Félúton az északi sark és a Skandináv-félsziget között, a Grönlandi-, a Barents- és a Jeges-tenger találkozásánál találunk egy izgalmas szigetcsoportot. Egy szigetcsoportot, ahol illegális meghalni. Ahol minden magyar állampolgárnak jogában áll szénbányát nyitni. Ahol kötelező a horogkeresztes fegyver. Ahol négy hónapig nem megy le a Nap. Ahol vízum nélkül orosz területre léphetünk. Ahol több a jegesmedve, mint az ember. Ahol már felkészültek a világvégére. Ahol szinte minden a világ legészakabbija, legyen szó településről, sörgyárról, templomról, Lenin-szoborról vagy polgári repülőtérről.

Mivel utóbbit egy viszonylag olcsó repülőjárat köti össze a norvég fővárossal, egyértelmű volt, hogy itt töltött egy évem nem telhet el Svalbard meglátogatása nélkül. Az útra csatlakozott hozzám egy barátom - nevezzük mondjuk Áginak - , a tervezéshez pedig két másik barátom nyújtott pótolhatatlan segítséget. Mind Csongor túravezetői tapasztalatai, mind az éppen Svalbardon tanuló Mariana bennfentes tanácsai sokat hozzátettek a tervünkhöz. Ami pedig a következő volt:

A gép landolása után megpróbálunk elstoppolni a sziget szerény hosszúságú főútjának a végéhez, amit elhagyva megérkezünk az érintetlen sarkvidéki vadonba. A kalandtúra kezdete előtt azonban a svalbardi törvények értelmében kötelesek vagyunk fegyvert bérelni a szigetcsoport fővárosában, Longyearbyenben. Ezt érdemes komolyan venni: itt több jegesmedve él mint ember, és szinte nem telik el év az említet két faj tragikus kimenetelű találkozása nélkül.

A vadászpuskák felvétele után búcsút mondunk az épített környezetnek, és nekivágunk a túrának. A következő néhány napos kaland során keresztülgyalogolunk az ösvény nélküli hegyeken, majd megérkezünk a sziget túloldalán fekvő - szinte csak oroszok lakta - Barentsburgba. Párszáz főjével Svalbard második legnagyobb városa a világ legészakabbi Lenin-szobrainak a listájában is hasonló helyet foglal el. A listavezető példány egy lakatlan szovjet városka (Pyramiden) főterét díszíti, ez azonban - a világ legészakiabb településének számító Ny-Ålesunddal egyetemben - ahhoz is elérhetetlenül távol volt, hogy egyáltalán tervbe vegyük.

De Barentsburg nem csak Lenin miatt izgalmas! Ebben a városban megtekinthetjük a világ legészakiabb diplomáciai képviseletét (egy orosz konzulátus), megkóstolhatjuk Norvégia legolcsóbb sörét és az elhagyatott romokban számtalan szovjet kacattal is találkozhatunk. Innen az egykori vasúti sín maradványát követve az Is-fjord (magyarul Jég-fjord) mentén visszatúrázunk Longyearbyenbe, ahol a fegyver leadása és a gép elérése között remélhetőleg lesz időnk egy rövid városnézésre is. Ha szerencsénk van, a túra során láthatunk bálnát, sarki rókát vagy fraterculát, ha balszerencsénk, jegesmedvét.

A szigetek uraira tekintettel a tervezés a fegyverbérléshez szükséges dokumentumok beszerzésével kezdődött. A bűntelen előéletemet igazoló papír hivatalos norvég fordítását elküldtem Svalbard kormányzójának, aki pár napon belül már ki is állította az engedélyemet.

Ugyan a bérlésnek ez meglepő módon nem volt feltétele, én azért igyekeztem az azt megelőző hetekben legalább elméleti szinten elsajátítani a vadászpuska használatát. A fegyverhasználaton kívül a hosszú távú túrázás (összesen körülbelül 120 kilométer, nagy része ösvény nélkül) is újfajta kihívást jelentett, amire az utazást megelőző hetekben szintén sokat edzettünk. Mindemellett felkészültünk az olyan spártai körülményekre is mint a vadkempingezés, a jéghideg vizes fürdés vagy akár a hosszú távú internetmegvonás. Már maga a felkészülés is hatalmas buli volt, alig vártuk, hogy élesben élhessük át (és túl) mindezt!

