Németül hegyeket jelent. Elsődleges jelentésében pedig Norvégia második legnagyobb városát. A település Norvégia nyugati részén fekszik a fjordok között, a hegyek pedig körülötte. Mindkettőből bőven jutott legutóbbi hétvégi kiruccanásom alkalmával...
Hiába a frappáns címet lehetővé tevő egybeesés, az egykori norvég főváros nevének semmi köze a német nyelvhez vagy akár a hegyekhez: az eredeti Bjørgvin-ből alakult ki. Ezt már az a norvég fiú mondja, aki pénteken reggel Bergenből Oslóig repült, hogy ott megvásárolja élete kocsiját, és azzal visszaautózzon Bergenbe - bár talán arra nem számított, hogy személyemben rögtön egy stoppossal is megoszthatja ezt az első autókázást.
Mivel az út elején valahogy szóba hoztam a Stalheim-kanyont, ezt az eleve hosszú utat (7 óra) még meg is toldotta egy kis kitérővel, hogy oda is eljuthassak. Esküszöm nem ezzel a szándékkal hoztam szóba, de azért természetesen örömmel fogadtam a lehetőséget. Azt mondta, szívesebben is menne arra, hiszen így majdnem tízezer forintnak megfelelő koronát megspórol - ennyit von le a rendszer, ha a Hardanger-fjord fölötti új hídra szerelt kamerák rögzítik az áthaladó autót. Másrészről pedig még soha nem vezetett a meredek Stalheim-kanyonban, pedig ez neki is régi álma volt.
A 18%-os meredekség és az éles kanyarok miatt ma már egy alagúton keresztül halad az autók többsége, ezen a régi úton pedig csak lefelé lehet közlekedni. Így miután az alagúton fölértünk a Stalheim-kanyon tetejére, visszamentünk ezen az úton, majd újra keresztülutaztunk az alagúton.
A világ egyik legmeredekebb országútja (és a maga 24 és fél kilométerével az egyik leghosszabb közúti alagútnak számító, korábban elhagyott Lærdal-alagút) után megérkeztünk a - sofőröm szerint - világ legszebb kisvárosába, Voss-ba. Voss-i születésű lokálpatriótaként büszkén mutogatta, hol nőtt föl. Ezután elhaladtunk Észak-Európa legnagyobb nem tengeri szigete mellett, majd megérkeztünk a világ egyik legcsapadékosabb városába, Bergenbe. Ez a legek napja!
Meg a meglepetéseké: csaknem 24 órás ottlétem alatt ugyanis egyetlen egy esőcsepp sem ért, ami Bergen esetében nagy szó. Hogy miért, azt mondják el a helyiek helyettem:
Bergenben azért esik mindig, mert ez Isten kedvenc városa, így minden nap tisztogatja, fényesíti, csiszolgatja.
És egy tipikus nyugat-norvég vicc:
Találkozik két norvég egy oslói kocsmában. Miután kiderül az egyikről, hogy bergeni, a másik megkérdezi:
- Te, és az igaz, hogy ott minden nap esik?
- Minden nap? Nem is tudom, ilyet azért nem jelentenék ki, én még csak 40 éve élek ott...
Elbúcsúzok újdonsült barátom újdonsült kocsijától, és városnézésre indulok. Bergen szebb, mint gondoltam! A vikingkori városrészben fából épült, színes halászházak labirintusa fogad átjárókkal, hidakkal, alagutakkal, meredek lépcsőkkel, teraszokkal és vékony, kanyargós, deszkafalú sikátorokkal.
Máshol ezt skanzennek neveznék és belépőt szednének a megtekintéséért. Itt ez a belváros, de a csaknem ezer éves Bryggen városrész még belépőjeggyel is megérné!
A kikötő előtt fölállított helyi piacon minden standnál megkóstoltam az összes megkóstolhatót. Így nemcsak kipróbálhattam a rénszarvasból, jávorszarvasból és bálnából készült kolbászt, de meg is vacsoráztam.
