- Elnézést, szabad az a hely? - mutatok egy szabad ülésre. A nagydarab férfi egy kelletlen biccentéssel, és húsos térdének a behúzásával jelzi, hogy leülhetek, ha nagyon muszáj. Elfoglalom a helyem, újdonsült szomszédom beletörődve sóhajt egyet. Nekivetem a fejem a hideg ablaküvegnek, és miközben a szőke, borostás légi utas kísérők elhadarják a kötelező szöveget, komoran bámulni kezdem a baljós naplementét. Véget ér a már számomra is kínos bemutató, a repülő unottan fölszáll. Ekkor nyomasztó érzés kerít hatalmába. Jól tudom, ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Finnországba megyek.  Az antiszociálisok, depressziósok, öngyilkosok és a rénszarvasok országába.

A következő két órát némaságban töltöm a kövér férfi mellett, akinek olyan az arca, mint aki épp szalmiákszeszt ivott. Kétszer ránézek, a harmadik alkalommal már inkább alvást színlel. A fejét viszont nem dönti egyik oldalra sem, hiszen nem akarja, hogy bármelyik szomszédja kényelmetlenül érezze magát. Ezért aztán az egész repülőút alatt csukott szemmel és természetellenesen egyenes nyakkal várja a leszállást. Én is megpróbálok aludni, de nem megy. Úgy érzem magam, mintha egy féreglyukon keresztül éppen egy másik világba utaznék. Egykedvűen bámulom a komor felhőket, miközben egyre sötétebb lesz. Hiába, közeledünk a finnek földje felé.

Depresszív gondolataimból egy kis rázkódás zökkent ki. Landolunk. Érdekes, észre sem vettem, hogy ereszkedtünk. Kinézek az ablakon, de a szó szerinti teljes sötétségen kívül semmit nem látok. Megáll a repülőgép, és a még élő utasok elhagyják. Amint kilépnek a számukra természetellenes összezártságot jelentő gépből, mindenki igyekszik a lehető legtávolabb kerülni a többi embertől. Még akkor is, ha ennek az oltárán az eredeti úti céljukat kell beáldozni. Így csak az első néhány ember indul el a terminál felé, a többiek tudatosságot színlelve bóklásznak a kifutópályán. Néhányukat gyorsan el is üt egy eltévedt NATO gép.

Hideg szél fúj, gyorsan bemenekülök az épületbe. Bent sincs sokkal melegebb, de legalább végre világos van. A rénszarvas- és medvebőrrel kitapétázott jégfalak mentén a poggyászkiadóhoz érkezek. Itt félrevon egy gondterhelt vámos. Azt állítja, hogy nem engedélyezett termékeket találtak a poggyászomban, ezeket el kell koboznia. Nem gondoltam volna, hogy a vidám témájú könyveimre gondol. Őszinte sajnálata jeléül ott helyben öngyilkosságot követ el. Kezd eluralkodni rajtam a finn életérzés, ahogy a zöld folyosón keresztül kisétálok az érkezési oldalra - oda, ahol máshol mosolygós rokonok tömege várja az érkezőket.

Itt csupán néhány kisírt szemű, vagdosott erű, metálkendős finn ácsorog olyan táblákkal mint "én is örülök, hogy itt vagy, de nem kérek puszit", "csak semmi érzelem - már nem külföldön vagy", "bocsi, ma nem érek rá" és "ezzel a papírral kiválthatnánk a szóbeli kommunikációt, mit szólsz?". Elhaladok mellettük, kilépek a szabadba. Ismét a leírhatatlan sötétség vesz körül, egyedül a "Welcome to Helsinki" felirat fehér betűi világítanak vakítóan. Rövid pislákolás után az utolsó öt betű végül végleg kialszik, és a megváltozott jelentésű szöveg alatt ácsorgó taxisok keresztet vetnének, ha nem éppen a legsátánibb metálszámokat üvöltetnénk helyette.

Egyikőjüket megkérdezem, mennyiért vinne be a városba. Zavarba jön a közeledésemtől, dadogva feleli: "Elviheted az autót ingyen is, ha nem kell beszállnom melléd. Nem szeretek más emberek mellett ülni." - teszi hozzá magyarázkodva. Beülök az autóba, közben kialszik a megmaradt "Welcome to Hel" felirat első három betűje is. Hamarosan a többi is elsötétül, így amikor kikanyarodok nem veszem időben észre az autó elé ugró taxisokat.

A gps kelletlenül navigál. Kényelmetlenül érzi magát, amiért egy idegen előtt kell beszélnie. Egyre összefüggéstelenebb és értelmezhetetlenebb dolgokat mond. Felszólít, hogy ne hagyjam felügyelet nélkül a poggyászom, majd megkéri az utolsó utazókat, hogy fáradjanak a kapuhoz.

Ekkor felriadok az álmomból és az egyik utolsó utazóként gyorsan a kapuhoz futok. Fölpattanok a repülőre, és megnyugtatom magam, hogy az álmomban látott sztereotípiáknak nincs közük a valósághoz. Hatalmas mosollyal a fejemen ülök le, alig várom az új kalandot. Elvégre Finnországba utazom - a Mikulások, színvonalas iskolák, szaunák és a rénszarvasok országába!