Először csak a Guineai-öböl homályos partvonala, majd ahogy lejjebb ereszkedtünk, a talaj messziről is kivehető, jellegzetes vöröses színe vált láthatóvá. Fák, bokrok, háztetők, kisbuszok, robogók...egyre több részlet bukkant elő. A háztetők sűrűsödni kezdtek alattunk, s a földutakat is felváltotta a piszkos aszfalt. Megérkeztünk a főváros fölé. Olyan alacsonyan szálltunk, hogy szinte be lehetett látni az ablakokon is, és itt nem a tetőablakokra gondolok. Egy nagyobb kanyar után megjelent alattunk a kifutó, és szinte abban a pillanatban egy nagy zökkenéssel landoltunk is rajta. A gép még mindig nagy sebességgel robogott, amikor kezdtem felfogni, mi is történik: tíz hónapnyi afrikai kalandom éppen kezdetét vette.

A következő egy órában felvettem egy kis ghánai pénzt (cedi), átkeltem a terminálon, és mivel sem a drogkereső kutyák, sem az oltásaimról szóló igazolást és a vízumomat leellenőrző ghánaiak nem találtak rajtam semmi fogást, könnyen el is jutottam az érkezési oldal mosdójáig. Itt, a zárt ajtók mögött úgy változtam át skandináv utazóból afrikaivá, mint Kafka emberből bogárrá. Felesleges ruháimat a hátizsákomba gyűrtem, vastagon bekentem magam naptejjel és befújtam magam szúnyogriasztóval. Karimás sapka, napszemüveg, és már indultam is. Ki a mosdóból, majd a repülőtér épületéből is.

Mintha szaunába nyitottam volna, úgy csapta meg az arcomat a forró afrikai szél, de ezt felfogni sem volt időm, mert a széllel egy időben több tucatnyi taxis is rám vetődött az összes elképzelhető oldalról. Mindenki kiabált valamit, valaki csak annyit, hogy "Isten hozott Ghánában", valaki hoteleket ajánlgatott, valaki egyéni városnézésekre akart rávenni, a többiek pedig csak megpróbálták eladni a termékeiket. Annyi mindent árultak és ajánlottak, hogy úgy éreztem, csak itt, a repülőtér bejáratában el tudnám verni a következő három hónapra szánt összes pénzemet.

Nekem azonban fontos küldetésem volt. Első teendőmként ugyanis a vízumokat terveztem beszerezni, amelyek közül a legfontosabbnak, s mintegy legbonyolultabbnak Malié ígérkezett. Előzőleg rákerestem a nagykövetségre, és megjelöltem a helyet a térképemen. Laza 5 kilométerre volt a repülőtértől, úgyhogy azt gondoltam, egy kis akklimatizációs sétának ez pont megteszi majd.

Így - miután keresztülvergődtem a taxisok gyűrűjén - határozott léptekkel a térképemen megjelölt hely felé vettem az utam. A hőség borzalmas volt, és ezt csak még elviselhetetlenebbé tette a nehéz hátizsák és a nagykövetség kedvéért viselt kicsit elegánsabb stílusú fekete hosszúnadrág. (Úgy olvastam, ez Afrikában fontos.)

Lógó nyelvvel, csurgó homlokkal és átizzadt pólóban jártam a poros utcákat, miközben az itt-ott guggoló, robogón henyélő vagy a romos fémkunyhókból kikiabáló férfiak rendszeresen megpróbáltak letéríteni a pályámról. De az egyetlen dolog, amire figyeltem, az a térkép volt. Az alapján pedig hamarosan a nagykövetséghez érek! Sebtében megfésültem magam a kezemmel, összeszedtem a legszebb angol szókincsem, és felkészültem a hivatalos látogatásra, hiszen már csak pár háznyira voltam a vízumomtól. Már csak egy házra, mindjárt ott vagyok.

Mindjárt...óóó. Természetesen semmi sem volt ott, ahol a nagykövetségre számítottam volna.

Nem baj, nem adtam fel. Folytattam a sétát, annyi kivétellel, hogy most már szóba álltam a "fehéremberező" helyiekkel is. Megkérdeztem, tudják-e, merre van Mali nagykövetsége. Mindenki tudta, valószínűleg tehát tényleg itt volt néhány utcára.

