A Gibraltári-szoros afrikai kompkikötőjében kellett rájönnünk, hogy itt a menetrendek olyanok, mint a kalózeskü: inkább csak afféle útmutatók, mintsem valódi menetrendek. A tervezett indulás előtt elkezdtek szivárogni olyan hírek, miszeint néhány óra késéssel kell számolnunk. Végül egy érdekes fordulattal sikerült időben elindulnunk: az előző kompon kaptunk egy-egy kegyelemhelyet. Azon a kompon, amire nem volt jegyünk, és 3-4 órával korábban kellett volna elindulnia, de a hosszú késésével végül "beérte" a mi indulásunkat. A kaotikus szervezésű és teljesen véletlenszerűen közlekedő hajók frappáns bevezetőt jelentettek a rugalmasan értelmezett határidők és a szieszták országához - Spanyolországhoz.
A Gibraltári-szoroson keresztül visszakompoztunk Európába, azon belül is a spanyol Algeciras városába. Itt egy igen alapos, ujjlenyomatvevős és íriszszkennelős határátlépést követően Gibraltár felé vettük az utunkat. Gibraltár az Ibériai-félsziget déli csücskében (de nem a legdélebbi pontján!) magasodó szikla köré épült város, amely földrajzi helyzetének ellentmondóan nem Spanyolországhoz, hanem az Egyesült Királysághoz tartozik. A terület hovatartozása az utóbbi néhány évszázadban szinte végig aktuális vitatéma volt, és Spanyolország minden lehetőséget megragad a "szikla" megszerzésére. Legutóbb a brexit kapcsán élénkült fel a történelmi vita. A geopolitikai fontosságú helyzete és az ott élő britek miatt az Egyesült Királyság azonban hallani sem akar a lemondásáról.
Lehet érvelni a spanyolok mellett, de elég ha ránézünk erre a képre. Csak Gibraltár fölött esik az eső. Mi ez ha nem brit terület?
A fel-fellángoló konfliktus és a megkérdőjelezhető jövő miatt ez valószínűleg Európa egyik legnacionalistább szeglete. Lépten-nyomon a királynő képébe, piros telefonfülkékbe és brit zászlókba botlik az idelátogató. Sőt, megkockáztatom, hogy itt a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó brit zászlók száma.
Couchsurfinges szállásadónk, egy angol villanyszerelő volt, aki szintén büszkén tartotta lakhelyét az Egyesült Királyság részének. Azon felül, hogy nagyon rendes volt, valamiért annyira meg is bízott bennünk, hogy a lakásában található összes ételhez és italhoz korlátlan hozzáférést, a bejárathoz pedig saját kulcsot kaptunk. Azt is elárulta, melyik oldalról kell felmásznunk a sziklára, hogy kikerüljük a fizetős belépést.
A szikla tetejéről gyönyörű kilátás tárult elénk. Jó szemmel vagy erős fantáziával még Afrika partvonala is kivehető innen. Egyik oldalon az Alborán-tenger, a másik oldalon a Gibraltári-szoros vize mosta a partot alattunk. Ezen a helyen kellene a földrajzórákat is tartani: gyönyörűen látszódott ahogy a nyugat felől érkező felhők a vékony sziklának ütközve felemelkedtek és mérsékelt esőpermetet szórtak az óceán felőli falakra.
Akár a földrajzkönyvekben! Kicsiben így néz ki a határ az óceáni és a kontinentális éghajlat között.
A szikla legnagyobb turistalátványosságai azonban minden kétséget kizáróan a majmok. Érdekesség, hogy Európában ezen az egy helyen találhatunk őshonos majmokat. Egy helyi mondás szerint, amíg a sziklán majmok élnek, a terület az Egyesült Királysághoz tartozik. A brit majmok nagyon közvetlennek és szemtelennek mutatkoztak, a helyi taxisok pedig név szerint ismerték mindet. Egy kanyargós ösvényen leereszkedve dél felé, az úgy nevezett Európa-pont felé vettük az irányt. Közben eltévedtünk és egy olyan gyárudvarban lyukadtunk ki, ahol egyértelműen nem lett volna szabad tartózkodnunk. Ezért amikor megláttunk egy közeledő sziluettet, megpróbáltunk eltűnni, de az alak olyan kitartóan integetett nekünk, hogy inkább odamentünk hozzá. A szállásadónk volt. Hiába, Gibraltár nem túl nagy...
