Bő egy hét alatt eljutottam pénz nélkül a kontinens legészakabbi pontjára. Ott álltam és a hátizsákomban felhalmozott ételmennyiségre meg a következő napok leszervezett couchsurfinges szállásaira gondoltam. Már úgy belejöttem a stoppolásba is. Miért is ne hosszabbítanám meg a pénz nélküli életemet egészen Helsinkiig?

Előző rész

Miközben kínai barátaim feleresztették a drónjaikat, én körbesétáltam a kis területen. A Nordkapp egyetlen épülete egy hosszú látogatóközpont volt, benne étteremmel, mosdóval, kiállítással és a norvég turizmus kihagyhatatlan elemének számító troll szobrokkal. Az épület déli oldalán a parkoló, az északin pedig az emblematikus földgömb állt. Keletre tőle egy kisebb park tele viking stílusú műalkotásokkal, nyugatra pedig a Nordkappot meghódító II Oszkár király emlékműve. Ő tette ismertté a kontinens legészakabbi pontját.

Habár nem volt a látogatóközpontban olyan prospektus, ami kihagyta volna az utóbbi mondatban megfogalmazott "legészakiabb pont" kifejezést, ez azért nem annyira egyértelmű. Ironikusan, pont a király emlékműve mögött pár kilométerrel van egy nyúlvány, amely - nem sokkal ugyan - de északabbra nyúlik a földgömb által szimbolizált és turisták által látogatott északi foknál. De nem csak ez vet fel kérdéseket.

Messziről tekintve Európa térképére mindez nem tűnik fel, de ez valójában egy sziget, ahova csak egy tengeralatti alagúton keresztül juthat ki a látogató. A szigorúan vett "kontinens" legészakabbi pontját tehát ne itt keressük, hanem 60 kilométerrel keletebbre. Ha viszont a szigeteket is beleszámítjuk, adódik a kérdés, hogy milyen északra számít még európainak egy sziget. Svalbard? Ferenc József-föld? Grönland? Precízen fogalmazva tehát a földgömbszobor az európai kontinens jeges-tengeri selfterületeinek legészakabbi, autóval megközelíthető pontja. Ez persze nem mutatna olyan szépen a szóróanyagokon...

A kötelező fényképek elkészülte után visszaautóztam a kínaiakkal Honningsvågba. Meghosszabbított kihívásomra és a sötétségre tekintettel hazafelé ugrottam egy fejest a helyi szupermarket konténereibe. Szerzeményeim - egy halolaj, néhány joghurt és egy kakaóital - minősége iránt nem kellett aggódnom. Itt olyan hideg volt, hogy a frissen lejárt termékek lényegében egy mélyhűtőben vártak rám. Szállásadóim nemcsak, hogy nem undorodtak el szerzeményeim eredetétől, de kiderült, hogy ők is gyakori látogatói a kukáknak.

A vacsora után különös járművekkel szaunába indultunk. Abból a jól felszerelt iskolából ugyanis, ahol szállásadóm földrajzot tanított a szauna sem hiányozhatott. Mivel neki tanárként kulcsa volt hozzá, általában ott töltötte az estéit. A szaunázás után, utolsó Norvégiában töltött éjszakámon végre megjelent néhány igazán látványos sarki fény is.

Másnap reggel nekik ajándékoztam a halolajat, és stoppolni kezdtem Finnország felé. Nem sokkal később a helyi nyugdíjasklub kisbusza állt meg, amint éppen a havonta esedékes kirándulásra tartott. Kaptam egy üveggel a kólájukból, és mire másfél órával később kiszálltam a kereszteződésnél, egészen össze is barátkoztam a mellettem ülő nénivel. Egy újabb fuvarral egy újabb kereszteződéshez jutottam, ahol az ujjam felemelésétől számított 1 másodpercen belül meg is állt a következő autós.

A finn határ előtti utolsó nagyobb városba, a szinte csak lappok által lakott Karasjokba tartott, ahol egy éttermet üzemeltetett. Azt ígérte, megkéri a Finnországból ingázó szakácsát, hogy ha hazafelé lát egy stoppost, vegye fel. Megköszöntem, de szerencsére nem kellett kivárnom a szakács munkaidejének végét. Időközben lement a Nap, és a Golf-áramlattól fűtött partoktól távolodva a hőmérséklet is drámaian zuhanásnak indult. Magyarul sötét volt és hideg, mire a határhoz értem.

Megpróbáltam a határ finn oldalán folytatni a stoppolást, de alig egy óra múlva fel is adtam. Visszasétáltam a határállomáshoz, hogy megkérdezzem, ott alhatnék-e, ám ekkor megpillantottam egy kamiont, amint éppen bekanyarodott a vámiroda elé. Miközben én az épület előtt vártam a sofőrre, vicces jelenet játszódott le. Az egyik elhaladó autóban ülő norvég nő látványomra kérdően lelassított, mire én egy olyan határőrös "haladjon csak" legyintéssel jeleztem, hogy menjen csak. Ő valószínűleg a mai napig azt hiszi (talán a láthatósági mellényem miatt), hogy határőr voltam.

