- Menjetek! Menjetek! Menjetek be a az antennák közé! Itt Norvégiában bárhova be lehet menni! Ne féljetek a sugárzástól, nem veszélyes! Én minden nap ott dolgozom! - Kiabálta olyan természetellenesen széles vigyorral, amit a körülményekre tekintettel sugárzó mosolynak is nevezhetnénk. Egymásra néztünk, megvontuk a vállunk, elbúcsúztunk tőle és elindultunk. De nem visszafelé.

Előző rész

Szerencsére nem találkoztunk jegesmedvével, és remélhetőleg maradandó sugárkárosodást sem szenvedtünk az a rövid idő alatt, amit a fennsíkon töltöttünk. Ugyan maga a SvalSat állomás ennél a néhány percnél tényleg nem ér többet, egy igen izgalmas helyről van szó. Magas földrajzi szélességének köszönhetően a 31 antennából álló létesítmény több műholddal képes kommunikálni, mint a világ bármely más hasonló állomása. Itt találjuk többek között a NASA "Near Earth Network" program műholdjainak a földi jelvevőit is. 

Sajnos a barentsburgi hajóstoppolás nem jött össze, ami egyet jelentett Mariana ajánlatának az elfogadásával. A neki köszönhetően lealkudott áru jegyeket mi azért másnap a hajón még egy kicsit tovább alkudtuk. Ha pedig beleszámoljuk azoknak a fedélzeten elfogyasztott teáknak, kávéknak és sütiknek a norvég árát is, amik a reggelinket és az ebédünket jelentették, akkor még azt is mondhatjuk, hogy olcsón jutottunk el az orosz településhez.

No de, álljunk csak meg egy bekezdésre! Mit is keresnek itt, norvég földön "orosz települések" meg "szovjet szellemvárosok"?

A válasz az úgy nevezett Svalbard Egyezmény lapjai között rejlik. Ez az a dokumentum, amely a norvég szuverenitás garantálása mellett egyben korlátozza is azt, és minden aláíró ország (köztük Magyarország) állampolgárai számára lehetővé teszi a szabad letelepedést Svalbardon. Vagyis elméletileg akár vízum és letelepedési engedély nélküli afgánok vagy dominikaiak is korlátlan számban a szigetre költözhetnének! Ráadásul a norvég környezetvédelmi szabályozásokat szem előtt tartva bárki nyithat új szénbányát, vagy akár létrehozhat egy komplett települést is! Így fordulhat elő, hogy az egyezményt aláíró Oroszország bányacége, az Artikugol két települést - Pyramident és Barentsburgot - norvég földön birtokol.

Az, hogy bármely aláíró ország állampolgára szabadon folytathat gazdasági tevékenységet a szigeten nem csak lehetőség, de maga a feltétel is! Ide ugyanis csak gazdasági tevékenység folytatására képes emberek költözhetnek, magyarul olyanok, akik el tudják tartani magukat.

Svalbardon nincs nyugdíj, gyes, segély vagy bármi hasonló, és a kormányzónak jogában áll kiutasítani a szigetről azokat, akik nem képesek önmaguk ellátására. Megfelelő hely ez tehát néhány munkaképes évnyi "kalandra", de nem családalapításra vagy időskorra. Most már értitek, miért nem tervez senki sem hosszabb távon letelepedni itt, és miért lepődtünk meg annyira, amikor ennek ellenére érkezésünkkor egy ízig-vérig helyi nő vett fel minket a reptéren...

Az önellátás szabályát olyan komolyan veszik, hogy 1950 óta itt születni és meghalni is tilos. Utóbbinak praktikus okai is vannak: a sarkvidéki örökfagyban nem indulnak bomlásnak a holttestek. Ebből következik az a morbid helyzet, hogy az önmagukat ellátni nem képes emberekhez hasonlóan a kormányzó a halálukon lévőket is kiutasíthatja a szigetről.

Barentsburgban az idegenvezető követése helyett inkább magunk indultunk felfedezni a várost. Meglátogattuk a városháza előtt álló Lenint, vetettünk egy pillantást az orosz konzulátusra és az apró ortodox fatemplomra, belestünk néhány elhagyatott bányajáratba, tettünk egy kört az Arktikugul főépületében és a helyi iskolában sőt megpróbáltunk belógni néhány üres üzembe is.

Ezután kipróbáltuk a világ egyik legészakiabb játszóterét és Norvégia legolcsóbb sörét is. Utóbbit a helyi hotel bárjában csapolják, és körülbelül 320 forint korsója. Norvégiában a legolcsóbb...

Barentsburg orosz zászlai, a dácsái, a hegyoldalon díszlő cirill "Miru-Mir" (magyarul világbéke) felirata és természetesen maga Lenin is mind a már meglátogatott Pyramiden szellemvárosára emlékeztettek minket. További hasonlóság, hogy Barentsburgra is túl kevés időnk volt, és itt is csak futva értük el a hajónkat.

