Megfogadtam az idős bácsi tanácsát és nélküle jártam be a várost. Az égető Nap alatt igazi ajándék volt a belváros (medina) labirintus-szerű, hűs sikátoraiban sétálgatni. Közben találkoztam az útitársammal, akivel egy újabb próbát tettünk a busz pályaudvaron. Szerencsénk volt, pár óra múlva már a Szahara homokdűnéi felé döcögtünk...
A Szaharában már vártak. Igaz, azt nem tudtam, pontosan kik. Couchsurfingen egy "sivatag szíve" nevű felhasználó ajánlotta fel a szállást, akitől a saját nevét ugyan nem, de azt megtudtam, hogy többedmagával szállásol utazókat egy "autentikus családi környezetben". Ahogy keresztülutaztunk az Atlasz keleti vonulatain, lassan a táj is változni kezdett, egyre sivatagosabb arcát mutatva felénk. Persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy az Atlasz-hegység egyik oldalán a dús növényzet és a bővizű folyók között zajlik a földművelés, a másikon pedig a 100 kilométerenként egy kaktuszcsalád alkotta oázison kívül semmi sem szakítja meg a végtelen homokdűnék világát. Utóbbihoz hasonló tájkép csupán az út legvégén bukkant fel, ezt a települést pedig nem a sivatag szívének, hanem a kapujának nevezték a helyiek.
Az egyik megállóban fölszállt egy hagyományos ruhát viselő, turbános, szakállas fiatal srác, aki az utazóközönség gyors lecsekkolása után célirányosan mellettünk foglalt helyet. Hamarosan meg is szólított. A kötelező kérdések (honnan jövünk, kik vagyunk) után a lényegre tért, és közölte, hogy a családjának van egy tevéje és szívesen elvinnének minket egy szervezett Szahara-túrára. Azt mondta, már van egy német páros, így ha velük tartunk, sokkal olcsóbban jön ki mindenkinek. Azt többször és több megfogalmazásban is megkérdeztük, hogy mégis mennyi is az annyi, de csak ezeket a válaszokat kaptuk felváltva:
Ne aggódj a pénzügyeken!
Nem kerül semmibe, barátok vagyunk. Testvér vagy.
Csinálunk nektek egy jó árat. Ez nem Marrákes, mi barátok vagyunk.
Szálljatok le velem a következő megállóban, hazamegyünk, teázunk és megbeszéljük.
Jó ár. Nagyon jó ár.
Azt sajnos mégsem tudtuk meg, mi is az a nagyon jó ajánlat, úgyhogy az épp csak a nevünket ismerő, de már minket a legjobb barátkaiként kezelő tagnak nélkülünk kellett leszállnia. Valószínűleg a következő buszon is bepróbálkozott a külföldinek látszóknál, és biztos vagyok benne, hogy ha csak heti egy ember is adja be a derekát, már nagyon kifizetődő egész nap buszozgatnia. Később egy másik turbános srác hasonló próbát tett, ő egészen a végállomásig győzködött minket - de konkrétumokat tőle sem tudtunk meg.
Sajnos minél inkább azt hangsúlyozták, hogy ez nem egy turisztikai környék, ők pedig csak átlagos helyiek, akik nem a pénzünkre, hanem a barátságunkra éhesek, annál inkább rá kellett döbbennünk az ellenkezőjére. Az átlagos helyiek átlagos marokkói viseletben, nulla nyelvtudással és érdeklődéssel hagytak minket figyelmen kívül, de a hagyományos ruhát viselő, - neadjisten kékre festett arcú - ízig-vérig berber mivoltukat hangsúlyozó emberek mind tökéletesen beszéltek angolul, és valami különös oknál fogva mindnek épp volt egy kihagyhatatlan ajánlata is. Az utolsó próbálkozótól már a szállásadónk mentett meg minket.
Aki egyébként így nézett ki:
Na igen. Nem szép dolog, de azonnal egy kissé bizalmatlanul álltam hozzá, és mindezt csak tetézte azzal, hogy még a nevünket sem tudta, (pedig elvileg a couchsurfingen ő válaszolt) és az is azonnal eszébe jutott, hogy másnap menjünk el velük egy családi Szahara-túrára. Jó áron, mert ez nem Marrákes.
Hogy az mennyi, az most sem derült ki, de azért beültünk az autójába. Egyre távolabb kerültünk a falu központjától, az aszfalt- előbb földúttá vállt, majd azt is elhagytuk és a sivatag buckáin haladtunk tovább a szálláshelyünk felé. Ott több, hasonló jelmezes figura fogadott minket, de én csak egy dologra tudtam gondolni: ezt a helyet csak az ő autójukkal fogjuk tudni elhagyni, nélkülük esélyünk sincs visszajutni a civilizációba.
Ez a táboruk. Mégiscsak helyénvalónak bizonyult a "sivatag szíve" elnevezés.
Rajtunk kívül két utazót, egy spanyol lányt és egy japán fiút is épp vendégül láttak. Kezdett az egész inkább egy maszek hostelnek tűnni. Hamarosan előkerült a hagyományos cserépedényben tálalt vacsoránk is, majd tűzet gyújtottak, turbánt húztak és berber dalok éneklésébe kezdtek.