Miután megjelent a kamion sofőrje, megkérdeztem tőle, el tudna-e vinni egy darabon. Ő nem bánta, sőt azt mondta akár egészen Helsinkiig vele tarthatok. Ez túl egyszerű befejezése lett volna a kihívásnak, így inkább az éjszaka és Lappföld közepén - az autó hőmérője szerint -19 fokban - Inariban elbúcsúztam tőle. Nem telt bele pár percbe, hogy elátkozzam magam ezért a döntésért.

A csontrepesztő hideg mellett más gondjaim is akadtak. Nem volt leszervezett szállásom, nem volt több ételem és a telefonom is lemerült a hasztalan wifi-keresés közben. Ráadásul a finn benzinkutakon már nem fogadták el a csodatermoszomat sem. Élelem után néztem, de a város összes kukája le volt zárva. Alvóhely után néztem, de a legjobb, amit találtam egy belvárosi kápolna volt. Benyitottam. A pap elzárkózott attól, hogy a templomban éjszakázzak, de azonnal hozzátette azt is, hogy hazavisz magához.

Kikocsikáztunk a városból egy fenyőerdő közepén álló hatalmas épülethez. A padlón rénszarvasmintás szőnyeg, a fürdőszobában szauna, a kandallóban lobogó tűz, a faasztalon friss gyümölcsök, a panorámaablakok túloldalán pedig az érintetlen lappföldi tajga fogadott.

A vacsora alatt elmesélte, hogy a délszláv háború idején misszionáriusként szolgált Boszniában, így Magyarországra is több alkalommal eljutott. A rénszarvas elfogyasztása után felfűtötte nekem a szaunát, majd amíg én bent izzadtam, megvetette nekem az egyik kényelmes ágyat is. A sok kedvesség ellenére, mosolyogni sosem láttam. Szótlan volt, és egész tartózkodásom alatt valamiféle gyanakvó távolságtartást éreztem a tekintetében.

Reggel forró teával, sajttal és frissen kisült karéliai lepénnyel várt. A kis lepényekre kent vaj sisteregve olvadt rá a meleg pékségre. A sajtot különleges módon ette: kis cafatokra tépte és beledobálta a forró teába, majd a tea elfogyasztása után csipegette ki a bögre aljáról. Habár azt mondta, ez finn szokás, a későbbiekben minden finn undorral vegyes rácsodálkozással utasította vissza ezt az állítást. A reggeli után elbúcsúztam tőle és visszagyalogoltam a főútra, ahova már reflexszerűen feltartott hüvelykujjal érkeztem.

Egyébként a sok stoppolástól a jobb kesztyűm nagyujja foszladozni kezdett, úgyhogy amikor éppen nem jött autó, ökölbe szorítva melegítettem az átfagyott ujjaimat a kesztyű belsejében. A bokáig érő hóban állva előbb-utóbb a lábujjaim is átfagytak. Megtehettem volna, hogy kipattintom az egyik ujjmelegítőt, de ahhoz le kellett volna vennem a bakancsomat, úgyhogy inkább rugózva, szökdécselve, guggolgatva próbáltam tartani a vérkeringést. A legtöbb antiszociális finn persze sosem venne fel egy idétlen jégtáncot járó stoppost (bár más fajtát sem), de volt olyan is aki pont emiatt állt meg.

Egyébként ahogy távolodtam Norvégiától, úgy növekedett az átlagos várakozási idő. A norvég 20 perchez képest itt már inkább 50 volt. A finnek hírhedt zárkózottsága ugyanúgy benne volt az előző esti pap tekintetében, mint minden sofőrében, aki engem megpillantva zavarba jött és megpróbált úgy tenni, mintha észre sem vett volna.

Igaz, emiatt ritkábban álltak meg, viszont a stoppolás kitűnő szűrőnek is bizonyult a nem antiszociális finnek szakszerű leválogatásához: aki megállt az mind nyitott, kedves és beszédes ember volt, többnyire vállig érő hajjal és metálzenével a rádióban. Egy nem vállig érő hajú és nem metálzenét hallgató buszvezető különösen barátságosnak tűnt. Saját állítása szerint eddig az összes stopposnak megállt, sőt megemlített egy telefonos alkalmazást is, ahol ő mindig "meghirdeti" az útjait. Félúton betértünk egy útszéli vendéglőbe, ahol meghívott egy kis áfonyalekváros húsgombócra és pudingra.

Egy rövid fagytánc után már egy metálos sofőr mellé kerültem, aki egészen Rovaniemiig elvitt. Észak-Finnország legnagyobb városát, a sarkkörön fekvő Rovaniemit Lappföld fővárosának is szokás nevezni, de ismertségének a 99%-át egyetlen embernek köszönheti: Joulupukkinak. Itt - illetve a város mellett felhúzott takaros kis Mikulásfaluban - lakik ugyanis Ő. Az egyetlen, az igazi, a lappföldi. Joulupukki, a Mikulás.