Vacsora után fürdeni indultam. Egy belvárosi park végében találtam egy kissé köves, de megfelelő partszakaszt, ahova csak a helyi pokémonvadászok tévedtek le néha. Meg Ahmed. A Libanonból érkezett Ahmed, aki ugyanazt a helyet nézte ki horgászásnak, mint én fürdésnek. Megkértem, hogy vigyázzon a ruháimra, amíg megmosakodok az Északi-tengerben, majd miután végeztem, hálából megkínáltam csokival. Ezt ő udvariasan elutasította és visszakínált egy kis keksszel, amit én meg jól elfogadtam.
Én - Ahmed: 1-0
Ahmed halat fog. Halat fog vacsorázni.
Fürdés után aludni indultam. Az alvóhelyem az alkalmi fürdőszobámtól 7 kilométerrel távolabb és 650 méterrel feljebb, a Bergen fölötti Ulriken csúcsán volt. Ide felvonó is megy, de ha akartam sem tudtam volna azt választani, mert már nem üzemelt. Éjfél körül értem föl a hegy csúcsán lévő felső felvonóállomáshoz, ahol egy kávézó teraszán vetettem ágyat magamnak. A hálózsákomban lefeküdtem az egyik pad alá, (amit az esővédő fóliámmal szerencsére feleslegesen takartam le) és beállítottam az ébresztőórámat hajnali ötre.
Tengerre néző szoba, 360°-os panorámával.
Másnap korán túrázni indultam. Megérte: az Északi-tengert határoló hegyek gerincén hajnalban, egyedül végigtúrázni felejthetetlen élmény volt! Úgy terveztem, hogy legkésőbb nyolcra leérek a kb 16 km-re lévő másik völgybe, ebből végül reggel 10 lett.
Néhány kép a túráról.
Miután leértem, egy sikertelen dumpster diving kísérlet után stoppolni kezdtem. Már abban a pillanatban tudtam, hogy meg fog állni, amikor megláttam, hogy egy lengyel rendszámú autó jön. A négy vendégmunkás régóta él Bergenben, de ez az első hétvégéjük, hogy jó az idő, ezért ezt kihasználva indultak autókázni. Elvittek Voss-ig, ahol még egy kávéra is meg akartak hívni, de engem szorított az idő, ezért inkább másodszorra is keresztülgyalogoltam a világ legszebb kisvárosán, és újból stoppolni kezdtem.
Volna. Csakhogy a kivezető úton már állt egy pár, ilyenkor pedig a stopposetika azt kívánja, hogy a később érkező (jelen esetben én) a már ott lévő kollega mögé álljon, így őt veszik észre és -fel először. Hosszú sétám után tehát kétszer annyi időt kellett várnom, de végül megállt egy autó. Ebben három amerikai turista ült, akik a Hardanger-híd túloldaláig vittek, és egy rakás csokit adtak.
A Hardanger-fjord fölötti híd, amit idefelé kihagytam. Nem tudom, vajon az amerikaiak tudták-e amikor áthajtottak, hogy épp egy félnapi átlagos norvég keresetet dobtak ki az ablakon.
Következő sofőröm emelte a tétet, és csokik helyett már egy 200 koronással (kb 6500 ft) rakott ki Eidfjord községében. Mondtam neki, hogy erre semmi szükség, meg amúgy is pénz nélkül utazok minden hétvégén, de ő erőszakosabb volt, mint amennyire én udvarias. Duzzogva elraktam, majd valamikor jól fog jönni egy repülőjegy vásárlásához...
Következő úti célom az 530 méterrel feljebb fekvő Kjeåsen volt, amiről úgy hallottam, hogy a világ legelérhetetlenebb hegyi farmja, ahová csupán egy hosszú és meredek ösvény vezet föl. Az ösvény kezdetéig is hátravolt még 10 kilométer, ami mentén sok áfonyát, málnát, szamócát és cseresznyét találtam, ráadásul félúton le is tudtam stoppolni egy lakókocsit.
