Úgy éreztem nincs maradásom Csengduban. Megkaptam a zöld jelzést, hogy továbbutazhassak a tibeti határ közelébe, a vízumomat is sikeresen meghosszabbítottam, sőt úgy alakult, hogy végül nem sikerült felszednem egy szecsuáni nőt sem. Az esti borozás közben úgy döntöttem, másnap el is hagyom ezt a gigavárost és visszatérek a hegyekbe. A terv az volt, hogy korán kimetrózok a kettes vonal végállomására, ahonnan egy nagysebességű vonattal gyorsan és viszonylag olcsón kijutok egy olyan helyre, ahonnan már autóstoppal folytathatom az utam. Ha időm engedi, meglátogatom a taoizmus híres hegyét, Qingchengshant sőt később akár pandákkal is találkozhatok. Arra mondjuk a legkevésbé sem számítottam, hogy a Hősök tere kínai másolatába fogok másnap belefutni.

A finom grúz bornak köszönhetően már a tervem első dominódarabkája felborult, amikor reggel 11 körül ébredtem fel. Szállásadóm sem kezdte korábban a napot, és ha már így alakult meggyőzött, hogy reggeli-ebéd gyanánt kóstoljam meg vele a híres szecsuáni hotpotot. Erről az ételről azt kell tudni, hogy ázsiai értelemben is különösen csípősnek számít, szóval az elfogyasztása után szó szerint vehettünk könnyes búcsút egymástól.

Felszálltam a metróra (akarom mondani, bepréseltem magam a szardíniaként egymás mellé zsúfolt kínaiak közé), és elutaztam a végállomásig, Xipuig. Ugyan a belvárost elhagyva felszabadult némi ülőhely, mégis kicsit megkönnyebbülten és a metrókocsiban konstans játszott reklám dallamától szédülten szálltam le csaknem egy órával később Xipun. Xipu egyszerre a végállomása ennek a metrónak és az induló állomása a Qingchengshanig közlekedő, HÉV-hez hasonló nagysebességű vonatnak. A kelleténél több energiát szívott ki belőlem ez a metróút, így hamar alulmaradtam abban az életre-halálra menő küzdelemben, amiben a kínaiak a nagysebességű vonat jegykiadó automatája felé verekedték magukat.

Mire sorra kerültem, már az összes jegy elfogyott és éppen az utolsó szerencsés jegybirtokosok futottak a vonat irányába. A szerelvény másodperceken belül el is indult, én pedig az automata értintőképernyőjén szembesültem azzal, hogy a legközelebbi elérhető jegyek a hatórási járatra szólnak. Utálok városon belül stoppolni, de az órák hosszan tartó várakozással összevetve, mégis úgy döntöttem, hogy inkább sajátkezűleg pöckölöm fel az előző napi tervem második dominódarabkáját és a nagysebességű vonat kipróbálása helyett a stoppolást választom.

Bosszúsan lelépcsőztem a vasúti hídról és elindultam az alatta futó országút mentén a városhatár irányába. Pár perc múlva megláttam egy buszmegállót, ahova pont le tudott volna húzódni egy lestoppolt autó, de még mielőtt odaértem volna, megláttam valami mást is, ami letérített eredeti pályámról. Izgatottan vágtam keresztül a buszmegálló előtti kereszteződésen az út túloldalára. Ahogy egyre közelebb értem, egyre kevésbé hittem a szememnek: egy betonfal mögött a Hősök tere fogadott.

A betonfal túlságosan magas és túlságosan szem előtt volt ahhoz, hogy megmásszam, így elindultam egy alacsonyabb vagy kevésbé szem előtt lévő szakaszt keresni. Vagy akár egy bejáratot. Hosszasan sétáltam a vasúti híd alatti járdán, de nem találtam ilyen helyet. Amikor már annyira elgyalogoltam, hogy a Hősök tere magas oszlopa is teljesen eltűnt a fal mögött, más furcsaságok jelentek meg helyette: óriáskaktusz-szobrok és piramisok. Kezdett egyre jobban érdekelni, mi minden van a magas betonfal mögött és miért van mindez ennyire elrejtve.

Egy idő után ezek is eltűntek, és úgy másfél kilométer után megérkeztem egy lelakatolt kapu elé. Mellette egy őrbódé, a kapu mögött pedig egy építési terület volt. Eddigre már olyan messzire kerültem a Hősök terétől, hogy abban sem voltam biztos, vajon a fal túloldalán vissza tudnék-e jutni, így inkább visszafordultam közelebbi bejáratot keresni.

Eltökéltem, hogy így vagy úgy, de bejutok oda, legrosszabb esetben legalább hasznosan töltöttem el a várokozást a hatórási vonat indulásáig, amire – ha annyira elhúzódna az expedíció – mégiscsak igényt tartanék. Amikor a fal mentén visszaérkeztem a kereszteződéshez feltűnt, hogy ott egy furcsa kastély zárja le a Hősök terét. A telefirkált kastély húgyszagú bejárata szintén le volt lakatolva, ezen keresztül sem juthattam tehát be a mögötte lévő térre.

