönte a kávét, beindította a motort, elvitt Trondheimig, kirakott a központban. Eddigre sikerült összeszednem annyi bátorságot, hogy felhívjam a figyelmét a balesetre. Felajánlottam, hogy segítem kitisztítani, de ő úgy tett, mintha egyáltalán nem bánná a történteket. Mindenestre sűrű bocsánatkérések közepette vettem búcsút tőle, és ezúton kérek bocsánatot azon jövőbeli stopposoktól is, akiknek ő ezentúl valószínűleg soha többé nem fog megállni.

Trondheimi barátaim moziplakátokkal kitapétázott és a házi sörtől szagló belvárosi albérletében nem először fordultam meg. Ez alkalommal sikeresen megbotránkoztattam őket a ráksajtommal, amire válaszul ők egy feles pohárnyi halolajjal bizonyították be, hogy bizarr szerzeményem nem az egyetlen kulináris zsákutcája a norvég kultúrának. Végül az egyik tábla csokimmal nyomtuk el ezeket a túlvilági ízeket, majd aludni tértünk.

Másnap korán útnak indultam. Átvágtam az eleinte szemerkélő esővel megszórt, majd valósággal eláztatott városon, és stoppolni kezdtem egy alagút bejárata előtt. Az eső erősödésével szerencsére párhuzamosan emelkedett a sofőrök empátiája is a szegény hátizsákos fiú iránt, így pár perc múlva már össze is vizezhettem egyikőjük hátsó ülését. A férfi nem sokáig ment, lényegében csak az alagút túloldalára, viszont a kihívásomat meghallva ragaszkodott hozzá, hogy bevásárolhasson nekem, így a két alagútnyival távolabbra lévő szupermarketig vitt, ahol végül egy zacskó friss pékségre és egy csomag kekszre sikerült lealkudnom a nagylelkűségét.

Elbúcsúztunk,ő visszafordult a város felé, hogy a lányát edzésre vigye, én pedig elindultam stopposhelyet keresni. Mire találtam is egyet, a lány már valószínűleg végzett is az edzéssel...

Következő sofőröm csaknem 100 kilométeren keresztül vitt észak felé. Távol álljon tőlem, hogy rosszat írjak a jótevőimről, de ennek a nőnek az élete éppen arról szólt, aminek az elutasításáról az enyém: vég nélküli fogyasztásról. Megálltunk félúton egy nagy bevásárlóközpontban, én ekkor még naivan azt hittem, hogy valami konkrét céllal. Hamar kiderült, hogy a cél a vásárlás maga. Először sportcipőt nézni mentünk, azt végül nem talált, ezért helyette egy melegítőt vett, aztán egy lakberendezési boltba is betévedtünk, ahonnan néhány kertitörpényi plüssmikulással távoztunk. Én szisztematikusan vertem vissza a pólók, cipők, dzsekik, mécsesek, lepedők megvételének az ajánlatait, de végül az ebédmeghívására már nem tudtam nemet mondani.

Amikor a felszolgált ebédjét is néhány fénykép után szinte érintetlenül hagyta a tányéron, nem tudtam nem az undorító ráksajtomra és az összenyomódott szendvicseimre gondolni, meg ezek kapcsán arra, hogy mekkora szakadék is van kettőnk között. De ismétlem: nem tisztem pálcát törni mások életmódja fölött, és panaszra a legkevesebb okom sem lehet. Azon kívül, hogy ilyen hosszú szakaszon vitt, meghívott ebédelni és megvett volna nekem egy rakás felesleges cuccot is, még érdekes beszélgetőpartnernek is bizonyult. Tőle tudtam meg például, hogy a környéken él egy idős bácsi, aki kézrátétellel gyógyít, ráadásul állítólag híresen sikeresen. Mire elbúcsúztunk a fentebb említett hatalmas szakadék ellenére is egészen megkedveltük egymást.

Néhány rövidebb fuvar után újra holtpontra futottam. Első igazán hosszú várakozásom alatt elfogyasztottam a harmadik szendvicsemet és a második csokoládémat is. Erre a napra két várost Mosjøent és Mo i Ranát, illetve ezek éjszaka is nyitva tartó vasútállomását néztem ki lehetséges alvóhelyként. A szerencsétlen helyzet viszont az volt, hogy még a közelebbi Mo i Rana is körülbelül 100 kilométerre volt, amikor rám sötétedett.

Egyszer csak egy ellenkező irányból érkező autó állt meg előttem, és a benne ülő idős házaspár intett, hogy szálljak be. Az előző napi jótevőhöz hasonlóan ők is először álltak meg stopposnak, és ők is csak azért fordultak vissza értem, mert féltek, hogy elüt valaki. Mo i Ranába tartottak, a hosszú út során sokat beszélgettünk. Amikor megemlítettem, hogy a vasútállomáson tervezek éjszakázni, összenéztek, váltottak néhány norvég szót, megeresztettek egy-két hívást, majd határozottan hátrafordultak, és közölték, hogy márpedig vagy szeretném vagy nem, ezt az éjszakát az ő vendégszobájukban fogom tölteni.

