Mihelyt megkaptam a pecsétet, futni kezdtem a vasútállomás felé. Ez valószínűleg nem a legjobb ötlet egy határon, de szerencsére senki sem értette félre. Egy térkép alapján próbáltam megtalálni az állomást: "végig ezen az utcán, aztán balra, aztán a jobb oldalon..." Semmi. Kezdtem aggódni. Ott álltam, ahova a térkép a vasútállomást jelezte, de csak egy üres telek fogadott.

Előző rész

Megkérdeztem a legközelebbi embert. Na jó, az túlzás, hogy megkérdeztem, inkább csak megpróbáltam neki kézzel-lábbal elmutogatni, mi a bajom. Emberünk az üres telekre mutatott. Gondoltam, hogy nem érti mit akarok, vonathangot utánozva próbáltam meg a tudtára adni, hogy nem sok időm van.

Ellentmondást nem tűrő magabiztossággal a telek felé irányított. A terület egy tipikus külvárosi lepusztult ipar negyed képét idézte, gazos betonborítással, és szanaszét hagyott rozsdásodó alkatrészekkel, szemetekkel. Mint kiderült, ez volt az állomás. Épület nem volt, csak egy magányos sínpár.

Kis idő múlva már a vonaton ültem. Életem egyik legkimerítőbb vonatozása volt a következő fél nap. A fullasztó hőségben fél liter vízzel és az izzadságtól átnedvesedett hátizsákommal az ölemben számoltam a hátralévő órákat. A vonat annyira tele volt, hogy nemcsak a négyszemélyes fülkében ültünk hatan, de a folyosó is tömve volt. A fenti körülmények miatt igencsak hosszúnak tűnt az út, végig az volt az érzésem, hogy nagy késésben vagyunk. Ennek ellenére kellemes meglepetés volt, hogy németes pontossággal érkeztünk meg Fez vasútállomására.

Fez Marokkó harmadik legnépesebb városa és egyike a kihagyhatatlan látnivalóknak is. Nem véletlen: itt található a világ legnagyobb medinája, vagyis szűk sikátorok, lépcsők, erkélyek, belső udvarok és összenőtt lakóépületek labirintusából álló történelmi arab belvárosa. Ezen a helyen próbáltam megtalálni a társamat, akivel a továbbiakban együtt terveztünk utazni.

Előzetesen két fontos figyelmeztetést olvastam a medináról: az egyik, hogy használható térkép nélkül lehetetlen nem elveszni, a másik pedig, hogy a kinavigálásban segítő és a turisztikai helyekre látszólag pusztán szimpátiából elvezető helyi fiatalok nagy összegeket fognak az akciójuk végén felszámolni. Elhatároztam hát, hogy kivételesen barátságtalan leszek minden engem megszólító és segítséget ajánló helyivel, és elkergetem őket.

Épp csak egy pár perce voltam a medinában, amikor meg is talált egy. Azt mondta, szívesen elkísér a cserzőműhelybe. Mivel úgyis abba az irányba menne, nem plusz fáradság számára, ha vele tartok. És természetesen nem fog fölszámolni ezért semmi pénzt, ő nem idegenvezető, hanem csak egy helyi tanuló, aki szívesen segít az utazókon.

Elkergetni nem volt szívem, de kétkedve fogadtam, amit mondott. Miután kétszer visszakérdeztem, hogy biztos nem kell-e fizetnem, a cserzőműhely bejáratában harmadszorra is megígértettem vele, hogy nem fog semmit sem kérni. Frusztráltan bólogatott, hogy miért nem bízok benne, ő csak rendes próbál lenni velem.

Pár perc múlva bejelentette, hogy amúgy a cserzőműhely meglátogatása pénzbe került, és igaz, hogy ő kifizette nekem a borsos belépőt, de jófejség lenne tőlem, ha legalább egy részét visszaadnám neki. Rosszfej voltam, és elhatároztam, hogy innentől tényleg nem bízok meg ilyenekben.

A városnézés (értsd: bolyongás a medina útvesztőiben) során véletlenül belefutottam az útitársaimba, így innentől együtt folytattuk a bolyongást.

Másnap a közeli városba, Meknesbe vonatoztunk. A fülledt meleg és a tömeg nélkül egészen kényelmes utunk volt. De nem csak az út, Meknes is kellemes csalódás volt. A város nagyon hasonlít Fezre, egyet kivéve: a Fezbe látogató turistáknak csak egy töredéke bukkan fel Meknesben. Ez pedig a város egészére rányomja a bélyegét. Itt nem voltak erőszakos árusok, turistákra specializálódott csalók, túlértékelt áruk és turistatömegek. Itt sokkal közelebb kerülhettem a helyiekhez, akik nem a dollárral kitömött zsebet, hanem egy beszélgetőpartnert láttak bennem.

Talán a legkevésbé jó élmény az volt, amikor a királyi palotát fényképezve az egyik biztonsági őr figyelmeztetett, hogy ezt inkább ne folytassam.