Tovább folytattam a felderítést; a kastély másik oldalán egy parkoló, mögötte pedig egy szálloda állt. A parkolóból az eddigi legjobb kilátás nyílt a budapesti tér másolatára, sőt valójában itt bizonyosodtam meg arról, hogy tényleg azt látom, amit eddig inkább csak reméltem. Egy-két szobrot fel is ismertem a téren, de egy része így is a hotel illetve néhány építkezési bódé takarásában állt. Ha fel tudnék menni a hotel egyik felsőbb emeletére, biztos beláthatnám az egész teret – gondoltam és már úton is voltam a szálloda bejárata felé.

Tervem az volt, hogy a recepció előtt határozott léptekkel elhaladva egyenesen a felfelé vezető lépcsők felé veszem az irányt. Nagyobb hoteleknél, ahol a recepciós nem ismeri fel az aktuális vendégeit arcról, működik a módszer, több alkalommal surrantam már fel egy-egy belvárosi szálloda felső emeleti ablakaihoz néhány szép fénykép elkészítéséért.

Itt sajnos nem jött be a képlet, „Good Morning Mister” – kiáltották utánam. Elmagyaráztam, miért olyan fontos ez a romos tér számomra, és megkérdeztem, felmehetnék-e egy ablakhoz. Sajnos azt mondták, hiába engednének fel, az épületnek nincsenek térre néző ablakai, úgyhogy csalódottan mentem vissza a parkolóba ágaskodni, nyújtózkodni és rést keresni a fémlapok között.

Olyan rést, amin átfértem volna ugyan nem találtam, de egy olyant igen, amin keresztül szemtanúja lehettem annak ahogy két lány éppen a szemközti – korábban már általam sikertelenül végigkutatott – betonfal irányából lép a térre. Több sem kellett, futottam vissza a recepcióra megkérdezni, hogyan juthatok be a térre én is. Elmagyarázták, bonyolultabb volt, mint gondoltam, úgyhogy hamar lesöpörtem az előző napi tervem összes dominódarabkáját elmém tervezőasztaláról, és Qingchengshan taoista szentélyei helyett ezt a napot inkább a kínai Hősök tere felkutatásának szenteltem.

Az útbaigazítás szerint a parkolónak a kastéllyal ellentétes irányba kellett elindulnom, majd a második lehetőségnél jobbra fordulnom. Ezután hosszan előre, és jobbra be egy egyetem udvarába, ahonnan már könnyedén meg tudom közelíteni a Hősök terét.

Elhagytam az épületet, átvágtam a parkolón és elindultam a jelzett irányba. Jobboldalamon építkezési kordonok takarták el a kilátást, amit egy helyen egy kitaposott földút vágott keresztül. Nem voltam benne biztos, hogy ez vajon beleszámít-e már a "második elágazásnál jobbra" útbaigazításába, de végül az első aszfaltos úton lekanyarodtam jobbra. Féltem túl messzire bóklásznék, ha továbbmennék. Az építkezési területet és a mögötte lévő Hősök terét továbbra is falak takarták, de egy alkalommal mégis sikerült bekukkantanom mögéjük.

Hamarosan rájöttem, hogy a földút nem számított bele a "második elágazásnál jobbra" útbaigazításba, szóval egy kis kerülővel sikerült végül eljutnom az egyetemi kampusz bejáratáig. Határozott léptekkel keresztülvágtam a két biztonsági őr között, és már bent is voltam. Egyenesen haladtam tovább, végül kiértem az épületek közül, és megérkeztem néhány igen egyértelműen műanyagból készült fa alá. Itt, a pihenő, tanuló vagy randizgató kínai diákok körében egy kicsit megpihentem én is. Szecsuán tikkasztó hőségében azonnal megértettem, miért építettek a helyiek műanyagból árnyékot maguknak.

A műanyagfák másik oldalán egy nagy park terült el, tele különleges épülettel. Volt itt ortodox templom, new yorki szabadságszobor, ókori görög stílusú szobrok, sőt felfedeztem a korábban látott óriáskaktuszokat és piramisokat is. Megörültem, hiszen ezek szerint jó helyen járok, ugyanakkor egy kis csalódottság is úrrá lett rajtam: úgy tűnt, nem csak a Hősök terét építették itt fel, hanem lemásoltak sok más híres épületet is.

Persze talán naiv dolog volt azt feltételezni, hogy egyedül minket másoltak volna le ezek a derék kínaiak. Mindenesetre valamennyi nemzeti büszkeség mégiscsak maradt bennem, hiszen a Hősök terét építették arra a pontra, ami a főútról is látszódott, ugyanakkor ez volt a legnehezebben elérhető is. Ahogy a szobrokat kerülgettem és a hidakat róttam, az is megfordult a fejemben, hogy talán mégsem jó helyen járok. Aztán végül egy tó mögött felbukkant a jellegzetes sziluett, én pedig türelmetlenül kapcsoltam magasabb tempóra.

