Fejemben megannyi sötét gondolat csapongott a nagykövetről, az engem le-leszólítgató járókelőkről, a taxisról, a szállásadómról meg úgy általánosságban erről az egész büdös, koszos és túlzsúfolt városról.  Csak az elmúlt 3 órában annyit költöttem, amennyit 3 nap alatt terveztem volna, pedig enni-és innivalót nem is vettem. És még lehet, hogy a szállásért is fizetnem kell. Meg taxizgatnom oda-vissza? És Maliba hogyan fogok bejutni? Hogyan fogom kibírni ezt a tíz hónapot? Nincs ebben semmi egzotikus meg kalandos, ez simán szenvedés. Megfogadtam magamban, hogy megnézem, mikor és mennyiért tudnék visszarepülni Európába. Mialatt kettesével tömtem magamba az undorító svéd cukorkákat, azon gondolkoztam, hogy már most mennyire utálom Afrikát...

Előző rész

Sötét gondolataim álomba ringattak, és csak arra keltem fel, hogy ráfordultunk egy erősen kátyús útra. Negyedórás zötykölődés után megállt a kocsi, és kiszálltunk. Tényleg a tengerparton voltunk, az egyre narancssárgább színű ég alól összetéveszthetetlenül morajlott a végtelen óceán.

Szállásadóm - egy helyi nő, nevezzük mondjuk Ellennek - valóban egy hotel felé vezetett. Kiderült azonban, hogy ez csak a munkahelye, és azért itt szállásol el, mert nála, otthon nem lenne hely. Fizetnem tehát szerencsére nem kellett az egyébként drágának tűnő szállásért, és még egy finom vacsorát is kaptam. Mire bebújtam a szúnyogháló alatti kényelmes ágyamba, már nem utáltam az egész kontinenst.

Másnap Ellen finom gyümölcssalátával várt, majd útnak indultunk Accra felé. Természetesen most nem kellett taxiznunk, így az ötórás dugó nélkül, párszáz forintért be tudtunk buszozni. Első utunk egy nyugati stílusú bevásárlóközpontba vezetett, ahol felvettem még egy kis készpénzt, és Ellen segítségével megvásároltam a ghánai SIM kártyámat. Újdonsült internetemmel most már eszem ágában sem volt hazaútra szóló repülőjegyet foglalni.

Ezután újra minibuszba pattantunk, és a Burkina Faso-i nagykövetség felé vettük az irányt. Az előző napi tapasztalataim miatt ettől az országtól sem vártam sokkal többet, mint Malitól. Kellemesen kellett csalódnom, amikor egy pár óra múlva már egy vízummal vastagabb útlevéllel távozhattam a nagykövetség épületéből. Kezdtem úgy érezni, hogy egy helyivel az oldalamon minden sokkal olajozottabban megy. Így már a fényképezgetésért sem próbált meg senki sem lehúzni.

Megálltunk enni egy kis kókuszt, sült plantain-t (banánhoz hasonló afrikai gyümölcs) meg különböző sós magvakat. Minden olyan egyszerűnek tűnt a tegnaphoz képest. Így, súlyos hátizsák és szememet csípő naptej nélkül, étellel a gyomromban, egészen elviselhető volt a piac. A tömeg ma is ugyanakkora volt, de Ellen megtanított afrikaiasan menni: határozottan, egyenesen, gyorsan.

Közben az is megfordult a fejemben, hogy valószínűleg praktikus okai lehetnek annak, hogy a helyiek mindent a fejükön cipelnek: így is alig férnek el, táskákkal az oldalukon vagy zsákokkal a hátukon pedig minimum még egy dimenzióra lenne szüksége Afrikának.

A sikeres napot végül a tengerparton ünnepeltük meg. Kokrobite pálmafás partján körülbelül fele-fele arányban napoztak feketék és fehérek. A homokban ülve szerelmes párok szürcsölgették a koktélokat, a vízben családok játszottak, az éttermekben idős fehér nők iszogattak izmos, fiatal, fekete csődörökkel. Halk reggie zene szólt, madarak zajongtak. Az egész helyet belengte valamiféle korlátlan szabadság érzése. No meg a tömény fűszag, ne felejtsük el.