Természetesen ki nem hagytam volna a látogatást. Gyermeki izgalommal álltam be az irodája előtt kígyózó sorba. Az irodája előtt álló két manó megkérdezte a nevem, és hogy honnan jöttem, aztán felhívták a figyelmemet arra, hogy bent nem fényképezhetek, azt csak a fényképészmanó teheti meg, akitől a beszélgetés végén néhány euróért megvehetem a képeket.

Joulupukki valami varázslatos képessége folytán már tudta a nevemet, és azt is, hogy honnan jöttem. Sajnos utóbbi irányába terelődött a rövid beszélgetés témája. Azért sajnos, mert szülővárosomnak, Pécsnek és Neki nem feltétlenül felhőtlen a kapcsolata 2015-ös, nagy csalódottságot okozó látogatása óta. Mindenesetre azt mondta, jól viselkedtem, és boldog karácsonyt is kívánt. A fényképészmanó megörökítette, ahogy kezet rázok vele, majd kisétáltam a másik oldalon. A falakon korábbi látogatók képei csüngtek, íme két kedvencem:

Az irodának otthont adó hatalmas, tornyos épület mellett található a posta (ide érkeznek a Mikulásnak küldött levelek), egy nagy világóra, néhány szuvenír bolt, hotel meg étterem. Az iroda tornyát meg a világórát egy hosszú kék lézerszerű drót köti össze, amely a sarkkör futását hivatott szimbolizálni. Ez nem egészen igaz: GPS-em mérései szerint Joulupukki irodája 12 szögperccel (kb 33 kilométerrel) a valódi sarkkörtől délre fekszik.

Az egyik szuvenír bolt kínai származású segédmanója megmutatta, merre tudok eljutni Rovaniemi központjába. Megérkezve a városba azonnal megértettem, miért kellett egy külön falut felhúzni Joulupukki köré. Rovaniemi minden volt csak az a romantikus, titokzatos, lappföldi havas városka nem, amire a Mikulás lakhelyeként asszociálnánk. Hatalmas betonépületek, latyak, jellegtelen utcakép, szmog, panelek, gyárak és dugóban káromkodó autósok.

Akinek az utóbbi mondattal sikeresen leromboltam a fél gyermekkorát, jobb ha nem is olvas tovább. A turizmusban dolgozó szállásadóm fájdalmasan nyers szavai következnek a Mikulásbizniszről:

Aki itt turistákkal foglalkozik tudja, hogy van egy nagyon szigorúan vett dogma. Soha, semmilyen körülmények között nem szabad úgy fogalmaznunk, amiből az jönne le, hogy a Mikulás csak mese. Sőt kötelező titokzatos tisztelettel beszélnünk róla. Legjobb, ha nem is a nevén nevezzük, hanem névmásokkal utalunk rá, mintha Isten lenne vagy Voldemort. Szóval idegenvezetőként arra a kérdésre, hogy milyen gyors egy rénszarvas, pontos értéket kell adnom, de arra, hogy a Mikulás rénszarvasai, hogyan jutnak el egy éjszaka alatt minden háztartásba azt, hogy ők csodarénszarvasok. Joulupukkiból egyébként sem csak egy van. Ha jól tudom jelenleg négyen vannak, naponta váltják egymást. Szezonban persze mindenki meghívja, ilyenkor sok helyre teljesen amatőröket küldenek. De komolyan: mit érdekel egy dél-koreait, hogy a bevásárlóközpontban ülő Mikulás civil életében egy külvárosi autószerelő? Szakálla van, Lappföldről jött, türelmes a gyermekekkel, ennyi! Egyébként nekik sem könnyű ám. Napi hét órában minden betérő barmot türelmesen végighallgatni...és egy pillanatra sem eshet ám ki a szerepéből! Ezen kívül nem árt ha minden nyelven ismer egy-két kedves kifejezést meg köszönést, és többé-kevésbé tudja a világ összes országának a fővárosát is. A valóság az, hogy a Mikulásról és a segítő manóiról szóló mese itt fájdalmasan igaz, bár nem olyan mesés. Errefelé minden turizmussal foglalkozó ember egy kis fogaskerék a nagy Mikulásbizniszben.

A maffiahálózatként felvázolt lappföldi mikulásturizmus megismerése után már meg sem kottyant másnap Donald Trump győzelmének a hírére ébrednem.

Folytattam az utam dél felé. Hamarosan elértem a Botteni-öböl partján fekvő Kemi városát, ahol egy kis kukázás után zátonyra futottam. Magam mögött hagyva Lappföldet, az északiak viszonylagos nyitottsága után, itt igazán megtapasztalhattam a finn zárkózottságot. Órákig álltam az autópálya lehajtón, és semmi jel nem utalt arra, hogy ebből a helyzetből is kiment majd valaki. Besötétedett és már egyik lábujjamat sem éreztem. Nem volt más választásom, elindultam a sötét autópálya mentén alvóhely után nézni.

Folytatás itt