Éjfél múlt. Kimerültek voltunk és vacogtunk. Deréktól lefelé mindkettőnk csuromvizes volt, és körülbelül öt olyan lábujjunk maradt, amit még képesek voltunk mozgatni. Kettőnknek összesen. Döntöttünk. A legközelebbi kempingezésre alkalmas helyen felvertük a sátrat. Bár ekkor még kacérkodtunk azzal, hogy egy kis pihenés után folytatjuk a túrát, de amikor a végkimerültség egyértelmű jelenként mindketten 20 órával a "kis pihenés" kezdete után ébredtünk fel, világossá vált, hogy az egész tervet a kukába dobhatjuk.
Azt kérdezitek, hogy lehet, hogy éjfél után feküdtünk le, mégis világos volt? Földünk tengelyferdeségének köszönhetően az északi sarkvidék a nyári félév során folyamatosan a Nap felé tekint, vagyis ezalatt itt nincs éjszaka. A végtelenített napsütés okozta azt, hogy a sátorból kilépve ugyanaz a szürke ég alatt találtuk magunkat, mint ami alatt egy napja aludni tértünk.
A mozdulatlan sarkvidéki hegyekben semmi jele nem volt annak, hogy létezett volna még az idő.
Az idő létezésének első bizonyítékát a fegyverbolt bezárt ajtajára ragasztott nyitvatartási idő szolgáltatta. Hajnal volt, leültünk a lépcsőre várakozni. Nyitás után visszaadtuk a puskát. Ott álltunk Longyearbyen közepén fegyver és terv nélkül, élelemmel teli hátizsákkal és csupán annyi pénzzel, amennyit a puskáért cserébe visszakaptunk. A világ legészakabbi bevásárlóközpontjának a wifijén keresztül hamar felvettem a kapcsolatot az előző részben megemlített Marianával, aki nem bánta, hogy a következő négy éjszakát az ő otthonában töltsük. Azért csak ennyit, mert ő ezután hazarepül.
Miután lepakoltunk nála, körbevezetett minket a világ legészakabbi egyetemében. A színvonalas könyvtárral és kutatóhelyiségekkel felszerelt Norsk Polarinstitut (Norvég Sarkkutató Intézet) kampuszában elbúcsúztunk: Mariana beült az előadására, mi pedig a kikötő felé vettük az irányt.
Elhaladtunk a város "lebegő szörnyetege" alatt, amelyet lehet szeretni vagy gyűlölni, de figyelmen kívül hagyni semmiképp. A különleges tákolmány valaha a bányákból kitermelt nyersanyag átpakoló központjaként szolgált, ma szürreális romként uralja - sokak szerint rombolja - a városképet.
A város póklábon forgó palotája, előtérben a kormányzó modern épületével
Megérkeztünk a kikötőbe. A háztömbnyi turistakompok között főleg norvég, svéd, dán és brit lobogós hajók horgonyoztak, de egy itt állomásozó - megfigyelő státuszú - greenpeace-es hajón is megakadt a tekintetünk. De nem nézelődni jöttünk! A meghiúsult túránk miatt feleslegessé vált mennyiségű szárazkolbászainkat és a fedélzeti segítségünket ajánlgatva próbáltunk kapni egy ingyen fuvart valami izgalmas helyre, mondjuk Barentsburgba vagy Pyramidenbe.
A kapitányok jót derültek a kolbászos stoppolásunkon, de egy részeges lengyel férfin kívül sajnos nem terveztek mostanában kihajózni. Elkaptunk viszont egy lényeges félmondatot az egyikőjük válaszából, miszerint innen pár kilométerre van egy másik kikötő is, amit a helyi halászok használnak.
Átsétáltunk, és ott folytattuk a kérdezősködést. A sok elutasítás után alig hittünk a fülünknek, amikor az egyik hajó tulajdonosa, végül ráállt az alkura. Azt mondta, másnap visz egy házaspárt Pyramidenbe. Ha ők nem bánják a potyautasokat, csatlakozhatunk.
Visszafelé megálltunk egy hatalmas postaláda előtt, amin véletlenszerűnek tűnően összeválogatott zászlók (Katar, Fehéroroszország, Dél-Afrikai Köztársaság, Kanada, Észak-Korea, Tajvan stb.) és egy "Üdvözöljük a Mikulás városában, Longyearbyenben" felirat állt. Utóbbiról vajon tud az igazi Mikulás?
Longyearbyen, mint Mikulásváros?