Tekintettel az egy hétnyi civilizációmentes életre, töltők helyett tartalék akkumulátorokat, pénz helyett pedig tartós élelmiszereket csomagoltunk el. Kolbászok, szalonnák, szalámik, húsgolyók, kenyerek, csokik, magvak, aszalt gyümölcsök, energiaszeletek, zöldségek és pezsgőtabletták minden mennyiségben. Gondoltunk a kiszámíthatatlan időjárásra is: kabát, sínadrág, sapka, sál, kesztyű, esőkabát, fürdőnadrág.

Természetesen az olyan túlélő felszereléseket sem hagytuk otthon mint a térkép, gyufa, bicska, iránytű, izofólia, sátor, hálózsák, kötél vagy az elsősegély-készlet. Nagyon fontos volt, hogy mindenre gondosan felkészüljünk, mert a térerő mentes sarkvidéki hegyekben jegesmedve nélkül is könnyen pórul járhatunk. Elég ha egy gleccseroldalon megcsúszva mindketten eltörjük a lábunk: örökre ott maradnánk.

Végül eljött a nagy nap. Június 14-én találkoztunk az oslói repülőtéren. Ezt az éjszakát a terminál kényelmetlen fémpadjain töltöttük, ami ideális bevezetőként szolgált ahhoz, amire a következő napok során számítottunk. Keveset aludtunk, de szerencsére az ebből adódó fáradságot elnyomta a repülőjegyek megvételének pillanatától emelkedő és az indulás idejére betetőző izgatottságunk. Hihetetlen érzés volt, hogy a hónapok óta tervezett expedíció végül eljött, és mi éppen a világ vége felé tartunk!

Nemsokára már a repülőablakból élveztük a kilátást Norvégia fjordokkal tagolt partszakaszára, aztán a nyílt vízre. Ahogy ereszkedni kezdtünk, felbukkantak az első szigetek. Itt ért minket az első sokk: a főbb völgyeket és a keskeny part menti sávokat kivéve mindent hó borított. Bekanyarodtunk a Jég-fjord fölé, ahonnan már láthatóvá vált néhány elhagyatott, düledező deszkaépület. Hamarosan Longyearbyen első épületei is megjelentek, majd ráfordultunk a kifutópályára, és néhány színes faház fölött csupán méterekkel elsuhanva landoltunk rajta.

A repülőtéren összegyűjtöttünk minden olyan szóróanyagot, ami tartalmazott bármiféle térképet, majd kiléptünk az épületből. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy itt vagyunk, pedig az orrunk előtt magasodó ikonikus jegesmedvés tábla elég egyértelmű jele volt ennek. Stoppolni kezdtünk, és viszonylag hamar meg is állt egy autó. Olyasvalaki ült benne, akire a legkevésbé számítottunk: egy igazi helyi. Nem, nem azért nem számítottunk rá, mert rosszindulatot feltételeztünk volna tőlük...egyszerűen csak nem hittük, hogy léteznek. A Svalbard Egyezmény értelmében itt ugyanis - Marianához hasonlóan - szinte mindenki csak pár évet tölt az életéből, senki sem nevezhető igazából helyinek. (De erről majd később...)

A városközpontban elbúcsúztunk tőle, és a fegyverbolt felé vettük az irányt. Bakancsainkat Svalbard egyik legfontosabb íratlan (néhol írott) szabályának az értelmében a bejáratban hagytuk. Az engedélyt és a fegyver árát az eladó orra alá dugva, egy rövid elméleti oktatás után már fel is vehettük a vadászpuskánkat és a hozzá tartozó töltényeket. Lehetőségünk lett volna riasztópisztolyt is bérelni, illetve egy gyakorlati képzésen részt venni, de a szűk pénzügyi és időbeli kereteink miatt ezekkel nem éltünk.

Kezdetét vette a gyaloglás. Magunk mögött hagytuk az apró fővárost és néhány kanyarral később a jegesmedvékre figyelmeztető táblát is. Elhaladtunk egy szánhúzó kutyák kiképzésére szakosodott farm meg egy kutatóház mellett, majd eltűntek az épületek. Helyüket lápos, mocsaras mező váltotta fel, fagyott zuzmócsomókkal, néhol nyílt vízfelülettel. Ezen a terepen biztos nem jutunk keresztül...

Lépésről lépésre egyre sürgetőbben választ kívánó rejtélyként tornyosult fölénk tehát, hogy hogyan fogjuk ezt a civilizációt jelképező országutat elhagyni. Egy kevésbé vizes(nek tűnő) szakaszon megtettük azt, amit összefoglalhatunk úgy, hogy kis lépés egy embernek, de nagy lépés az emberiség elhagyása felé.