Az első ember ezt mondta: "Mali, Mali. Persze, hogy tudom! Menj tovább egyenesen addig a kereszteződésig ott szemben! Ott lesz valahol a közelben, a sarkon áll egy rendőr, kérdezd meg őt!"

Aztán a rendőr: "Igen, ebbe az irányba menj, és a második utcán fordulj balra! Ott van a nagykövetség mindjárt a sarkon, majd ott megmutatják!"

A második baloldali utcasarkon álló ember: "Ezen az utcán menj lefelé a körforgalomig! Ott kérdezz meg valakit!"

Itt már kezdett gyanús lenni, de azért elgyalogoltam a körforgalomig, és megkérdeztem valakit: "Mali? Igen, itt van nem messze. Fordulj jobbra, és menj körülbelül 200 métert a bankig, ott lesz mellette!"

A banknál: "Menj egyenesen tovább a kereszteződésig, aztán kérdezd meg..."

Itt untam meg, leültem. Vetettem egy pillantást a térképemre, amely szerint már majdnem három kilométert jöttem azóta, hogy az első útbaigazító azt mondta, hogy a nagykövetség az utca végén lesz. A Nap elviselhetetlenül égetett, a homlokomra kent naptej a szemembe folyt, pólóm pedig az izzadságtól a testemre tapadt. Szomjas voltam meg éhes, de nem mertem addig költeni, amíg nem voltam tisztában a helyi árakkal. Ritkán éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak.

Nem mondom, hogy újult erővel, de végül mégiscsak felálltam, és megkérdeztem az egyik szembejövőt, ez a párbeszéd zajlott le:

- Mali nagykövetsége? Persze, hogy tudom, itt van nem messze, az utca másik végén kérdezd meg...

- Tényleg ott van? Tényleg tudod, hogy ott van? Már sok ember mondta ugyanezt, de végül nem találtam meg, pedig már egy órája keresem.

- Hát...akkor inkább mondjuk azt, hogy nem tudom. Sok sikert!

Megkérdeztem a következőt:

- Mali? Tudom hát!

- Tényleg tudod?

- Igen, tényleg. Errefelé volt régebben, most már a belvárosban van.

- Mi a címe?

- Nincs címe, ez Afrika. Mondd csak azt a taxisnak, hogy "Mali nagykövetség", tudni fogja.

Sem taxizni nem volt kedvem, sem abban nem hittem, hogy majd a taxis tényleg ismeri a valódi nagykövetséget, de újdonsült barátom eddigre már le is intett egy taxit, és helyi nyelven elmondta neki a bajomat. Végül, annyira nem is volt drága, és már elég fáradt is voltam, úgyhogy beszálltam.

Végre-valahára beléptem a nagykövetség kapuján. Mosolyomat hamar letörölte az arcomról az aktuális ügyintéző, amikor elszavalta, mennyi mindenre lenne szükségem a vízumhoz. A napi 100 dolláros fedezetigazolás, a meghívólevél, az oda-vissza szóló repülőjegyek és a hotelfoglalások még normális szívatásnak számítanak világszerte, de első ízben kértek tőlem vízumhoz önéletrajzot és motivációs levelet is.

Motivációs levelet! Arról, hogy miért akarok Maliba utazni. Mintha egy állásra jelentkeztem volna!

"Fenébe Malival, maximum kikerülöm Elefántcsontpart felé!" - gondoltam, miközben dühösen elhagytam az épületet. A következő küldetés az volt, hogy egy kellemes városnézés során wifit találjak, vegyem fel a kapcsolatot couchsurfinges szállásadómmal, aztán jussak el hozzá.

Az első tévedésem az volt, hogy azt hittem, a belvárosban lesz mit nézni. A belváros lényegében egy hatalmas piac volt, és csak annyiban különbözött a külvárostól, hogy sűrűbben voltak az épületek és sokkal több autó, motor, ember meg állat volt mindenfelé. Ugyanakkor úgy is fogalmazhatunk, hogy pont emiatt túl sok minden néznivaló volt.

Minden hangos, minden színes, minden gyors, és minden mindig mindenhol.

