Folytatva a hagyományt újra egy hétvégényi stoppolásra indultam. Mivel sajnos nem találtam használható sátrat, akaratomon kívül azt a hagyományt is folytattam, miszerint egy-egy fontos tárgy mellőzésével teszem még izgalmasabbá ezeket a kiruccanásokat. A "hol fogok aludni" kérdésre egyre sürgetőbben választ keresve közeledtem autóról autóra Oppdal felé. Végül megérkeztem. Sötét volt és nem volt válaszom.
Körülnéztem nincs-e valahol egy fedett és biztonságos hely, ahol meghúzhatom magam éjszakára, majd megpróbáltam továbbstoppolni, hátha éppen a következő kocsiban ülő ember oldaná meg a problémámat. Miután ez a kísérlet is kudarcot vallott, egyszerűen besétáltam egy benzinkúthoz, ahol megkérdeztem, ott tölthetném-e az éjszakát. A kutas jelezte, hogy hamarosan bezárnak, viszont nem messze, egy másik benzinkút egész éjjel nyitva tart. Azon a kúton pedig azt a választ kaptam, hogy várjak, mert egy óra múlva új kutas érkezik, és majd rajta múlik, hogy maradhatok-e.
Egy óra további sikertelen stoppoláskísérlet után visszacammogtam a második kútra. Még az előző eladó volt bent, de azt mondta, sajnos nem maradhatok. Őszinte sajnálata jeléül egy szatyornyi szendviccsel indított útnak az éjszakázásom helyszínéül javasolt vasútállomás felé. Az állomást valóban nyitva találtam, de már foglalt volt: Szerencsére miután odaadtam nekik az egyik frissen kapott szendvicsemet, átengedtek egy padot számomra a helyi moldáv hajléktalanok.
Az oppdali vasútállomást dekoráló kitömött bölény őrangyalként tartotta rajtam a szemét ottlétem alatt.
Az éjszaka simábban ment, mint gondoltam. A legnagyobb bajom az volt, hogy hajnal körül egy nő - naivan utasnak gondolva - minden vonat- és buszindulás előtt fölébresztett. Az utolsó akciója után már nem is tudtam visszaaludni, inkább kiálltam stoppolni. (Valószínűleg ekkor tudatosult benne, hogy én is csak egy voltam az állomás csövesei közül.)
Az első fuvarra majdnem két órát vártam, innentől viszont az egész hétvége során nem kellett 15 percnél tovább lengetnem a hüvelykujjam. Ráadásul igen jó és gyors autókkal jutottam el Kristiansundig, és újabb szendvicsekkel is gazdagodtam.
Így néz ki a Tesla elektromos autója belülről.
Kristiansundot nemcsak az időközben eleredő eső miatt találtam szürkének. A teljesen átlagos norvég kisváros szépen rendben tartott főteret és sétálóutcát igen, de látványosságot nem tartogat az ideérkezők számára. A környék valódi látványossága az úgynevezett Atlanti út, amely a várost Moldével összekötő országút tenger fölé épített szakasza. A 8 kilométer hosszú, 8 hidat tartalmazó útszakaszt egyébként Norvégia mérnöki remekművének, a világ egyik legveszélyesebb és -legszebb országútjának egyaránt nevezik.
Nagyon nagy szerencsém volt! Mire a fent említett útszakaszhoz értem, elállt az eső és az ég is kitisztult. Bizonyítékként mutatok két képet. Az első Kristiansundban készült, a másik pedig fél órával később az Atlanti úton.
A látványos útszakaszt követően egy lengyel bevándorló és egy profi természetfotós autóival eljutottam Åndalsnes városáig. Tekintettel a még mindig tiszta égre, úgy döntöttem, nem stoppolok tovább, hanem végre felmegyek a környék másik híres útszakasza, a Trollstigen tetejére. Természetesen mire felértem ismét pálfordult egyet az időjárás, és pár perc alatt olyan mennyiségű köd kúszott be a völgybe, hogy semmit sem láttam. Egy kicsit vártam, majd feltúráztam egy szomszédos hegyre, ahol - egy korábbi utazásom miatt - már tudtam, hogy egy takaros kis faház vár éjszakára.
Másnap szép, tiszta időre ébredtem, de ez megint csak addig tartott, amíg a kilátóponthoz értem. Szerencsére ez alkalommal úgy döntöttem, hogy nem adom fel, és inkább még magasabbra másztam. Megérte: kis idő elteltével az eső elállt, a köd elszállt, és még egy szivárvány is megjelent!
Már-már giccsesnek tűnt a képeslapokról ismert Trollstigen, amikor végre megpillanthattam.
A tanulság? Ha a trollok földjére utazol, ne csodálkozz, ha az időjárás is trollkodni* kezd!
*najó, igazából az óceáni légtömegek közelsége és akadálymentes mozgása tehet erről, nem a trollok