Fűcsomóról fűcsomóra ugrálva, bár térdig sárosan, de átjutottunk a mocsáron. Közben találtunk egy kicsavart útjelzőt, ami olyan jó túrabotként funkcionált, hogy innentől végig magunkkal vittük. Keresztülsétáltunk azoknak a mazochista svalbardiaknak a faházaik között, akik ilyen helyre építkeztek, majd néhány dombbal később megérkeztünk a völgyszájat merőlegesen keresztülperforáló gigantikus vas- és deszkatornyok egyike alá. Valaha ezeken keresztül szállították a kitermelt szenet a bányákból a kikötőbe. A tákolmányon megpihentünk. Megettük az első szendvicseinket, és megtöltöttük a puskát.

A mocsaras rész nem ért véget, ráadásul egyre gyakrabban kellett jeges vizű patakokon is átkelnünk. Még látótávolságra volt az országút, mire Ági bakancsa beázott, az enyém kis idő elteltével követte. Egy közelben legelésző rénszarvascsalád mellett újból megpihentünk. A fűcsomókon lépkedve kimerítőbb volt haladni, mint gondoltuk. Valószínűleg úgy 3 kilométert jöttünk az aszfalt óta, de ezen a terepen inkább tűnt 13-nak. Hamarosan elérkeztünk a vizes szakasz végéhez, de ami felváltotta, rövid időn belül annak visszasírására késztetett minket.

Az apró sziklák gurultak, gördültek, billegtek, dülöngtek, borultak, csúsztak. Az éles köveken egyensúlyozva akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen naiv voltam, amikor egy gleccseroldalba vizionáltam a tragikus lábtörést. Nem kell ahhoz még gleccser sem. Térerő már itt sem volt, és hamarosan az utolsó háztetők is eltűntek a látóhatár mögött.

A terep emelkedésnek indult, néhány folyóátkelés után megjelentek az első hófoltok is. Ezeket nem csak a csúszásveszély, de az alattuk megbúvó billegős sziklák miatt is igyekeztünk elkerülni. Eleinte ez könnyen ment, de a sűrűsödésükkel kénytelenek voltunk keresztülvágni néhányon. Hamarosan fordult az arány; nem hófoltok voltak a sziklás terepen, hanem sziklaszigetek a hóban. Megérkeztünk egy különösen veszélyes szakaszhoz, ahol egy meredek havas hegyoldalon kellett átoldalaznunk az alattunk hömpölygő jeges patak fölött. Csodával határosan, de túléltük.

Egy kis pihenő után elkezdtük felszenvedni magunkat a hágóba. Az út itt nagyon meredekké vált, és a hó is egyre vastagabbnak mutatkozott. Ahol nem volt elég keményre fagyva a felszíne, ott bosszantó beszakadásokra számíthattunk. Eleinte csak eseményszerűen, a hágó előtti utolsó emelkedőre érve viszont már majdnem minden lépés alkalmával derékig a hóban találtuk magunkat. Itt visszapillantottunk. A lábnyomaink mélyebbek voltak a köztük lévő távolság hosszánál, némely feneketlen példány körül pedig alkarnyomaink állítottak emléket egy-egy keservesebb kimászásnak.

Miután kigyönyörködtük magunkat szenvedésünk lenyomataiban, visszaemeltük tekintetünket az előttünk álló útra, ahol nem más fogadott minket, mint ... a nagy fehér semmi. Engem Neo mátrix-szal való megismerkedésének a helyszínére emlékeztetett a szürreális térnélküliség. A piszkos hóval borított hegyek és a szürke égbolt között még a horizontot sem volt könnyű kivenni, nemhogy a felszín domborzatát. Ahogy Ági baljóslatúan megjegyezte, a jegesmedve bundája is gyönyörűen beleolvadhatna ebbe a környezetbe.  

Éjfél múlt. Kimerültek voltunk és vacogtunk. Deréktól lefelé mindkettőnk csuromvizes volt, és körülbelül öt olyan lábujjunk maradt, amit még képesek voltunk mozgatni. Kettőnknek összesen. Döntöttünk. A legközelebbi kempingezésre alkalmas helyen felvertük a sátrat. Bár ekkor még kacérkodtunk azzal, hogy egy kis pihenés után folytatjuk a túrát, de amikor a végkimerültség egyértelmű jelenként mindketten 20 órával a "kis pihenés" kezdete után ébredtünk fel, világossá vált, hogy az egész tervet a kukába dobhatjuk.

Folytatás itt