A piaci zűrzavarban rikító ruhás asszonyok énekeltek, autók dudáltak, motorok berregtek, gyerekek bömböltek, rádiók harsogtak, és mindemellett percenként le is szólítottak engem ismeretlen emberek. Egzotikus, sosem látott ételek erős szaga és a portékájukat a fejükön cipelő nők hada terelte el a figyelmem. Bokáig érő szemét és fekete szmog. Mezítlábas kisgyerekek és verekedő férfiak. Alkudozó asszonyok és végtag nélküli koldusok. Köpködő járókelők és kóbor állatok. Ez Accra belvárosa.

Második tévedésem az volt, hogy azt hittem, lesz esélyem wifit találni.  Természetesen nem volt, így ismét kérdezősködni kezdtem. Eddigre már nagyon fáradt, szomjas és éhes voltam, kezdett elegem lenni az egészből. A legtöbben csak ugyanúgy segítettek, mint a nagykövetség keresésekor, de volt egy ilyen párbeszéd is, angolul írom:

- Excuse me, do you know where can I find wifi?

- Wife? Sure, come with me, I have a sister!

Utólag már én is csak nevetek a félreértésen, de akkor nem volt még mosolyogni sem energiám.

Fényképezni sem volt egyszerű. Két fajta afrikait tudtam beazonosítani az első néhány órám alatt:

- Aki, ha azt látja, hogy éppen fényképezem (még ha nem is őt), veszekedni kezd és pénzt kér, illetve

- Aki, ha azt látja, hogy van nálam kamera, megkér, hogy fényképezzem őt is le.

Végül szerencsére találtam valakit, aki pénzt sem akart kérni, azt sem akarta, hogy lefényképezzem, a nővérét sem ajánlotta és még azt is tudta, hol tudok wifizni.

Egy telefonüzlethez vezetett, ahol fizetés után valóban lehetőségem volt végre kapcsolatba kerülni a nagyvilággal. A csatlakozás után tizedmásodpercenként felcsengő üzenethangokat figyelmen kívül hagyva, célirányosan a szállásadómnak írtam először. Ahogy a válaszából kiderült, a városon kívül lakik, és hiába fizettem be egy órára a netet, azonnal el kell indulnom, ha el akarom kerülni az öt órai dugót. Már arra sincs esélyem, hogy busszal keresztüljussak a városon, bizony taxiznom kell.

A taxi körülbelül 10000 forintba került, ennyit én repülőjegyekre szoktam költeni. Sajnos tényleg nem volt más választásom. A szállásadóm közben elmondta, hogy a hotel, ahol lakni fogok, tényleg ilyen messze van, de legalább gyönyörű tengerparti környezetben, távol a város zajától. Ezt ugyan nyugtatásnak szánta, engem csak még jobban összezavart. Hotel? Én nem hotelben akartam aludni!

Hosszú vívódás után beültem az autóba. Hátradőltem az anyósülésen, és gondterhelt arccal bámultam a tájat. 24 órája még Stockholmban voltam, most pedig egy valódi afrikai dugóban szlalomoztunk éppen. Nagyon éhes voltam, ettem néhányat azokból svéd fekete cukrokból, amiket azért hoztam, hogy azoknak az afrikaiaknak is tudjak adni valamit, akiket majd nem kedvelek.

Fejemben megannyi sötét gondolat csapongott a nagykövetről, az engem le-leszólítgató járókelőkről, a taxisról, a szállásadómról meg úgy általánosságban erről az egész büdös, koszos és túlzsúfolt városról.  Csak az elmúlt 3 órában annyit költöttem, amennyit 3 nap alatt terveztem volna, pedig enni-és innivalót nem is vettem. És még lehet, hogy a szállásért is fizetnem kell. Meg taxizgatnom oda-vissza? És Maliba hogyan fogok bejutni? Hogyan fogom kibírni ezt a tíz hónapot? Nincs ebben semmi egzotikus meg kalandos, ez tisztán szenvedés. Megfogadtam magamban, hogy megnézem, mikor és mennyiért tudnék visszarepülni Európába. Mialatt kettesével tömtem magamba az undorító svéd cukorkákat, azon gondolkoztam, hogy már most mennyire utálom Afrikát...

Folytatása itt