Éjszaka volt mire kiszálltam a kihalt benzinkúton. Egy külvárosi villanyoszlop pislákoló fénye alatt kezdtem stoppolni, ám ekkor egy ember bukkant elő a sötétből. A fekete férfi felém tartott, és felszólított, hogy azonnal hagyjam ezt abba. Van ugyanis egy bátyja, aki úgyis Narvikba megy ma éjjel, majd ő elvisz. A válaszomat meg sem várva már telefonált is. Próbáltam udvariasan visszautasítani, de ő már-már erőszakosan kísért át az út túloldalára, hogy ott várakozzam. Hamarosan be is kanyarodott egy igen leharcolt állapotú autó, tele szomáliaiakkal. Átsuhant az agyamon, hogy talán bölcsebb lenne, ha ide nem szállnék be, de végül mégiscsak bepréseltem magam közéjük...

Előző rész

A biztonság kedvéért elküldtem egy sms-t a korábban leidősözött lengyel szállásadómnak, hogy a háza felé tartok. Aggodalmaim alaptalannak bizonyultak, kissé el is szégyelltem magam miattuk. Közben megjött a válasz, miszerint csak az elrejtett kulcs, a látássérült kutya és a két tengerimalac vár ott engem, ő ugyanis aznap Tromsøbe utazott.

Másnap búcsút vettem a házi kedvencektől, összepakoltam a cuccaim és miután egy kedves üzenet kíséretében visszarejtettem a kulcsot a helyére, kiálltam a már pár napja kipróbált stoppos helyre. Akárcsak akkor, ezúttal sem kellett sokat várnom egy célig tartó fuvarra.

Sofőröm, a sztereotipikusan norvég kinézetű Jørn első alkalommal vett fel stoppost. Jørn kellemes társaságnak bizonyult a Tromsøig tartó útra. Sokat tudott a környékről, szinte minden kanyarról, hegyoldalról vagy településről ismert egy-két sztorit. Tőle tudtam meg például, hogy szerelmi bánatából frissen felhipnotizált egykori sofőröm észak-norvég katonai szolgálata cseppet sem egyedülálló, a legtöbb katonai tréning Troms és Finnmark megye kietlen, zord tundráin zajlik. (Amit persze az utóbbi megyével határos Oroszországban egy ugrásra kész medve nyugalmával figyelnek.)

Dél körül megérkeztünk Észak-Norvégia fővárosába, az északi fény Mekkájába, a "nagyonészak" szinonimájába, Tromsøbe. Miután segítettem neki kipakolni néhány traktorgumit és visszautasítottam az ezért felajánlott pénzt, elbúcsúztunk és városnézésre indultam. Szokatlan érzés volt, hogy még napfényben megérkeztem abba a városba, ahol aludni is terveztem.

Az előző bekezdés útikönyvekbe illő hasonlatai ellenére, - vagy talán pont az ezek által magasba emelt várakozásaim miatt- Tromsø számomra csalódás volt. Tromsø egy takaros norvég város színes faházakkal, nyüzsgő sétálóutcákkal, néhány csinos belvárosi térrel és egy izgalmas-építésű modern templommal, de ennyi. Az igazi látnivalók a városon kívül vannak: a Lyngen Alpok havas hegycsúcsai, a bálnákkal teli fjordok és a sarki fénnyel teli éjszakai égbolt.

Szerencsétlenségemre az utóbbi tételnek csupán egy röhejesen vérszegény változata szűrődött keresztül a fényszennyezett atmoszférán az egyetlen itt töltött éjszakám alatt. Az alvóhelyet, a vacsorát, a sikertelen sarki fény expedíciót, az italokat és a másnapi reggelit az első részben bemutatott trondheimi barátaim tromsøi barátainak köszönhettem, és köszöntem is meg néhány üveg zsírhús formájában.

