Első afrikai éjszakámat Spanyolországban töltöttem. Nem, nem elírás: Melillát ugyan Marokkó veszi körül, a Földközi-tenger pedig elválasztja Spanyolországtól, mégis utóbbihoz tartozik. Ennél spanyolosabb nem is lehetett volna az este: spanyol ételek, italok, zászlók, táncok és spanyol emberek igyekeztek elfeledtetni velem, hogy földrajzilag Afrikában vagyok.
Melillát napi több komp- és repülőjárat köti össze Európával, Afrika többi részétől pedig egy hat méter magas fal választja el. Az utóbbi időben a falon átmászó menekültek tették ismertté a vitatott területet. Pedig híres lehetne az utolsó spanyol területen lévő Franco szoborról, az egyetlen Afrikában lévő gótikus stílusú épületről vagy a gyönyörű belvárosáról is. Marokkó évszázadok óta sem adta fel az igényét a város iránt. (És a másik spanyol exklávé, Ceuta iránt sem.) Nem csak Marokkót, engem is érdekelt Melilla, így elhatároztam, hogy első afrikai éjszakámat itt töltöm. Annak ellenére is, hogy nem jelezte vissza senki couchsurfingről, hogy elszállásolna.
A repülő kora este landolt a Melillától 20 kilométerre fekvő Nador(tól további 30 kilométerre fekvő) repülőtéren. Talán sikerült egy rekordot is felállítanom, mint a legkevesebb időt Marokkóban töltő turista, hiszen a reptéren megkapott belépési pecsétek szinte meg sem száradtak, amikor a következő oldalra már a kilépők kerültek a marokkói-spanyol határon.
Melilla városa a repülő ablakából.
- Schengen? - kérdezte a határőr. "Schengen" - mondtam a varázsszót és már ki is kerülhettem a hosszú sorban vízumra váró afrikaiakat, akik még mindig szerencsésebbek voltak, mint a falat átmászni készülő társaik. Már sötétedett, így elkezdtem alvóhely után nézni.
Bementem egy benzinkútra. Éppen zártak. Kerestem egy kényelmes padot egy parkban. Pár percen belül megjelentek a helyi részegek. Kisétáltam a tengerpartra. Még több helyi részeg. Kerestem egy száraz helyet a város egyik hídja alatt. Száraznak száraz volt, de az én ízlésemnek kicsit magas volt az egy négyzetméterre jutó döglött halak száma, ezért arról is lemondtam. Megpróbálkoztam egy másik benzinkúton. Kikergettek..
Új terv: rendőrség. Az egyik rendőr beszélt angolul és nagyon barátságos volt. Sajnos nem engedhette meg, hogy a fogdában töltsem az éjszakát, de előbb pénzt ajánlott, majd azt, hogy aludjak közvetlenül a rendőrség épülete előtt. Elmondása szerint kint éjszakázni Melillában nagyon veszélyes, de talán a rendőrség előtti parkban nem próbálnak meg kirabolni. Azt is megígérte, hogy majd rajtam tartja a szemét. Megköszöntem neki a segítéségét, és a garantált alvóhely tudatának nyugalmával folytattam az éjszakai városnézést.
Az eredeti terv egyébként az volt, hogy alvás helyett éjszaka városnézek, aztán majd másnap a vonaton alszom. Két baj volt: a várost két óra alatt bejártam és még ez alatt is elálmosodtam.
A belváros egyik szűk és meredek utcájában sétáltam épp, amikor az ellenkező irányból megjelent egy autó. A falhoz nyomtam magam, hogy elférjen, de az nem ment tovább, hanem lelassított és megállt mellettem. A fal és az autó közé préselve aggódva figyeltem, ahogy letekerik az ablakot és kihajol egy férfi. Nem útbaigazítást kért, még csak nem is kirabolni akart! Azt kérdezte mit keresek itt egyedül éjszaka és tud-e segíteni. Egy mondatba összefoglaltam a történetemet, de amikor a nevemhez értem a mellette ülő nő félbeszakított:
"Nem te írtál véletlenül úgy egy hete couchsurfingen? Bocsi, hogy nem válaszoltam, nem tudtam rá fogok-e érni. De egyébként ráérek úgyhogy szállj csak be."
Nem hittem volna, hogy ezt még fokozni lehet, de amikor azzal folytatta, hogy sajnos nem azonnal megyünk haza, mert éppen egy hagyományos spanyol flamenco buliba tartanak, éreztem, hogy jó ötlet volt nem a döglött halakkal töltenem az estét. A flamenco az andalúziai cigányok hagyományos tánca. Jellemző rá a rikító (általában vörös) színű ruha, a harsány ének, az erős mimika, a latinos zene, az érzelmek dominanciája és a hujjogatós, tapsolós, lábdobbantós, csípőrázós, végtagrángatós, dinamikus, improvizált tánc.
Flamencotánc Afrikában.
A buli sokáig tartott, nem sok időm maradt aludni. Ráadásul nem is volt olyan egyszerű kiszámolni, mikorra állítsam be az ébresztőórát, ugyanis:
a) A vonat másnap kilenckor indult, de Marokkóból. Az egy másik időzóna.
b) Egyébként sem állítottam még át az órámat a telefonon.
c) A karórám meg nem működött.
d) A határ kb. 40 percre volt, de az megjósolhatatlan, hogy ott mennyi időt kell töltenem.
e) Jó lenne nem egyből a határhoz menni, hanem visszafelé is körülnézni még a városban.
f) A határ után még meg kell találnom a vasútállomást.
g) ...és nyilván az sem segítette az agyműködésem, hogy éppen egy kemény flamenco parti után voltam.
Végül kiszámoltam: szűk két órám maradt aludni.
Másnap reggel felsétáltam a hírhedt falhoz. Nem tudtam túl közel menni, de talán nem is baj. Beszéljenek a képek:
A buliban megismerkedtem egy algériai menekülttel. Egy éve él Melillában, ha rendesen megtanulja a spanyolt és még néhány évig keményen dolgozik, átmehet Madridba. Addig azonban se ki, se be: még Marokkóba se tud átmenni, szó szerint be van zárva Melilla városába. A helyi spanyolok hasonlóan elzártnak érzik magukat, de ők azért töltenek néhány évet az észak-afrikai városban, mert itt többet keresnek mint Spanyolország többi részén. Ezen a helyen megértettem, mekkora kiváltság is európainak lennem, talán kicsit el is szégyelltem magam.
Valószínűleg annyira mégsem érinthetett meg mindez, mert egy óra sorban állás után a határnál mégis volt képem előretolakodni a hamarosan induló vonatomra hivatkozva. A helyi ingázók előreengedtek, pedig valószínű, hogy sokan közülük szintén a vonattal mentek volna.
Mihelyt megkaptam a pecsétet, futni kezdtem a vasútállomás felé. Ez valószínűleg nem a legjobb ötlet egy határon, de szerencsére senki sem értette félre. Egy térkép alapján próbáltam megtalálni az állomást: "végig ezen az utcán, aztán balra, aztán a jobb oldalon..." Semmi. Kezdtem aggódni. Ott álltam, ahova a térkép a vasútállomást jelezte, de csak egy üres telek fogadott.