"Minden este ez megy" súgta nekem a japán fiú, aki - az arckifejezéséből ítélve - ugyanolyan műnek érezte a produkciót, mint én. A kínosan hosszúra nyúlt performansz után kitöltöttek még egy kör mentateát, majd a lényegre tértek:
Most, hogy ilyen jól összebarátkoztunk, jó ötlet lenne, ha holnap velünk tartanátok egy egész napos szaharai tevegelésre...
Kezdtem megérteni a sivatagi bizniszt: első lépésben a lehető legtávolabb csalni a turistát a többi ajánlattól, majd a kialakult monopolhelyzetben, egy kis hamis barátságérzetet adva és a helyi berber nomádok szerepét kitűnően eljátszva minél több pénzt legombolni róluk. Végre kiderült az ár is, de a csillagászati összeg egyikünknek sem tetszett túlságosan. Ilyen árért már tényleg megéri nekik egész nap buszozgatni, ingyen szállást biztosítani (igaz, a szabadban) és berberül bohóckodni. Nemet mondtunk, aludni tértünk.
Az út legviccesebb élménye is ezen az estén történt. Sajnos leírva nem nagyon jön át, még így angolul sem, de tegyünk egy próbát!
B: berber srác, J: japán srác
B: Not long time ago, we had a lot of japanese tourists here! They came to the Sahara with us.
J: Really?
B: Yes, twenty dies!
J: What???
B: Dies. Dies, or how do you pronounce it...maybe days...they spent here 20 days.
J: Ah, okay...
Másnap saját magunk indultunk gyalogos felfedezősétára a közeli dűnékre. Ez így leírva sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint megtapasztalva.
Néhány kép a Szaharából.
A hőség kibírhatatlan volt, fél óra alatt elfogyasztottam másfél liter vizet, de minden korty csak a következő egy percre csillapította a szomjamat. Amikor visszatértünk a "sivatag szíve" szálláshelyre, már alig volt ott valaki, és sajnos ők sem tudtak minket bevinni a településre. Így megtörtént, amitől tartottunk: gyalog kellett megtennünk ezt az utat a sivatagon keresztül. A víz persze hamar elfogyott, kezdett egyre kevésbé jó bulinak tűnni ez a hülye Szahara.
Amikor végre visszaértünk a civilizációba, két cél lebegett a szemünk előtt: gyorsan megvenni a buszjegyeinket és még gyorsabban inni valamit. Szerencsénkre kiderült, hogy a helyi buszjegyeket értékesítő ember az irodája mögött éttermet is üzemeltet. Fölötte meg hotelt. De ismert olyat is, akinek fölülhettünk a tevéjére egy kicsit. Igazából bármire szükségünk lett volna, ő el tudta volna intézni.
Életképek a szaharai faluból
Elbuszoztunk egy nagyobb városba, hogy az összes maradék buszjegyet egy igazi irodában előre megvegyük. Nem akartunk ugyanis megint úgy járni, mint Ouarzazatében, ahol elfogytak a jegyek, mire venni akartunk. A főutcán sétálva, többen leszólítottak minket. Ők már nem tevegelni akartak velünk, hanem az üzletükbe akartak behívni. Kiderült, hogy cserekereskedelemben utaznak. Egyikőjük megpróbált elcserélni velünk egy "nomád iránytűt" aszpirinra.
Aszpirinunk nem volt, a "nomád iránytű" pedig egy lyukas fémlapból állt, amelyet a sarkcsillag felé tartva, észak felé mutat...Mondjuk, ha meg egy rakás pénz felé tartjuk, akkor megmutatja, melyik irányban találunk egy rakás pénzt. Igazi multifunkciós varázslat!
A következő cserekereskedő már kicsit agresszívabb volt, mindenáron be akart minket hívni magához. Mondtuk, hogy előbb feltétlenül meg kell vennünk a buszjegyeinket, amire annyi volt a válasza, hogy az a pénztár most úgyis zárva van. Valamiért nem hittünk neki, s lám, nyitva is volt! Később, amikor a "megígértétek, hogy benéztek"-kel próbált rávenni minket, hogy nála pazaroljuk el a szabadidőnket, a frappáns "te meg azt mondtad, zárva van a pénztár" válasz elégnek bizonyult arra, hogy onnantól békén hagyjon minket. Végül az egyik turbános testvéremnek mégiscsak beadtam a derekam, és eladtam neki a hálózsákomat. Azt hiszem legközelebb több hálózsákkal (és aszpirinnel) jövök, elég nagy itt a piaca...
Majdnem egy órát töltöttünk a jegypénztárban, az utolsó jegyet már papír fecnire rajzolva kaptuk meg. De legalább már egészen Gibraltárig megvolt minden: Marrákes, Casablanca, Chefchaouen, Asilah, Tangier...A nulladik megálló viszont a már meglátogatott Ouarzazate volt. Ismét a pár napja véletlenszerűen megismert helyi fiú fogadott be - ezúttal mindkettőnket. Őt - bár nem viselt semmi hagyományos ruhát, és nem is hívott percenként a barátjának, sőt kedvezményes árú tevegelésről sem beszéltünk - azóta sem tudtuk elfelejteni, az egyik legmaradandóbb élmény volt két éjszakát nála aludni. Szükség is volt a pihenésre, másnap 12 órás buszút várt ránk...
Anyukája nagyon kitett értünk, bőséges vacsorával és barátságos mosollyal vártak vissza minket.
...és várnak egy harmadik alkalomra azóta is.
Folytatása itt.
