Bevallom, csaltam. Megszakítva az eddigi stoppolós sorozatot, ez alkalommal vonatjegyvásárlásra vetemedtem. Na persze csak egy szakaszra, és erre is jó indokom volt: a Dombåstól Åndalsnesig közlekedő úgy nevezett Rauma vasútvonal állítólag egész Európa egyik legszebbje, amely ráadásul csak augusztus végéig üzemel. Mivel az időjárás és a jegyárak is az én oldalamon voltak, gondolkodás nélkül szálltam fel a szerelvényre.

A vonatút valóban gyönyörű volt. Minden szép hely mellett három nyelven (norvég, angol és német) mondták be, hogy melyik irányba és mit kell nézni. Néhányszor meg is állt a szerelvény, hogy kényelmesen fényképezni tudjunk. Igaz az egészet egy kissé beárnyékolta a mogorva és barátságtalan kalauz, ráadásul az interneten beígért ingyen térképet sem találtam sehol. Viszont a leszálláskor egy szakadt és rossz karórát igen. Gyorsan megkérdeztem néhány embert a szétszéledő tömegben, nem ők hagyták-e el, de senki sem vállalta magára. Gondoltam leadom az állomáson, azonban az épületbe lépve csak az imént megismert barátságtalan kalauzt találtam, így meggondoltam magam - inkább megtartom. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy a korábbi utazások alkalmával minden jócselekedetem többszörösen kifizetődött, és ha tényleg létezik karma, akkor bizony ez alkalommal nem sok jóra számíthatok...

Åndalsnes csúnya város. A belváros 3-4 hangulatosabb utcájától eltekintve mindenhol az ipari telepek, vasúti sínek, üzemek és egyhangú épületek dominálnak.

A várost körülvevő lenyűgöző természeti környezet viszont a világ egyik legszebb fekvésű településévé teszi. Túrázni indulok, de sajnos felhősödni és sötétedni kezd, így a híresen szép kilátást csak a korábbi google képkeresések eredményei alapján tudom magam köré képzelni. Ez lenne hát a büntetésem az eltulajdonított óráért? Tizenegy körül megérkezek a csúcsra, ahol egy menedékház fogad. A sátorállítást megspórolva bevackolom magam ide éjszakára.

Imádom azokat a reggeleket, amik szép kilátással indulnak, és a másnapi pont ilyen volt. A köd a szemem előtt oszlott el, ahogy a következő hegycsúcsok felé indultam. Sajnos a vizem elfogyott és a gerincen nem is volt lehetőségem találni. A kilátás viszont lenyűgöző volt, Romsdalseggen (a hegygerinc) hamar a kedvenc norvég helyemmé vált.

Végül leértem és stoppolni kezdtem Ålesund felé. Pár óra alatt meg is érkeztem a tengerparti városkába, de maga a stoppolás is tartogatott érdekes helyzeteket. Az első fuvart adó nő például türelmemet kérve megállt egy temetőnél, pár percig imádkozott egy sírnál, aztán mintha mi sem történt volna, visszaült és viccelődve, nevetgélve vitt tovább. A második autóban ülő németek sörrel és öko-bio-vegán zöldségmix-szel kínáltak, majd a kedvemért kerülő úton mentek. A harmadik és egyben utolsó sofőröm pedig az Ålesund fölötti hegyre is felvitt, majd miután hallotta, hogy terveim között a Trollstigen is szerepel, biztosított róla, hogy ma épp arra vezet a lánya és majd felhívja, hogy álljon meg nekem.

Ålesund egy átlagos norvég városka. Belülről. De föntről nézve egy valódi tengerparti ékszerdoboz. A több ízben Norvégia legszebb városává választott település esetében is igaz, amit pár sorral feljebb már megfogalmaztam és ami Norvégia kapcsán mindig eszembe jut - vagyis, hogy ebben az országban a természettel egy mérnök sem lenne képes felvenni a versenyt.

Rövid városnézés után stoppolni próbáltam. Tekintettel arra, hogy a vékony félszigetre tömörített város igen elnyúlt formát mutat, hosszú sétára számítottam, de szerencsére elég gyorsan megálltak. A kocsiban egy Hollandiában tanuló ausztrál fiú és az őt meglátogató anyja fogadott. Olyan sokat beszélgettünk, hogy véletlenül túl is mentek azon a helyen, ahol ki kellett volna szállnom. Kiszálltam, átfutottam az út túloldalára és elkezdtem visszafelé stoppolni. Elég rossz stoppolós helynek bizonyult ez az autós pihenő, majdnem egy órát kellett várnom a következő fuvarra. De legalább újra a helyes úton voltam, mondhatnám úgy is, hogy jó útra tértem.

A következő néhány órában eljutottam majdnem egészen a Trollstigenig. (Végül mégsem vett fel a korábban megismert nő lánya.) Sajnos csak majdnem, mert utolsó pillanatban úgy döntöttem kihagyom ezt, és inkább gyalogosan, a Reinheimen Nemzeti Parkon keresztül levágom a híres autóutat. Este 10 körül vertem fel a sátramat a völgyben, másnap hatkor keltem.

Úgy terveztem, hogy legkésőbb kilencre elérem az országutat, ahonnan már könnyedén kistoppolhatok a főútra. Végül egy hosszú és kimerítő gyaloglás után 11-kor váltotta fel a nedves, mocsaras talajt az aszfalt. Közben megfájdult a térdem és kezdtem elég éhes is lenni. A valódi tortúra azonban csak ezután jött. Az út teljesen üres volt, autók nélkül pedig igen nehéz stoppolni. Kénytelen voltam még egyszer annyit gyalogolni, mint amennyit már magam mögött hagytam. A telefonom közben már majdnem lemerült, így inkább ki is kapcsoltam.

Végül, amikor már szürreálisan hosszú ideje koptattam a bakancsom a betonon, mégiscsak visszakapcsoltam, hogy leellenőrizzem, merre megyek. Természetesen rossz irányba. Miközben dühösen visszatettem a zsebembe a telefont, elgondolkoztam azon, milyen nehéz is lenne az élet nélküle. Nemcsak, hogy rögtön el is tévedtem, de a telefon nélkül fel sem tudtam volna hatkor kelni. Alig élő emberi roncsként kapaszkodtam fel végül a főútra délután három körül. Lábaim remegtek a kimerültségtől, gyomrom égett az elmúlt 24 órában normális étel helyett elfogyasztott áfonyáktól, és kezdtem belátni, hogy márpedig tényleg létezik karma.

Izzadtam és büdösen hazastoppoltam. Mikor kiszálltam az utolsó autóból, gyorsan a közeli coop mögötti konténerekhez futottam egy kis étel reményében.  Sajnos néhány fürt banánon kívül semmit sem találtam, csalódottan csuktam vissza a tetejét. Majd miután észrevettem, hogy nincs nálam a telefonom, gyorsan újra kinyitottam. Átforgattam a konténer belsejét, kipakoltam a hátizsákom, végigtapogattam az összes zsebem, de nem...úgy tűnik az autóban felejtettem a mobilt.

Amikor a zsebeim átforgatása közben a kezembe akadt a karóra, arra gondoltam, hogy milyen könnyen eltévedtem telefon nélkül...a jövő hétvégi túra így elég izgalmasnak ígérkezik!