Nem volt más lehetőségünk, végignéztük a hosszú ünneplést, és imádkoztunk, hogy még sötétedés előtt megálljon valaki. Végül az utolsó pillanatban így is lett. Azt viszont elfelejtettük az imába foglalni, hogy olyan valaki álljon meg, aki ingyen vinne tovább minket. Szerencsére emberünk meggondolta magát, és intett, hogy szálljunk be. Visszakérdeztem, de megnyugtatott, hogy nem fog semmi pénzt kérni, a saját szülőfalváig szívesen elvisz, nincs messze. Ezt a szöveget már hallottam, de sajnos nem voltam olyan helyzetben, hogy elutasítsam az ajánlatot. Beültünk. A két barátságtalannak tűnő férfival a sötét éjszakában egy ismeretlen falu felé tartottunk, amiről csak annyit tudtam, hogy ott nem áll meg az alvóhelyünknek kinézett éjszakai busz.
Szerencsére tényleg nem kértek pénzt, amikor pár kilométerrel később kitettek minket. De valóban nem egy olyan településnek tűnt, ahol megállt volna a buszunk. Azért reménykedve megkérdeztük az egyik étteremben. A válasz várható volt: nem áll meg.
Remény nélkül sétáltunk a járdán, amikor egy parkoló autós leszólított minket. Talán hallotta a beszélgetésünket, vagy csak megérezte, hogy bajban vagyunk, ezért fölajánlotta, hogy elvisz minket egy nagyobb városba, ahol megáll a buszunk. Olyan rendes volt, hogy még vacsorára is meg akart hívni minket magához. Végül az éjszaka egyik felét a nagyobb város busz pályaudvarán, a másikat pedig a Marrákesbe tartó éjszakai buszon töltöttük.
Délelőtt érkeztünk Marrákesbe, Marokkó legnépszerűbb városába, amelyet sokan tévesen fővárosnak is gondolnak. Őszintén szólva, ha újra Marokkóba utaznék, ezt a várost kihagynám. Nem azért mert nem érdekes (nagyon is az!), de a városkép nagyon hasonlít Fezre és Meknesre. Ráadásul Marrákes a lehető legturisztikaibb hely, ahol az angol nyelvű cégérek alatt idős és kövér német nőket kell kerülgetni és borsos árat fizetni a legalapvetőbb termékért is. Ahol zászlót lengető idegenvezetők próbálják egyben tartani a japán csoportokat és minden hagyományos ruhát viselő helyi, csak a turisták kedvéért néz ki így.
Igazságtalan lenne azt mondanom, hogy nem élveztem Marrákest. Természetesen a sok turista okkal van itt, a város gyönyörű. A főtéren - amely UNESCO védettség alatt is áll - zsonglőrök, hennafestők, kígyóbűvölők, artisták, pantomimek, tenyérjósok, majomidomárok, bűvészek, illuzionisták és táncosok garantálják, hogy emlékezetes legyen a látogatásunk. Lehetetlen lenne felsorolni mi minden található azon a téren...
Néhány kép Marrákesből.
Másnap hosszú út várt ránk: az Atlasz-hegységen keresztülbuszozva és az útba eső városokat meglátogatva egészen a sivatagig terveztünk eljutni. A buszút hosszú és meleg volt, de a kilátás kárpótolt. Az Atlasz hegyei közül leereszkedve elhaladtunk Marokkó Hollywoodja, az Atlas Studios előtt, majd megérkeztünk a kimondhatatlan nevű Ouarzazate városába. Itt egy kis hajvágással egybekötött városnézés után ért minket a sokk: a busz, amivel tovább terveztünk volna utazni tele volt.
Már sötétedett, úgyhogy nem sok választásunk maradt, elkezdtünk szállást keresni. Utitársam kinézett egy hostelt magának, én pedig elhatároztam, hogy a szabadban töltöm az éjszakát. Leültem egy hídra, de gondolataimból hamar felriasztott egy motoros. Azt kérdezte, hogy mit csinálok ott, majd egy kis pénzt is adni akart, de nem fogadtam el. Pár perccel később újabb motoros állt meg, ő egy kicsit jobban beszélt angolul, és pénz helyett az otthonát ajánlotta fel éjszakára, amit el is fogadtam.
A különböző műszaki hibák miatti megállásokkal együtt körülbelül fél órás út következett egy olyan faluba, ahol mindenki mindenkit ismer. Szerencsémre éppen egy esküvő volt ott aznap, aminek a végét még épp elcsíptük a bőséges vacsora után. Megismerkedtem a barátaival, és a muszlim közösségekben gyakorolt zugivás fondorlataival is. Sokáig kint maradtunk, nem sokat aludtam végül. Másnap találkoztam az anyukájával is, akinek szigorúan tilos volt beszámolnom az előző éjszaka részleteiröl.
Néhány kép az éjszakám helyszínéül szolgáló kis faluból.
Reggel egy lerobbanásokkal tarkított motorozás után végre nappal is szemügyre vehettem Ouarzazatét. Találkoztam egy idős bácsival, aki pár másodperc alatt sikeresen életem egyik legvidámabb figurájává vállt. Hatalmas mosollyal újságolta, hogy tegnap egyedül lerészegedett (szerintem még akkor is az volt), és elvesztette a mobiltelefonját. Gyors témaváltással arról kezdett beszélni, hogy mit érdemes megnéznem a városban, és többszörösen felhívta rá a figyelmem, hogy ne pazaroljam a pénzemet idegenvezetőre mert nem éri meg. Hogy a szavainak nyomatékot adjon, nevetve hozzátette, hogy ő már csak tudja, mert ő az.
Megfogadtam az idős bácsi tanácsát és nélküle jártam be a várost. Az égető Nap alatt igazi ajándék volt a belváros (medina) labirintus-szerű, hűs sikátoraiban sétálgatni. Közben találkoztam az útitársammal, akivel egy újabb próbát tettünk a busz pályaudvaron. Szerencsénk volt, pár óra múlva már a Szahara homokdűnéi felé döcögtünk...
Néhány kép Ouarzazate városából.
Folytatás itt