Megmártóztam a vízben, majd a naplemente után visszabuszoztunk a hotelbe. A vacsora elfogyasztása után betértünk egy közeli kocsmába, hogy végigkóstoljuk a helyi sörválasztékot. Itt találkoztam néhány érdekes helyivel. Egyikőjük eredetileg Észak-Ghánából származott, de éppen Hollandiában dolgozott, és csupán egy hétre látogatott haza. Felajánlotta, hogy alhatok a bátyja otthonában, amikor északon járok, meg is adta a számát. Velünk ivott még egy idősebb nő is, aki részeg férfiakat megszégyenítő szabadszájúsággal beszélt a vágyairól, az ő felajánlását inkább itt meg sem említem.

Harmadik ivótársunk ugyan eredetileg Belgiumból származott, de évek óta Ghánában tengette a nyugdíjas éveit. Ő konstans szidta Afrikát, persze főleg vicces stílusban. Panaszkodott a zajra, a szemétégetésre, az afrikai nőkre, az afrikai sörökre, a korrupcióra, a bürokráciára meg szinte bármire, ami azon az estén szóba került. Kicsit úgy éreztem, mintha az előző napi önmagamat hallanám, egy ilyen sikeres nap után azonban nem volt kedvem egyetérteni vele, és néhány órával később már arra a gondolatra aludtam el, hogy én igazából imádom Afrikát.

Másnap egyedül indultam el Accrába, ahol szintén couchsurfingen megismert srácok vártak. Észak-ghánai kalandozásaimat követően ugyanis náluk terveztem még egy éjszakát eltölteni, és, hogy ne kelljen hetekig magammal cipelnem 10 havi cuccomat, átvittem hozzájuk mindent, amit nem terveztem a közeljövőben használni. Éppen nagy munkában voltak, ha már arra jártam, gondoltam, besegítek festeni meg könyveket rendszerezni. Mint kiderült, a srác kitalálta, hogy önerőből a saját lakásában adományozott könyvekből létrehoz egy könyvtárat süketnéma helyiek számára.

Egész nap velük dolgoztam, ettünk, ittunk, jól éreztük magunkat. A hotelben eddig nagyon steril, európai színvonalú ételeket kaptam, itt ettem valami ténylegesen afrikait életemben először. (Vagy másodszor?) A kwachi névre hallgató túlfűszerezett babétel elfogyasztása után persze nem is kellett sokáig agyalnom azon, hogy mi okozta a néhány óra múlva rám törő szörnyű hasmenést. Nem mintha meglepett volna; ez az "üdvözöljük Afrikában" hasmenés volt, amin mindenképpen át kellett esnem ahhoz, hogy afrikai utazónak nevezhessem magam.

Ott hagytam hát náluk a cuccaim egy részét, aztán még az ötórás dugó előtt visszabuszoztam a tengerpartra, ahol éppen egy afrikai esküvőbe csöppentem. Miután itt kimulattuk magunkat, éjszaka elmentünk egy hamisítatlan reggie partira is, ahol néhány koktél legurítása után egész éjjel táncoltunk a tengerparton. Itt kellett rájönnöm két dologra az afrikai nőkkel kapcsolatban:

Az egyik az, hogy úgy senki sem képes rázni a fenekét, mint ők, ha zenét hallanak. A másik felfedezést pedig egy lassúzás alkalmával tettem úgy hajnali kettő környékén. Utólag már kínosan hangzik, de csak itt jöttem rá arra, hogy minden afrikai, akinek nem pár centis, csigás, göndör haja volt, az valójában parókát viselt. Vagyis a táncoló nők körülbelül 95%-a! Hiszen kit érdekel a genetika, Afrikában is a hosszú, egyenes haj számít menőnek!

Másnap elbúcsúztam Ellentől és Accrától, és egy buszpályaudvar felé vettem az irányt. A buszpályaudvar már önmagában egy szórakoztató hely, csak amiatt is, mert sok buszt látni ott. Az itteni buszok többsége valójában Európából érkezett furgon, amit egy helyi vállalkozó megvett, lehetőségeihez mérten felújított és telepakolt ülésekkel.  A legfontosabb azonban csak ezután jött: a járművek egyedire pingálása. Lehet rajta vallásos mottó, futball logó, életbölcsesség vagy akár Bob Marley-s matrica is. A célállomást csak a nagyon kezdő sofőrök írják ki a buszra. Szívesebben kiabálgatják, a város nevét, és természetesen csak akkor indulnak el, amikor megtelik a furgon.

