Folytattam az utam dél felé. Hamarosan elértem a Botteni-öböl partján fekvő Kemi városát, ahol egy kis kukázás után zátonyra futottam. Magam mögött hagyva Lappföldet, az északiak viszonylagos nyitottsága után, itt igazán megtapasztalhattam a finn zárkózottságot. Órákig álltam az autópálya lehajtón, és semmi jel nem utalt arra, hogy ebből a helyzetből is kiment majd valaki. Besötétedett és már egyik lábujjamat sem éreztem. Nem volt más választásom, elindultam a sötét autópálya mentén alvóhely után nézni.

Előző rész

Annyira, de annyira hülye vagyok! Nem messze attól a helytől, ahol órákig álltam, volt egy kisebb parkoló. A legelső autós, akit megkérdeztem egy hanyag "oké, miért ne" -féle vállrándítással felelt arra, hogy el tudna-e vinni Ouluig. Az autóban ülve elgondolkoztam, hogy vajon ez is beilleszthető-e az antiszociális finnek sztereotípiájába. Nem szeretnek idegennek megállni, de szemtől szembe elutasítani valakit, azt még kevésbé? Mindenesetre innentől kezdve csak végszükség esetén stoppoltam a klasszikus, hüvelykujjas értelemben. Helyette a benzinkutak, parkolók és autós pihenők sofőrjeinek a zaklatására helyeztem a hangsúlyt.

Sztereotípia ide vagy oda, általában nagyon barátságos sofőrökkel hozott össze a sors. Többen is felajánlották, hogy náluk éjszakázhatok, amit szívesen el is fogadtam volna, ha nem lettek volna már leszervezve a couchsurfinges szállásaim. Egy alkalommal még közös ismerőst is találtunk az egyik alkalmi sofőrömmel folytatott beszélgetés során!

Az éjszaka közepén érkeztem meg Ouluba. Ezt a várost kétszer gyalogoltam keresztül: éjjel az autópályától a szállásadóm lakhelyéig, aztán néhány órával később visszafelé. Ez a kétszer néhány kilométer nyilván nem sok, de talán nem is sokkal kevesebb, mint amennyit a város érdemel. A helyzet az, hogy Észak-Finnország lélegzetelállító erdei és Dél-Finnország gyönyörű városai között, Rovaniemitől Raumáig egy kiterjedt "unalom-öv" húzódik, ahol sem a városok, sem a természet nem nevezhető különösebben egyedülállónak.

Tudom, szívtelen vagyok Finnországgal szemben, múltkor is mennyi hülyeséget hordtam össze róla... Mentségemre és az ország mentségére szóljon, hogy Norvégiából érkezve senkit sem könnyű lenyűgözni. Szóval éppen az unalmas oului autópálya felhajtón stoppoltam másnap reggel, amikor egy rendőrautó állt meg:

- Jó reggelt, mit művel? Itt nem lehet stoppolni.

- Jó reggelt. Nem az autópályán vagyok, csak a felhajtón. Itt még lehet.

- Tényleg?

- Igen.

- Ja, akkor jó. Viszlát!

Ugyan az a határozott igen inkább blöff volt, mint a vonatkozó jogszabályok valódi ismerete, de működött. Hamarosan megállt egy autó, majd benzinkútról benzinkútra stoppolva estére eljutottam a közép-finnországi Vaasáig. Unalom-öv ide vagy oda, Vaasában azért annyi érdekesség mindenképpen van a kicsi de takaros belvároson kívül, hogy a város forgalmas főutcája szinte átmenet nélkül változik autópályává.

Valahol a kettő között próbáltam másnap stoppolni, de az időközben kialakult hatalmas hóviharban még egy helyben állni sem volt egyszerű. Az első óra után megfordult a fejemben, hogy visszagyalogoljak szállásadóim albérletébe megvárni, hogy véget érjen ez az ítéletidő. Tekintve, hogy a maximum két napra lévő Helsinkiből induló gépem felszállásáig még 5 napom volt, akár meg is engedhettem volna ezt a luxust! De aztán arra gondoltam, hogy amit én "ítéletidőnek" nevezek az valószínűleg a finn tél, és nem ér öt nap alatt véget. Végül tehát maradtam, és egy újabb óra után meg is állt egy idős finn nő, akinek az autójában végre kiolvaszthattam mind a 10 átfagyott ujjamat.

Vaasa és Turku között, Délnyugat-Finnországban találhatjuk az ország mezőgazdasági értelemben vett súlypontját. Az autópálya mentén szinte megszakítás nélkül sorakoznak az üvegházak és szántóföldek. Magas szintű öntözőrendszerek és nagy birtokméretek jellemzik a területet. Az "unalmas" országrész tehát ugyan tájképileg meg sem közelíti, de termőföldei tekintetében sokszorosan lehagyja Lappföldet.

Egy idős, angolul nem értő finn bácsi éppen a földjére tartott, amikor felvett engem. Szó szerint a semmi közepén rakott ki tehát, ezért kézzel-lábbal elmagyarázva sikerült egy üzletet kötnöm vele. Én egy órát segítettem neki dolgozni a fagyott krumpliföldön, ő cserébe ezután elvitt a következő nagyobb városig, ahol már lehetőségem nyílt egy benzinkúton új fuvart találni

Hamar találtam is egy srácot, aki nem bánta megosztani velem a Volvóját Turkuig. Az autóban ülve újra elgondolkoztam a reggeli dilemmámon. Akár már aznap estére Helsinkibe érhettem volna, de mit kezdenék a vártnál simábban menő stoppolás miatt felhalmozódott extra napokkal? Habár kacérkodtam olyan gondolatokkal, mint elkompozni Szentpétervárra, Észtországba vagy az Åland-szigetekre, de feltételeztem, hogy ezek nagyon drága mulatságok lennének.

Végül a sofőröm és az aznapi szállásadóm segítségével sikerült döntést hoznom. A szentpétervári komp az én pénztárcámhoz mérten valóban túl drága volt. Észtországban már jártam, így az Åland-szigetek mellett döntöttem, amelyeket egy viszonylag olcsó kompjárat köt össze Turkuval. Habár az "olcsó" is több mint a kihívásomban megfogalmazott "ingyen", de az eredeti ötlet meghosszabbításával már eddig is megspóroltam annyi pénzt, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül váltsak jegyet másnap reggel Turku kikötőjében.

Izgatottan nyújtottam oda a bankjegyet a pénztárosnak. Egyrészt mert különös érzés volt újra pénzhez nyúlni, másrészt mert Åland izgalmas geopolitikai fekvése miatt már régóta érdekelt a Finnország és Svédország között fekvő szigetcsoport. Åland ugyanis nem csak földrajzilag, de politikai értelemben is a két ország között található.

Folytatás itt