Meknes után elhatároztuk, hogy megpróbálunk stoppal visszajutni Fezbe. Elsőre őrült ötletnek tűnt, később örültünk, hogy így tettünk. Nagyon hamar megálltak a helyiek és így még Volubilis római kori romjait is láthattuk, amit egyébként kihagytunk volna.

Két karaktert mindenféle képen érdemes kiemelnem ebből a kalandból: az egyik egy bácsi, aki Volubilis előtt árulta a köveit. Mármint egyszerű kavicsokat. (Oké-oké voltak szép ásványok is, de a többség úgy nézett ki, mint a földön heverők.) Földrajzos érdeklődésemnél fogva természetesen nézegetni kezdtem a portékákat, amit a bácsi tévesen úgy értelmezett, hogy megjött az idei vevője. Becsületére szóljon, olyan marketinget tolt le, hogy elgondolkoztam az üzleten. A kedvenc részem az volt, amikor néhány nagyobb szikladarabot úgy mutatott be, mint "szuvenír a rómaiaktól".

Szuveníl a lómaiaktól???

A másik kedvencem egy néni volt, aki a gyermekével az ölében szorított nekünk helyet maga mellett az egyik autó hátsó ülésén. Egy szót sem beszélt angolul, de attól a pillanattól kezdve, hogy beültünk, nem bírta abbahagyni a nevetést. Kisebb-nagyobb intenzitással, de végigröhögte az egész utat, hogy miért, az máig titok előttünk. Mindenesetre a nevetés ragályos volt, igen jó hangulatban szálltunk ki abból az autóból.

A stoppolás annyira jól sikerült, hogy elhatároztuk, másnap így indulunk el Marrákes felé. A terv az, hogy addig stoppolunk, ameddig tudunk, aztán felszállunk az éjszakai buszra. Első állomásunk Ifrane városa volt, de Fezből kijutni sem volt egyszerű feladat. A milliós nagyváros központjából körülbelül 2-3 óra alatt értünk ki a körgyűrűig, mindezt 30°C-os hőségben.

Végre megállt valaki. Azt mondta, nem megy Ifranébe, de fizet nekünk egy taxit. Mondtuk, hogy ne, de hajthatatlan volt. Végül beültünk mellé, ő pedig

visszavitt minket a belvárosba, pontosan oda, ahonnan órákkal azelőtt elindultunk!

Persze nincs okunk panaszra, hiszen végül taxival jutottunk el a Marokkó legnívósabb egyetemének is otthont adó Ifrane városába. Ez a hely úgy néz ki, mintha egy bajor kisváros lenne. Európai stílusú házak, zöld parkok, erdők, magas hegyek, szépen rendben tartott közterületek és katolikus templomok fogadják a Marokkóra számító turistát.

Kivéve egy dolgot: A sípolós néniket.

Ifranében a közterület-felügyelők funkcióját betöltő néniknek különleges hatalmuk van, amivel a település kiskirályaiként szorgosan élnek is: egy síp. Bármiféle rendbontást tapasztalnak, (pl. mi leültünk a fűre, utána meg hozzáértünk egy szoborhoz) addig sípolnak, amíg a bűnös lélek fel nem hagy a közösségromboló tevékenységével.

Ifrane után továbbstoppoltunk Azrou felé. Egy belga család állt meg, akik az Azrou közelében lévő erdőbe tartottak majmot nézni. Mi is gyorsan meggondoltuk magunk, és a majomerdőbe kértük a fuvart. Ebben az erdőben számomra teljesen elképzelhetetlen nyugalommal élnek a majmok a turisták közvetlen közelében. Miután kimajmoztuk magunkat, még volt pofám egy újabb fuvart kérni, immár ténylegesen Azrouba.

Azrouból tovább stoppoltunk dél felé. Kezdtünk kifogyni a szerencsénkből, egyre kevesebben álltak meg és egyre rövidebb távokra. Végül egy jelentéktelen kis faluban kaptuk meg a kegyelemdöfést: egy esküvői menet teljesen megbénította a közlekedést, akkor sem lett volna egyszerű felvenni minket, ha valaki amúgy azt tervezte volna.

Nem volt más lehetőségünk, végignéztük a hosszú ünneplést, és imádkoztunk, hogy még sötétedés előtt megálljon valaki. Végül az utolsó pillanatban így is lett. Azt viszont elfelejtettük az imába foglalni, hogy olyan valaki álljon meg, aki ingyen vinne tovább minket. Szerencsére emberünk meggondolta magát, és intett, hogy szálljunk be. Visszakérdeztem, de megnyugtatott, hogy nem fog semmi pénzt kérni, a saját szülőfalváig szívesen elvisz, nincs messze. Ezt a szöveget már hallottam, de sajnos nem voltam olyan helyzetben, hogy elutasítsam az ajánlatot. Beültünk. A két barátságtalannak tűnő férfival a sötét éjszakában egy ismeretlen falu felé tartottunk, amiről csak annyit tudtam, hogy ott nem áll meg az alvóhelyünknek kinézett éjszakai busz.

Folytatás itt.