Pechsorozatom nem állt le a várakozáson aluli városképpel és északi fénnyel: másnap délig kellett várnom az első fuvaromra, ami ezen a szélességen az évnek ebben a szakában (november) egyet jelentett azzal, hogy kevesebb mint három órám maradt a sötétedésig. A hotelt üzemeltető és ezzel összefüggésben a kevés hó miatt panaszkodó sofőr hosszan vitt, de igen szerencsétlen helyen rakott ki. Fagyoskodva, az utolsó zsírhúsokat egymás után legurítva és a közeli benzinkút teautánpótlásinak köszönhetően életben maradva vártam az egyre sötétedő tundrán, hogy a tízpercenként egy elhaladó autóból végre valamelyik megálljon.

Az Észak-Skandináviát kelet-nyugati irányban átszelő úgynevezett "Északi Fény Országútban" van valami magával ragadó és varázslatos, ami miatt még ebből a válogatásból sem tudtam kihagyni. Errefelé már lapp nyelven is ki van írva minden településnév, és az északi fény is olyan megszokott, mint a világ más részein a felhők.

Ha a második órában fagyásnak induló lábujjaim nem terelték volna el a figyelmemet, valószínűleg élveztem is volna a hosszú kint létet. Már este hat volt, mire egy mosolygós lapp nagymama kimentett a szituációból. A kanyargós fjordok partvonalát követő, végtelennek tetsző út alatt el is szundítottam mellette, de végül még aznap megérkeztem Altába, ahol a couchsurfingen megismert Astrid már várt. Azt az apró meglepetést viszont nem hozta online szóba, hogy neki valójában nincsen lakása.

Hetente más barátnőinél száll meg, látogatásom napján, jobban mondva éjjelén egy üres, erdőszéli épületet nevezett az otthonának. Ez valaha egy imaház volt, de az itt lakó plébános halála után az örökösei (köztük Astrid egyik barátnője) már csak hétvégi partiháznak tartották meg az omladozó épületet, amelyet a felerősödött szekularizáció miatt már korábban sem nagyon látogattak a hívők.

A nagy imaterem körülbelül a nappalinak felelt meg. Az oltáron egy nagyképernyős tévé, a falakon zsírkrétás gyermekrajzok, a kanapén történelminek tetsző vörösborfoltok. A terem végében felfedezett csapóajtó alatt pedig egy dohos pince tele régi kacatokkal és - hogy a fene vinné el azt, aki ezeket oda kirakta - a falakra kötözött műanyag babákkal. Ha nem lett volna egy kisebb jégkorszak-szimuláció odakint, megfontoltam volna, hogy inkább e ház falain kívül töltsem az éjszakát. Így viszont nem maradt más választásom mint az imateremből nyíló, savanykás szagú, ablaktalan mellékszoba rozoga ágya - talán pont az, amin az említett plébános a halálát lelte. Nem aludtam jól.

A másnapi a reggelihez és rövid városnézéshez csatlakozott hozzánk Astrid egy újabb barátnője, akinek az volt a munkája, hogy egy szárított marhahúsból készült snacket (angolul beef jerky) promótált és történetesen tele volt az autója ezekkel a termékmintákkal. Miután megnéztük Finnmark megye székhelyét, a világ legnagyobb kutyaszánversenyének is otthont adó Altát és kivitt egy megfelelő stoppolós helyre már az én hátizsákom is. Ezen kívül kaptam tőlük pár darab lábujjmelegítőt is, amiknek - tekintettel az előző napi megpróbáltatásaimra - még a húsoknál is jobban örültem. Elbúcsúztam a lányoktól, felemeltem a hüvelykujjamat és vártam.

Néhány eseménytelen és rövid fuvar után viszonylag hamar egy német úriember Volkswagenjében találtam magamat. Hans rávett, hogy próbáljam ki az igen undorító, de nagyon skandinávos dohányrágást, majd hogy még skandinávosabbá tegye a napunkat meghívott egy adagra a norvég nemzeti ételből, az áfonyalekváros gofriból is. Utóbbit nem bántam meg, a benzinkutas kávéinkat én szolgáltattam hozzá.