A váratlan találkozást követően immár a helyes úton leereszkedtünk a Gibraltári Egyetem és egy rohadt nagy mecset mögötti Európa-ponthoz, ahonnan ugyanaz a kilátás tárult elénk, mint a szikláról, csak alacsonyabb szögből. Innen visszasétáltunk a belvárosba, ahol megcsodálhattuk a - stílusosan egy "Fish & Chips" étterem szomszédjában lévő - gibraltári parlamentet is.
Néhány kép Gibraltárból.
Az angol lordok szobrai és a "Keep Gibraltar brittish" feliratú hűtő mágneseket áruló túlárazott szuvenír boltok közé szorított turistatömegen keresztülvergődve visszasétáltunk Spanyolországba, ahol normális áron és normális pénznemben fogyaszthattuk el a szegényes vacsoránkat. Nem is értem, hogy képesek a majdnem kétszer olyan drága gibraltári éttermek maguknál tartani a turistákat, amikor egy laza félórás sétával már elérhető az első spanyol hely is. Persze, a séta időtartama függ a menetrendtől is. Nem, nem a buszok menetrendjétől, hanem a repülőkétől. A határ előtt ugyanis a repülőtér vágja le a Gibraltári-félszigetet az Ibériairól. Az egyetlen országút a kifutópályán keresztül vezet, amit a landolások néhány percére természetesen lezárnak a forgalom elől.
A brit-spanyol határ a félsziget nyakánál, előtte pedig az azt keresztülvágó leszállópálya.
A határ túloldalán a csak La Lineaának rövidített "La Linea De La Concepción" ronda nevű spanyol városban elbúcsúztam útitársamtól, és az elmúlt napok koplalásain megspórolt eurókból egy extra kitérőt tettem egy igazán "Ronda" nevű településre. Ronda a nevével ellentétben Andalúzia, sőt talán egész Spanyolország egyik legszebb helye. A kanyargós szurdok szélére épített városkára igazán illik a turisztikai honlapok által már elcsépelt "ékszerdoboz" kifejezés.
Begyalogoltam a belváros kis utcáit, majd rövid túrára indultam a völgyben is. Itt gyűjtöttem egy kis kaktuszgyümölcsöt, ami utólag borzalmas ötletnek bizonyult, mert
- hetekig szedtem a tüskéket a tenyeremből
- ugyanezek a táskámat is kiszakították
- a táskában ráadásul maguk a gyümölcsök alaposan össze is nyomódtak
- így nem csak ehetetlen állagúvá váltak, de mindent össze is kentek
A lényeg, hogy ne próbáljunk kaktuszgyümölcsöt csempészni Andalúziából Norvégiába, mert nem éri meg.
Néhány kép Rondáról.
Bár kacérkodtam a stoppolás gondolatával, be kell vallanom, elrémisztett az, amit Spanyolország kapcsán minderről olvastam, és inkább a busz pályaudvar felé vettem az irányt. Itt az a nevetséges helyzet fordult elő, hogy körülbelül 20 cent hiányzott a buszjegyemhez, ha csak nem akartam volna így az utolsó napon egy újabb ötven euróst felváltani. Nem akartam, így életemben először pénzkunyerálásra kényszerültem.
Határozottan odaléptem egy láthatóan turista párhoz (a helyiekről nem feltételeztem olyan szintű angol tudást, amilyen szinten ki terveztem fejezni magam ebben a szituációban), de azért bevezető kérdésként megkérdeztem értenek-e angolul. Szerencsére értettek, így a lényegre is tértem. Nemigen tűntek boldognak a kérdésemtől, de amikor megemlítettem, sőt megmutattam, hogy amúgy van egy ötven eurósom, csak nem szívesen váltanám húsz cent miatt fel, már megértőbbnek tűntek, és két eurót is adtak! A pénztárnál aztán kiderült, hogy a latinosan értelmezett árlistához képest valójában olcsóbb volt a jegy, szóval az egész játszma felesleges volt. Megpróbáltam visszaadni nekik a maradékot, de nem fogadták el, így a csőd szélén álló, szakadt vándorból egy csapásra gazdag turistává válva éreztem magam, ahogy majdnem 4 egész euróval a zsebemben felszálltam a Malaga felé tart buszra. Ennyi pénzből Marokkóban két napig ettem!
Néhány kép az andalúziai Malaga városából.
A nap maradék részét Malaga belvárosában töltöttem, ahol megpróbáltam elverni a könnyen jött pénzt. Csak miután ez sikerült, jutott eszembe, hogy valahogyan ki kellene jutnom a reptérre is. Végül tehát sok-sok marokkói élménnyel a fejemben és az addigra már erjedésnek indult kaktuszgyümölcsökkel a hátizsákomban Malaga kül-és iparvárosán keresztül gyalogoltam ki a reptérre.