Visszahajóztunk Longyearbyenbe. Alkalmi otthonunk felé sétálva nagy lehetőségen akadt meg a tekintetünk. A világ legészakiabb sörgyárából éppen távozó félben volt egy német turistacsoport. A hely régóta izgatta a fantáziánkat, és most, hogy nyitva találtuk a bejáratát, gyorsan be is surrantunk néhány olyan nyugdíjas árnyékában, akik úgy néztek ki, mint akik éppen túl sok sört kóstoltak. Az emeleten két norvég pincérlány szedte le az asztalokat, érkezésünkre felkapták a fejüket.

- A csoporttal vagytok? - kérdezték riadtan. Miután biztosítottuk őket egyéni mivoltunkról, egy varázsütésre sokkal közvetlenebbé váltak. Gyorsan meg is hívtak mindkettőnket egy-egy pohárra a helyben készített sörből. A zavarba ejtő jelenséget Mariana nevetve magyarázta meg, miután hazaértünk hozzá: az itt élők nem nagyon kedvelik az általuk csak "német zombiknak" gúnyolt turistacsoportokat.

A párezer fős várost nyáron valósággal elárasztó német nyugdíjasok rászolgáltak gúnynevükre. Arcuk előtt tartott kamerával, zombiként követik egymást, meg sem próbálnak a helyi viszonyok iránt érdeklődni, elvárják a német nyelvű kiszolgálást és gyakran még azt sem tudják, melyik országhoz tartozik Svalbard. Viszont sok pénzt hagynak itt.

Másnap elbúcsúztunk Marianától, aki hazarepült Finnországba, mi pedig új szálláshely után néztünk. A helyzet az volt, hogy a városon belül kempingezni, a városon kívül pedig fegyver nélkül tartózkodni volt tilos. Ezt végül úgy hidaltuk át, hogy a város déli határán álló hegyre vertük fel a sátrunkat - olyan helyre ami ugyan még megnyugtatóan közel volt a városhoz, de nem látszódott onnan.

Marianával együtt azoknak a körülményeknek is búcsút inthettünk, amik eddig a napi ritmust - illetve maga a "nap" szó jelentését - fenntartották. Most, hogy már nem kellett figyelembe vennünk az ő szabadidejét vagy holmi kompok menetrendjeit, akkor ettünk, amikor éhesek voltunk, illetve akkor aludtunk és annyit, amikor és amennyire fáradtak. A végtelen napsütés alatt ebben az életstílusban hamar elvesztették a jelentésüket az olyan szavak, mint a "vacsoraidő", a "délután", a "holnap" vagy a "ma".

Ahogy a hegyekben elvesztettük a határt a föld és az ég között, úgy mosódott most össze az idő dimenziója is. Térből és időből kilépve napról napra szürreálisabbnak érzékeltük volna a helyet - ha érzékeltük volna a napokat, magukat. Ráadásul az ételünk is elfogyott. A sátor felverése és a gépünk indulása közti időt ebben a dimenziótlan purgatóriumban éltük le. Be kell vallanom, a most következő események sorrendjére nem is mernék megesküdni. Annyi bizonyos, hogy innentől főleg a sátrunkban, a városközpontban és a templomban tartózkodtunk.

Hogy utóbbiban miért? Ugyan pénzügyi helyzetünkre tekintettel akár imádkozni is jó okunk lett volna, minket főleg a kényelmes fotelek, az ingyenes internet és a tiszta mosdók vonzottak Isten legészakiabb házába.

A fotelek, mosdók és internet mellett volt itt könyvespolc, kitömött jegesmedve és étkező is! Egyik alkalommal szemet vetettünk az utóbbiban kihelyezett gofrikra. A melléjük tett cetli tanúbizonysága szerint ugyan hivatalosan is ingyenesek voltak, de a látótávolságnyira lévő adománykassza miatt nem volt képünk ebből jól lakni.

Szerencsére sikerült egy ügyes alkut kötnünk a lelkésznővel. Felajánlottuk, hogy akkor, amikor a világ más részein este lesz, visszajövünk és a maradék gofriért cserébe elmosogatunk. Ügyes alkunak nevezem, mert a világ legészakiabb templomában mosogatni olyan élmény, amely nem sokaknak adatik meg, és még ételt is szereztünk vele!

Egy másik alkalommal a boltban álltunk neki lejárt szavatosságú élelmiszereket keresni. Az ajtóra ragasztott papír két nyelven hirdette, hogy tilos fegyverrel belépni. Ez máshol evidens lett volna, de egy olyan városban, ahol teljesen megszokott volt a vadászpuskával a vállukon sétálók látványa, jogosan ragasztották ki a plakátot. Magasabb fegyver/fő arányt tapasztaltam Longyearbyenben, mint iraki Kurdisztán fővárosában, Erbilben!

