Tavaly január elsején egy észtországi kollégiumban ébredtem. Tudom, ez úgy hangzik, mintha egy új másnaposok-film bevezetőmondata lenne, valójában csak annyi történt, hogy eleve ott feküdtem le előző este. Azt a Szilvesztert ugyanis a baltikumi utam során, az észtországi Tartu városában ünnepeltem. A biztonság kedvéért január elsejére nem terveztem semmi programot a pihenésen kívül. De aki ismer tudja, hogy fizikai fájdalom számomra egy egész napot egy helyben tölteni, így már reggel tízkor józanon és frissen kerestem valami elfoglaltságot aznapra!
Szerencsére a szállásadóm is hasonló véleményen volt, így elhatároztuk, hogy elstoppoltunk Európa ötödik legnagyobb tavához, az orosz határon fekvő Peipushoz. Magán a szép vízfelületen kívül a partszakasz óhitű ortodox lakossága is a "mit nézzek meg Észtországban?" google keresés első találatai közé repíti a tavat. Az észt turisztikai weboldal leírása szerint az óhitűek dolgos, hagyományőrző, tisztességes és tehetséges halászok, akik barátságosan kínálják meg az utazókat házi készítésű ételeikkel és italaikkal.
Nos, ez pont egy olyan helynek hangzott, amit jó ötlet egy pihenős január elsején meglátogatni. Nekivágtunk tehát az óhitűek után kutatni, de nehezebbnek bizonyult a feladat, mint gondoltuk. Nem túlzás leírnom, hogy addigi életem legalacsonyabb hőmérséklete vett minket aznap körül. (Ráadásul ez a negatív rekord az ezt követő napokban újra és újra megdőlt.) Sajnos az autók többsége csak kis távolságra vitt minket, így mire felolvadtak a végtagjaink, újra a szabadban találhattuk magunk.
Észt útitársam és szállásadóm.
Közben persze lelkesen vártuk, mikor vesz fel minket egy óhitű, vagy legalábbis valaki, aki ismer egyet. Észt útitársam egy alkalommal a "hova vigyelek?" kérdésre azt találta felelni, hogy az óhitűekhez. Egy másik alkalommal pedig, amikor szóba jött a téma, a sofőr komoly arccal ránk szólt, hogy ha vallásról akarunk beszélni, akkor kitesz minket. Na igen, ez a híresen ateista Észtország...
Végül megérkeztünk a tó partjára, ahol a frissen sült kenyereiket ajánlgató óhitű orosz babuskák helyett a jegesen süvítő szél és egy fagyott homokú, kihalt tópart fogadott minket. Alig néhány percet töltöttünk a jeges, holdbéli tájon, és már menekültünk is egy közeli boltba felolvadni. Itt elfogyasztottuk a szendvicseinket, és minden szembejövőtől megkérdeztük, merre találunk óhitűeket.
A fagyott Peipus-tó.
Annyi ideig ültünk a kényelmes melegben viccelődve, eszegetve és a helyieket hülye kérdéseinkkel ("Jó napot, Ön óhitű?") zaklatva, hogy ránk sötétedett. Egy másodpercre kidugtuk a fejünket a kapun, de miután megállapítottuk, hogy nem csak sötétebb, hanem hidegebb is lett, gyorsan visszaültünk a már felmelegített helyünkre. Ebben a sötétben még kellemes hőmérsékleti viszonyok közt sem lenne egyszerű a stoppolás, ezért ezt el is vetettük. De akkor hogy jutunk vissza Tartuba? Buszozásra csak nem fogunk vetemedni!
Íme az óhitűek temploma.
A zseniális ötletünk az volt, hogy a polgárpukkasztó, zaklató kérdéssorunk végére hozzáfűztük az "És Ön Tartu felé megy?" darabot is, majd az első igenlő válasz alkalmával még azt is, hogy el tudna-e vinni minket. El tudott, nagy szerencsénk volt. Bár óhitűekkel végül nem találkoztunk, csak olyannal aki ismert néhányat, mégis jó hangulatban és sikeresen telt az év első napja.
Ráadásul azt mondják, hogy amit január elsején teszel, az fogja jellemezni az egész éved. Nos, ez 2016 esetében igaznak bizonyult: norvég évemet valóban jól leírják a "hideg" és a "stoppolás" szavak.