A nagyon skandináv nap végére megérkeztem Honningsvågba. Azt írtam volna, hogy a nap végére? Nos, valójában délután három körül szálltam ki a kevés hó miatt szintén panaszkodó sofőröm mellől, de eddigre már sötét volt. Egyébként feltűnt, hogy errefelé este négyet mondanak a délután négy helyett is. Kíváncsi vagyok, milyen lehet itt nyáron, amikor a nappalok hosszabbodnak meg extrém mértékben. Reggel kettő? Délután kilenc?

A helyi iskolában tanító földrajztanár és lengyel felesége finom vacsorával és kényelmes kanapéval várt a Nordkapptól 32 km-re fekvő házukban. A kihívás utolsó napjára tehát már csak ez a rövid táv maradt, de a legnagyobb akadály még hátra volt: többen is figyelmeztettek, hogy a Nordkapphoz csak egy fizetős kapun keresztül lehet kijutni. Az előtte lévő parkolóig ingyenes az út, és habár onnan is ugyanaz látszódik, mint a félsziget végéről, mégiscsak keserű érzés néhányszáz méter híján mégsem eljutni a kontinens legészakabbi csücskére, így a turisták veszik a 7000 forintos belépőket, mint a cukrot.

Más baj is volt: Honningsvåg szerény reptere után szinte megszűnt a forgalom, így az utolsó 30 kilométernek gyalog vágtam neki. Szerencsére az ötödik környékén megjelent és megállt egy autó, de csak a következő tíz kilométert spórolta meg nekem, aztán lekanyarodtunk Skarvåg halászfalvába, a kontinens egyik legészakabbi településébe. Azért nem szálltam ki a kereszteződésnél, mert a sofőröm felajánlotta, hogy megmutatja nekem az anyukája által üzemeltetett, és a maga nemében igen egyedülálló "Karácsonyházat". Itt szinte bármi karácsonnyal kapcsolatos dolgot megtalálhat a betévedő turista: kézzel készített norvégmintás kesztyűk, sálak, karácsonyfadíszek, naptárak, ékszerek, bundák és játékok mindenhol...

Sofőröm barátságos anyukája nem hagyta, hogy a gofrija és a kávéja megkóstolása nélkül távozzak, sőt ellentmondást nem tűrően egy pólót, három képeslapot, egy karácsonyfadíszt és egy térképet is a kezembe nyomott a Karácsonyház polcairól - ahogy ő fogalmazott - karácsonyi ajándékként. Rövid látogatásom után átsétáltam a szomszédos templomba, ahol részt vettem egy igen családias misén: a papon, a zongoristán és rajtam kívül csak egy ember ült a sorok között.

Előbbi kettő nagyon megörült annak, hogy 100%-kal megnöveltem a miséjükön résztvevő emberek számát, hálából vissza is vittek utána a kereszteződésig. Rövid gyaloglás után megjelent egy autó. Stoppolni kezdtem, a jármű megállt, az ablak lesüllyed és egy zavarodott tekintetű kínai hajolt ki. Mint utólag kiderült, csak azért, mert azt hitték nálam kell belépőjegyet venni. Annál, hogy a félreértés tisztázása után mégiscsak magukkal vittek, már csak az volt a nagyobb jó hír, hogy a valódi belépőkapuk üresen álltak a novemberi holtszezonban.

Tehát megcsináltam!

Bő egy hét alatt eljutottam pénz nélkül a kontinens legészakabbi pontjára. Ott álltam és a hátizsákomban felhalmozott ételmennyiségre meg a következő napok leszervezett couchsurfinges szállásaira gondoltam. Már úgy belejöttem a stoppolásba is. Miért is ne hosszabbítanám meg a pénz nélküli életemet egészen Helsinkiig?

Folytatás itt