A tér tényleg eléggé a parkon kívül esett, le merem fogadni, hogy a legtöbben idáig már el sem jönnek. Nem is volt egyszerű bejutni, ugyanis erről az oldalról az építkezésen dolgozó munkások kék fémkunyhói határolták. Az egyik baloldali kiskunyhó udvarán azonban keresztül tudtam vágni, igaz ez inkább a szerencsémen múlott, hiszen pont senki sem volt ott. Valószínűleg a korábban látott két kínai lány is ebből az irányból érkezett, mert más utat nem találtam. Innen aztán már csak egy kapun kellett átbújnom, hogy ráléphessek a kínai Hősök terére. Felemelő érzés volt!

A tér érezhetően kisebb és elhanyagoltabb volt a budapesti társánál. Gábriel arkangyal a központi oszlop tetejéről, 3 lovas pedig az aljáról hiányzott, sőt mindegyik vezér szobra alatt az "Arpad" név volt olvasható. A tér repedezett burkolatából gazok nőttek, a faragott kövek helyenként megtöredeztek, széthullottak.

Körülbelül fél órát töltöttem a téren. Eddigre már másfél hónapja úton voltam, jól esett ez a Magyarországra emlékeztető környezet. Végignéztem a szobrokat, kíváncsi voltam, kit tudok beazonosítani.

A kastély előtti lelátószerű lépcsőkről tökéletesen be lehetett látni az egész teret, itt egy kicsit megpihentem. Még mindig hihetetlen érzés volt belegondolni abba, hogy éppen egy nagysebességű vonattal, pálmafákkal, piramisokkal, építkezésekkel és kastéllyal határolt kínai Hősök tere előtt ülök.

Még egyszer körbejártam a teret szoborról szoborra, aztán amikor már nem maradt olyan négyzetcentiméter, amit ne láttam volna, elindultam visszafelé.

Időközben megéheztem, tehát vettem egy kis csokit. Itt jegyezném meg, hogy a kínai édességek többsége kritikán aluli, de eddigre már találtam egy finomnak nevezhetőt, aminek azóta, hogy felfedeztem nem is nagyon tudtam ellenállni.  Édességemet majszolgatva, ráérősen sétáltam visszafelé, Qingchengshan meglátogatásáról már úgyis lemondtam. Végül visszaérkeztem ahhoz a buszmegállóhoz, ahonnan úgy 2-3 órája stoppolni terveztem, most végre tettekre is váltottam eme elképzelésemet.

Nem kellett sokat várnom, úgy 10 perc múlva meg is állt valaki. Az alábbi párbeszéddel indult az út:

- Hova mész?

- Hát, Qingchengshan felé, de ha bárhol kiraktok abban az irányban, az nekem tökéletes. Addig vigyetek csak, ameddig ti mentek.

- Ja, mi csak így cél nélkül autókázunk, ez a hobbink. Meló után beülünk valamelyikünk kocsijába és ide-oda utazgatunk a környéken. Szóval bármeddig el tudunk vinni, pontosan meddig mész?

- Egészen Kazahsztánig.

- Akkor maradjunk Qingchengshanban.

Aztán mivel ekkor nem nagyon tudtam másra gondolni, ezzel folytatódott:

- Tudtátok, hogy van itt egy magyar tér?

- Milyen tér?

- Magyar. Én is magyar vagyok, és van egy híres terünk, aminek van itt egy másolata. Tudtátok?

- Nem tudtuk, de nem lep meg. Kínában minden van.

Úgy egy óra múlva szálltam ki Qingchengshannál, és egy pár percig el is fantáziálgattam arról, hogy mégiscsak felmenjek a taoista hegyre. Leszervezett szállásom aznapra úgysem volt, függőágyam pedig igen, szóval akár az erdőben is éjszakázhattam volna. Végül úgy döntöttem, ezt most kihagyom, és inkább megpróbálok minél mélyebbre stoppolni Szecsuán tartomány tibeties vidékeibe.

Persze ez volt a két lehetőség közül a rizikósabb, hiszen minél mélyebbre tudom bestoppolni magam az előttem tornyosuló hegyvidékbe, annál hidegebb lesz az éjszaka, és semmi garancia nincs rá, hogy meleg helyen szerzek majd ingyenes alvóhelyet. Na, de ha minden rizikótól megfutamodnék, el sem indultam volna otthonról, úgyhogy megígértem Qingchengshannak, hogy még visszajövök és elindultam a hegyek felé.

Faluról falura stoppoltam, közben egyre hidegebb és sötétebb lett. A táj is gyorsan változott: a nagyvárosias jelleget először vidéki hangulat, majd vad hegyek váltották fel. Az épületek közti távolságok és a tibeti feliratok aránya is meredeken nőtt, végül egy Wolong nevű faluban lyukadtam ki. Besötétedett és hideg szél fújt az apró település szinte üres főutcáján. Kísértetiesen hasonlított ez a helyzet ahhoz, mint amikor először éjszakáztam Szecsuán tartomány egyik 3000 méter feletti falvában egy olyan szobában, amiben két dolog történt az éjszaka során: a víz megfagyott, én pedig megfogadtam, hogy soha többet nem hozom magamat ilyen helyzetbe...

Folytatása következik