Felszálltam az egyikre, és elbuszoztam Cape Coastig, Ghána egykori fővárosáig. Helyesebben fogalmazva nem Ghána, hanem Aranypart fővárosa volt, a gyarmati időkben ugyanis így hívták a mai Ghánát. Nem véletlenül Cape Coast volt egy ilyen nevű gyarmat fővárosa: ez volt a legközelebbi kikötőváros az ország belsejében található aranybányákhoz. Nem mellékes információ, hogy Cape Coastban működött Nyugat-Afrika legnagyobb rabszolgapiaca is.

A majdani rabszolgák fogva tartására épített erődöket kastélyoknak nevezték el az ezeket működtető brit, holland, dán, svéd vagy portugál gyarmatosítók. Ilyen kastélyokból több, mint tíz van a mai Ghána tengerpartján, mind szerepel az UNESCO világörökségi listáján, de a két leghíresebb Cape Coast környékén található.

Találkoztam a szállásadómmal, aki azonnal elnyerte a bizalmamat azzal, hogy megmutatta, mivel tudom leállítani az eddigre eléggé elharapózott hasmenésemet. Úgy tűnt, mindent tud a hagyományos afrikai gyógyszerekről és gyógynövényekről, még azt is elárulta, hogyan tudom megkülönböztetni a plantain-t a banántól. Körbesétáltuk a házát, szedtünk moringát meg mangót, utóbbit frissen megettük, előbbiből teát főztünk. Az estét a konyhájában töltöttük főzéssel, és be kell vallanom, olyan finomakat talán az egész afrikai kalandom során nem ettem, mint aznap este.

Természetesen a sok helyi és egészséges étel mellől nem hiányozhatott a Guiness ghánai kiadása sem. Azért mondom, hogy ghánai kiadás, mert nem olyan lágy volt, inkább a klasszikus, habos és szénsavas sörök állagára hasonlított. Ráadásul itt mögé írták azt is, hogy "Malta", vagyis maláta, és amikor megemlítettem, hogy nálunk, Európában van egy ilyen nevű ország, szállásadóm nevetésben tört ki, és bejelentette, hogy ő Máltára akar költözni.

Másnap ellátogattunk Cape Coast kastélyába. A látogatás alatt véletlenül összefutottam egy magyar nővel is, aki ghánai férjével az afrikai országban élt. Bejártuk a különböző cellákat és tárgyalótermeket, majd ellátogattunk az úgynevezett "vissza nem térés kapujához" is. Azért hívják így, mert ezen az ajtón keresztül hagyták el az afrikaiak a kontinensüket örökre. Az utóbbi időben felkapottá vált az afro-amerikaiak körében, hogy a másik oldalról, szimbolikusan lépjenek be ezen a kapun, így a tenger felőli oldalán ma a "visszatérés kapuja" felirat olvasható.

A kastély meglátogatása után elszürcsöltünk még egy kis kókusztejet, felmásztunk egy toronyba, ahonnan pazar kilátás nyílt az egykori fővárosra és a tengerpartra, majd a buszmegállóban elbúcsúztunk. Közben száraz évszak ide vagy oda, az eső is rákezdett. Következő állomásom Kumasi volt, nem kellett tehát mást tennem, mint követni a "Kumasi-kumasi-kumasi-kumasi-kumasi-kumasi!" kiabálást, és már a busznál is voltam. Várjunk csak, inkább nagy betűkkel és kötőjelek nélkül írom, hogy jobban átjöjjön a hang. Valahogy így:

KUMASIKUMASIKUMASIKUMASIKUMASIKUMASI!

"Gyere, elutazunk Ghána valódi fővárosába!" - mondta a kiabáló ember, amikor a közelébe értem. Beszálltam, majd hamarosan megtelt az autó, és elindultunk észak felé. Miközben elhagytuk a tengerpartot, és keresztülrobogtunk az azt szegélyező trópusi esőerdőkön, azon gondolkoztam, hogy már két ghánai "fővárosban" jártam: Accra a jelenlegi, Cape Coast a korábbi, de hogy legyen egy "valódi" harmadik is? Most szívatnak? Hogy lehet egy országnak három fővárosa?

Folytatása következik