Visszasétáltunk a városközpontba. Könnyen megtaláltuk Mariana lakását, ráadásul a zárral sem kellett bajlódnunk. Akárcsak a cipők levétele, az ajtók nyitva hagyása is svalbardi szokás. (kivéve a fegyverboltot) Vacsora után elindultunk Marianával a helyiek körében igen népszerű "Sval bar" irányába, ahol fejest ugrottunk a sziget napfényes éjszakai életébe. Érdekesség, hogy a legolcsóbb ital itt egy thai import sör volt. (bár olcsónak azt sem nevezném)
Reggel kisétáltunk a kikötőbe. A házaspár már ott volt, és szerencsére nem bánták, hogy mi is. Ők tromsøi klímakutatók voltak, akik az adatok begyűjtése és az új műszerek kihelyezése céljából félévente megteszik ezt az utat Pyramidenbe. Önkéntes fedélzeti munkánkat udvariasan visszautasították, a kolbászokért cserébe pedig egy nagy tányér rénszarvashúslevest, jegesmedvés sört és - ami itt a legértékesebbnek számított - néhány friss gyümölcsöt toltak elénk. Kihajóztunk a kikötőből és keresztülszeltük a Jég-fjordot. Itt végre láthattunk Fraterculát is!
Otromba neve ellenére a Fratercula egy halálosan aranyos madárka. Ezennel indítványozom az átnevezésüket sarki papagájjá!
A meredek sziklafalak között megérkeztünk az egykori szovjet bányászvároska, Pyramiden elhagyatott kikötőjébe. Ezt a várost akár a sarkvidéki Pripjatynak is nevezhetnénk, annyi a közös vonás a két szovjet ex-településben. Pripjatyot a csernobili katasztrófa után hagyták el a lakói, Pyramident a szénbánya bezárása után. Az ukrán szellemvároshoz hasonlóan egy csapásra kiürült, és máig úgy néz ki, mint ahogy akkor hagyták.
Egy ilyen izgalmas hely persze nem maradhatott sokáig rejtve a nagyközönség előtt. A jótevőinkhez hasonló kutatókon kívül az utóbbi időben a turisták is elkezdték felfedezni az egzotikus helyet. Látogatásunkkor is éppen ott volt egy turistacsoport. Persze ez valamit rontott a szellemváros-feelingen, de annyi hasznuk mindenképpen volt, hogy mögöttük mi is be tudtunk surranni azokba az épületekbe, amiket amúgy zárva tartanak a "helyiek". A turisztikai infrastruktúra karbantartása miatt ugyanis nyáron négy, télen pedig kettő ember hivatalosan is otthonának nevezi Pyramident.
Utóbbi adat elgondolkoztatott. Ezek szerint van két ember, aki fél évig teljes sötétségben (télen itt ugyanis nem kel fel a Nap) és teljes elszigeteltségben (ilyenkor nem jön ide senki) él a világ végén...
Azok a fehér pöttyök ott madarak. Rajtuk kívül már senki sem él ezekben a romokban.
A város rátermett őrzői még a környék egyetlen járműveként egy rendszám nélküli buszt is üzembe helyeztek a turistacsoportok számára a kikötő és a városközpont közti rövid távolság leküzdéséhez. Mi azonban gyalogoltunk. A madárpiszoktól szúróan savanykás szagú, korhadó külvárosi fakunyhók (tipikus orosz "dácsák") között egy szovjet stílusú gigantikus településtábla fogadott minket, alatta az utolsó csillényi helyben kitermelt szénnel. Tovább sétálva megérkeztünk a városközpontot körülölelő háztömbökhöz.
Üdvözöljük Pyramidenben!
A betört ablakok mögötti molyrágta ruhák, bútorok, faliképek és egyéb hátrahagyott lomok egy tájház részletességével mutatták be a város egykori lakóinak a mindennapjait. Úgy nézett ki az egész, mintha halálát érző Szovjetunió hibernálta volna magát a sarkvidéki klímán betegsége gyógymódjának a feltalálásáig.
(Szépséghiba a frappáns hasonlatban, hogy a bányavároskát csak 1998-ban hagyták el a lakói - bár tekintettel a számtalan szovjet szimbólumra, elképzelhető, hogy ide nem jutott el a rendszerváltozás híre...)
A szellemváros épületei
Megérkeztünk a főtérre, aminek a közepén a várost egykor működtető és a mai napig birtokló orosz bányacégnek az Arktikugolnak a jegesmedvés emblémája fogadott. Mögötte pedig nem más állt, mint Vlagyimir Iljics Lenin elvtárs személyesen.
Szovjetes lódítás az a 79° ... valójában „csak” 78°39'-en vagyunk
A világ legészakiabb Lenin-szobra. (A bal oldali)
Beléptünk a főteret északról határoló egykori kultúrház maradványába. Csak ebben az épületben el tudtunk volna tölteni egy egész napot! A propaganda poszterekkel kitapétázott földszinti halltól jobbra a világ legészakiabb mozi terme, szemközt pedig a hasonló címmel büszkélkedő tornacsarnok fogadott minket. Utóbbi fényét még egy "Szovjetunió - Norvégia. Baráti kapcsolatok" feliratú tábla is emelte.
Az emeleten néhány iroda volt. Asztalfiókjaikban poros könyvek és megsárgult cirill betűs akták voltak. Az omladozó falú és a felszedett parkettájú folyosót követve egy zeneszobába értünk, ahol néhány hatalmas falnak támasztott balalajka és a világ legészakiabb zongorája várt. Miután kizongoráztuk magunkat a folyosó másik végében lévő filmszoba felé vettük az irányt. Ez a helyiség a mozi fölött helyezkedett el és térdmagasságig televolt használhatatlan filmszalagokkal.