A terv az volt, hogy éjfélre érek fel a farmhoz, ott töltöm az éjszakát és vasárnap reggel lesétálok, aztán hazastoppolok. De az út sokkal egyszerűbb volt mint gondoltam, egy óra alatt fönt voltam a farmnál! Ott elővettem egy térképet, és új tervet készítettem: az ötlet az volt, hogy lesétálok, fel a szemközti hegyre, ott alszom, aztán reggel folytatom a túrát a fennsík túloldalán lévő országútig, ahonnan aztán hazastoppolhatok.
Néhány kép a túráról.
A legelérhetetlenebb farmnak nevezni talán túlzás, főleg, hogy egy hosszú alagúton keresztül ma már autóval is megközelíthető, de be kell látni, azért nem könnyű eljutni ide. Miután leértem, megpróbáltam elstoppolni a következő ösvény kezdetéig, de nem sikerült.
A következő túra már sokkal nehezebb volt: nagyon meredek volt, csúsztak a kövek, sötétedett, ráadásul már éhes és fáradt is voltam. Végül nagy szenvedések árán, de este 11-re feljutottam a kb. 1000 méteren fekvő fennsíkra (tekintve, hogy tengerszintről indultam, ez egyben a túra nettó szintkülönbsége is volt). Itt találtam egy nagy sziklát, ami alá pont befértem éjszakára. Megvetettem az ágyam a köveken, és beállítottam az ébresztőórámat hajnali négyre, hogy még reggel eljussak a fennsík túloldalán lévő stoppolós helyig (ami még mindig majdnem 400 kilométerre volt a lakhelyemtől).
Ez a szikla alatt aludtam 4 órát.
Még az ébresztőóra előtt fölébredtem magamtól, és túrázni indultam. Az út továbbra is emelkedett, de már nem olyan meredeken. Nem sokkal később elértem egy Szerbia-formájú hófolt alól kibukkanó patakig, ahol eltűntek a jelzések. A hátizsákomat otthagyva, az extra súly nélkül körbefutottam a hegyoldalon az ösvény után kutatva. Itt egy órát elvesztegettem.
Ezután fölértem a hágóhoz, ahonnan már csak lefelé vezetett az út. Reggel hét körül amikor a nap már szinte égetett, megálltam a fennsík közepén egy hosszabb pihenőre. Levetkőztem, megmosakodtam, új ruhát húztam, megtöltöttem a kulacsomat és megreggeliztem. Újult erővel folytattam a túrát a korábban már egyszer meglátogatott Vøringsfossen-vízesésig. Akkor az országút felől tekintettem meg, most az ellenkező oldalról, a vízesés mögötti fennsíkról érkeztem.
A fennsík.
A vízesés föntről nézve.
Ez pedig ugyanazt a vízesés egy korábbi képen, amit az országút felől készítettem.
Végül reggel kilenc körül vett föl az első autós. Kaptam tőlük egy kis nutellás kenyeret, majd pár kilométerrel később már ki is tettek a Hardanger-fennsík kellős közepén, ahol aztán hosszú ideig várakoztam a következő fuvarra. De legalább a kilátás szép volt.
Itt egy norvég férfi állt meg, aki több száz kilométeren keresztül vitt, majd egy újabb fuvarral délután négyre már Gjøvikben voltam. Innen már egy egyenes autópálya vezet a lakóhelyemhez legközelebb eső településig, Øyerig! Viszont nálam volt még az iskolától (kivételesen) kapott kajapénz is, amit ha nem költök el, vissza kell adnom. Szóval Gjøvikben életem legdrágább hamburgerével ünnepeltem meg a sikeres túrát.
Így néz ki egy jól megérdemelt, 6000 forintos hamburger.
Gjøvikben egy mianmari család állt meg. Igen fura emberek voltak. Első kérdésük az volt, hogy nem vagyok-e muszlim, aztán - annak ellenére, hogy ők csak Lillehammerig mentek volna - szinte kapuig vittek. Sőt, még jégkrémet és banánt is kaptam tőlük.
Most pedig, hogy így péntek délben végre végeztem ezzel a bejegyzéssel, indulok is a következő túrára. :)