A lejárt termékek keresése közben megfigyeltünk néhány érdekességet. A különutas adópolitika miatt Norvégia többi részéhez képest itt meglepően olcsók voltak az elektronikai eszközök és alkoholok. Utóbbiak aránylag alacsony ára miatt Svalbardon a mai napig működik egy jegyrendszer, vagyis korlátozzák, hogy az itt lakók összesen mennyi és milyen erős italt vásárolhatnak havonta. A szabály a látogatókra is vonatkozik: a bolt elkerített alkohol-részlegében csak a repülőjegyet felmutatva szolgálnak ki, és erre minden alkalommal rápecsételik, hogy mennyi maradt még a turista "alkoholegyenlegéből".

Ezzel szemben a friss termékek, főleg a zöldségek és a gyümölcsök árai csillagászati magasságokba rúgtak. (Persze egy olyan szigeten, ahol a legmagasabb növények sem haladják meg a 10 centimétert, ezen nem sok csodálkozni való van.)

Hiába találtunk lejárt ételeket, az eladók nem adták nekünk, így innentől egyenesen a konténereket céloztuk meg a bolt helyett. Hoppá, nemzetközi bűnözőkké váltunk! Úgy tartózkodtunk Svalbardon, hogy nem tudtuk eltartani magunkat. A csóró lét során akaratlanul is megtanultunk néhányat a helyi túlélési trükkök közül. Az egyik ilyen az "ingyenbolt" felfedezése volt.

Itt, az Isten háta mögötti izolációban túl bonyolult a hulladékelszállítás, így a feleslegessé vált, de még használható dolgokat a helyiek rendszerint az ingyenboltba hordják. Volt itt számtalan bútor, könyv, dvd és cipő, de találtam egy ugyanolyan svalbardos pólót is, mint amilyent a szomszédos szuvenír boltban árusítottak.

A másik hasznos felfedésünk alanya a város díjmentes kerékpárbérlési lehetősége volt. A szolgáltatást kipróbálva gyorsan el is tekertem a sziget egyetlen útjának északi végén lévő Medve-völgybe és a déli végén lévő szánhúzó kutyatelepre. Az ötlet jó volt, a megvalósítás kevésbé: önkéntes munkánkért cserébe szerettünk volna Ágival részt venni egy szántúrán, de kommunikációs problémák és a már említett időzavar miatt nem jött össze a találkozó a nagyfőnökkel.

Maradék időnket Longyearbyen és a szomszédos Nybyen felfedezésére fordítottuk. Meglátogattuk a világ legészakiabb napóráját, cukrászdáját és szusibárját, néhány szénbányász- és jegesmedveszobrot és a sarkvidék legelegánsabb bál-és éttermének otthont adó mini-palotát, a Husetet is.

Feltúráztunk a Mikulásbányának becézett kettes számú aknához, amelynek recsegő deszkatákolmányában egy hét után végre megtapasztalhattuk a sötétséget. Néhány alvással a felhagyott szénbánya meglátogatása előtt vagy után ugyanennek a hegynek a csúcsára is felkapaszkodtunk.

Svalbardi tartózkodásunk utolsó óráiba lépve gyalog indultunk el a repülőtér irányába. Távozási szándékunkat érezve a sziget egy utolsó akadályt gördített elénk, jobban mondva repített fölénk. Néhány agresszív sarki csért.  A fejünk fölött köröző és arra a hegyes csőrükkel lecsapni tervező madarak nagyobb (vagy legalábbis reálisabb) veszélyt jelentenek a jegesmedvéknél is. Én korábban már megtapasztaltam egy ilyen kellemetlen légicsapást, így ekkorra már kiokosodtam a teendőkről. Az egyetlen megoldás, ha valami hosszú botot a fejünk fölé emelve körözni kezdünk vele. Ez állítólag összezavarja a szegény sarki csért, aki így inkább lemond a fejünk meglékeléséről.

A túra elején talált útjelzőnket eddigre már visszatettük oda ahol találtuk, így jobb híján a karunkkal kezdtünk el hadonászni. Úgy néztünk ki mint két retardált turista, akik a reptér felé sétálva hosszasan búcsút intenek a szigetnek. Búcsút intenek az örök napsütésnek. A szénbányáknak. A fraterculáknak. Az ingyenboltnak, a Mikulásbányának, a greenpeace-s hajónak, a német zombiknak és a szánhúzó kutyáknak. A templomi gofrinak, az "olcsó" alkoholnak, Leninnek, a sugárzó mosolyú bácsinak...és végső soron maguknak az összezavart sarki cséreknek is.