Képek az egykori kultúrházból
Észre sem vettük, milyen gyorsan eltelt az idő! Alig tíz percünk maradt visszaérni a hajónkhoz. Gyorsan betértünk még a szomszédos épületbe is, amely fénykorában a helyi szénbányászok uszodájaként üzemelt, majd rohanni kezdtünk a kikötő felé. A kutatók már a hajón voltak, de a hajó még szerencsére a kikötőben. Elképzelni is izgalmas, mi lett volna, ha esetleg nélkülünk hagyják el a szellemvárost!
Ilyet persze sosem tettek volna. Nagyon kedves emberek voltak, visszafelé még egy kitérőt is tettek miattunk a közeli Nordenskiöld-gleccser lábához. (Amely a bejegyzés kezdőképének a hátterében látható.) Klímakutatókként talán szakmai ártalomból, de szenvedélyesen mutogatni kezdték, hol volt a gleccser vége a fél évvel ezelőtti és az azelőtti látogatásaik alkalmával. A kihelyezett földrajzóra alatt még egy fókát is felfedeztek a távcsövükkel. Az állat közelébe osontunk, majd miután mindannyian kicsodáltuk magunkat a sarki teremtményben, visszahajóztunk Longyearbyen kikötőjébe.
Mi őt, ő pedig minket bámul
Mielőtt visszasétáltunk volna Mariana lakásába, tettünk egy kísérletet a kikötőben egy újabb fuvart szerezni Barentsburgba, de sajnos nem jött össze. Aggodalomra azonban nem sok okunk volt: Mariana a Longyearbyen és Barentsburg között közlekedő turistahajón kereste a tandíját, és biztos volt benne, hogy el tudja intézni nekünk a pénztárcánkhoz illő jegyet, ha esetleg a stoppolás nem jönne össze. Mi azért másnap adtunk még egy esélyt a dolognak.
A korábban már bejáratott kérdéssorozattal próbálkoztunk, de nem működött. Visszamentünk a nagyobb kikötőbe, de ott sem jártunk sikerrel. Nem akartunk túl sok időt pazarolni. Úgy döntöttünk, inkább felmászunk a SvalSat műholdmegfigyelő állomás antennáihoz, és legfeljebb majd utána, hazafelé teszünk egy utolsó próbát a hajóstoppolásra.
Az állomás gigantikus golflabdákhoz hasonlító fehér "gömbjei" azóta izgatták a fantáziánkat, hogy a repülőablakból megpillantottuk őket. Úton feléjük egy másik érdekes hely előtt is elhaladtunk. Itt, Svalbardon található ugyanis az a globális magtár, amelyben a világ összes növényének a lefagyasztott magja megtalálható. A "modern Noé bárkájának" is becézett létesítményt abból a célból hozták létre, hogy egy atomkatasztrófa vagy bármi ahhoz hasonló ítéletnap esetén innen újjá lehessen teremteni a bolygó növényvilágát.
A globális magtár kívülről nem túl izgalmas. Sőt, valószínűleg belülről sem érdekesebb, mint bármely más raktár.
Megérkeztünk ahhoz a lőtérhez, ahol korábban alkalmunk lett volna kipróbálni néhai puskánkat. Itt kérdezősködni kezdtünk a műholdállomás felől. Az egyik gyakorlatozó vadász figyelmeztetett, hogy mivel azon a fennsíkon történik a környék legtöbb jegesmedve-támadása, semmiképpen nem javasolta, hogy fegyver nélkül továbbmenjünk. Kollegája hozzátette, ő még úgy sem menne föl, az igazi veszély ellen az sem véd: sugárzás.
Lemondóan elhagytuk a lőteret és sétára indultunk a hegyoldalban. Azután, hogy átmásztunk egy olyan biztonsági sorompón, amin egyértelműen nem lett volna szabad, megpillantottunk egy felénk közeledő láthatósági mellényes embert.
Aggodalmaink alaptalannak bizonyultak, nem azért jött, hogy visszafordítson minket. Sőt, tervünket meghallva olyan lelkesedéssel bíztatott minket annak véghezvitelére, amit akár szarkazmusnak is vehettünk volna. Lassan, hangosan és minden szótagot megnyomva beszélt.
- Menjetek! Menjetek! Menjetek be a az antennák közé! Itt Norvégiában bárhova be lehet menni! Ne féljetek a sugárzástól, nem veszélyes! Én minden nap ott dolgozom! - Kiabálta olyan természetellenesen széles vigyorral, amit a körülményekre tekintettel sugárzó mosolynak is nevezhetnénk. Egymásra néztünk, megvontuk a vállunk, elbúcsúztunk tőle és elindultunk. De nem visszafelé.
Folytatás itt