Mielőtt hazavittek volna, előbb tettek egy kört a lányuk házához, aki finom thai vacsorával várt minket. A korombeli lány Ausztráliában tanult, Thaiföldön élt két évet, jelenleg pedig japán vőlegényével felváltva élnek a távolkeleti illetve a skandináv országban. A vacsora után újra beültünk az autóba és egy rövid Mo i Rana-i városnézés után megérkeztünk a házaspár otthonába.

A városnézés meglepően érdekes volt, mindent tudtak a környékről. Kettejük közül valakinek minden utcához vagy városszéli farmhoz volt egy személyes kötődése: "itt éltek a nagyszüleim", "itt jártam iskolába", "itt lakik a bátyám", "ebben a kórházban születtem", "ezen a farmon nőttem fel", "ebben az étteremben jegyeztük el egymást" stb.

Már a nappalijukban teázgattam és csipegettem csupán udvariasságból egy kicsit az elém tolt borzalmas fekete cukorkák közül, amikor elgondolkoztam ezen a generációs különbségen. Ők mindketten a jelenlegi házuk 50 kilométeres körzetében születtek és élték le az egész eddigi életüket, miközben a lányuk Ausztráliából hazatérve thai ételeket főz japán vőlegényével. Elgondolkoztató.

Másnap egy bőséges reggeli után egy világosban megismételt autós városnézéssel egybekötve kivittek egy jó stoppolós helyre. Végül még egy zseblámpát és egy kis pénzt is a kezembe nyomtak. Utóbbit visszautasítottam. Nem azért utazok pénz nélkül, mert valami nem a terv szerint sikerült, hanem éppen ellenkezőleg: a pénznélküliség pont maga a terv.

A harmadik nap első fuvarára nem kellett sokat várnom. Egy korombeli szőke lány kocsikázással töltötte a vasárnapját. A cél: szép helyeket keresni, és néhány menő képet lőni instagramra. Ehhez a projekthez szívesen csatlakoztam, szinte az egész délelőttöt a kristálytiszta vizű tavak és magas hegyek közötti autókázással töltöttük. Próbáltam Mosjøen irányába terelni a céltalan autókázást, majd a megfelelő pillanatban ki is szálltam.

Úgy tűnt, elszámoltam magam. A hely közel sem bizonyult olyan jónak, mint hittem. Majdnem egy órába telt, hogy megálljon valaki. Egy útkarbantartó autós volt, aki állítása szerint már kétszer elhaladt előttem, mielőtt végül úgy döntött, hogy szolgálati idejében mégiscsak felvesz egy stoppost. A helyi utak legnagyobb ismerőjeként úgy döntött, nem a legrövidebb, hanem a legszebb utat szeretné megismertetni velem.

A havas hegyi utat ma már alig valaki használja, pedig ez volt az eredeti autópálya Észak-Norvégia irányába. Érdekes adalék, hogy az utat a nácik építették, és azóta a norvégok több alkalommal is kísérletet tettek a felújítására, de a beton alatt rendszerint hadifoglyok hulláit találták, ezért döntöttek végül az útszakasz felújítása helyett egy új alagút kifúrása mellett, és ezért romlik forgalom nélkül tovább a történelmi út állapota.

A kitérő szép volt, de időigényes. Még az előző napra tervezett Mosjøennél sem voltam, de már a nap fele eltelt, amikor kiszálltam egy benzinkúton...ahol aztán körülbelül 40 perc várakozás után ugyanez az ember vett fel és vitt tovább néhány kilométert a saját ebédszünete alatt.

Egy újabb rövid fuvarral már Mosjøen közelébe kerültem, ahova végül egy olcsó alkoholtól és kilátástalanságtól bűzlő férfi, és gagyi tetoválásokkal televarrt húsos neje vitt el. Angolul nem beszéltek, az autójuk és a saját maguk állapotára tekintettel úgy éreztem, nem norvégokkal van dolgom. Szinte abban a pillanatban, ahogy kiszálltam tőlük, azonnal meg is állt a következő autó. Az autóban ülő fiatal srác nem tűnt valami vidámnak, eleinte szótlanul ültünk egymás mellett. Azt azért sikerült kihúznom belőle, hogy extrém messze, az 500 kilométerre lévő Narvikig el tud vinni.

Úgy tűnt, a nap hátralevő részét kínos hallgatásban fogom tölteni egy rosszkedvű sofőr mellett, de amikor legközelebb megszólalt, sikerült az én hangulatomat is a saját szintjére redukálnia. Felhívta a figyelmemet arra, hogy Narvik előtt van egy fjord, amin csak komppal lehet átkelni. A komp fizetős, és nem venné rossz néven, ha a hosszú fuvarért cserébe az ő részét is én állnám. Még csak a kihívás harmadik napján jártam, de úgy tűnt, pár óra és el is fogom bukni...

Folytatás itt