Úgy tűnt, a nap hátralevő részét kínos hallgatásban fogom tölteni egy rosszkedvű sofőr mellett, de amikor legközelebb megszólalt, sikerült az én hangulatomat is a saját szintjére redukálnia. Felhívta a figyelmemet arra, hogy Narvik előtt van egy fjord, amin csak komppal lehet átkelni. A komp fizetős, és nem venné rossz néven, ha a hosszú fuvarért cserébe az ő részét is én állnám. Még csak a kihívás harmadik napján jártam, de úgy tűnt, pár óra és el is fogom bukni...

Előző rész

Körülbelül egy óra múlva megálltunk az északi sarkkörön létrehozott sarkkör-központ melletti parkolóban. Itt végül kibökte, mi bántja. Alig pár órája szakított vele a  barátnője. A fiú éppen az észak-norvégiai katonai szolgálata során kapott szabadságát töltötte otthon, ahol megpróbálta elrendezni a nagy távolság miatt zátonyra futott kapcsolatukat, de ez a fentebb leírt eredménnyel zárult. Ugyan a szabadsága még nem járt le, de nem volt többé maradása abban a városban, ahol minden a volt barátnőjére emlékeztette. Ekkor pillantott meg engem, amint láthatóan stoppolni készülök. Gondolkodás nélkül megállt, mert kellett valaki, aki eltereli a gondolatait.

Innentől kezdve tehát igyekeztem a gondolatelterelő funkciómban helytállni. Már nem csendben ültem mellette, hanem valósággal lefegyvereztem a gondolatait a szűretlenül rázúdított életfilozófiámmal. Meglepett, de a következő néhányszáz kilométer alatt sikerült teljesen kigyógyítanom őt a bánatából. Olyan hálás volt, hogy a komphoz érve ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az én részemet is. Megpróbáltam udvariasan visszautasítani, de a válasza az volt, hogy ez a minimum, amit az agya átmosásáért érdemlek.

Mogorva idegenként csatlakoztunk egymáshoz Mosjøenben, de jó barátként búcsúztunk el egymástól Narvik főterén. Késő volt már, couchsurfinges szállásadóm lakhelye felé vettem az irányt. A lengyel nő a központtól nem messze élt egy kényelmes faházban, amelyet két tengerimalacával, egy látássérült kutyával meg alkalmanként a hozzám hasonló utazókkal osztott meg. Amíg ő elkészítette a vacsorát, én felajánlottam, hogy megsétáltatom a kutyát. A sarki fénnyel megfűszerezett séta után elfogyasztottam az ételt, majd lezajlott életem egyik legkínosabb párbeszéde:

- Köszönöm a vacsorát, azt hiszem lezuhanyzom, és megyek is aludni.
- Szívesen. Aludj is, mert ebben az utazási stílusban sosem tudhatod, hol és hogyan fogsz aludni...
- Valahogy mindig megoldódik. Tegnap az a házaspár szállásolt el, akik stoppolás közben felvettek.
- Igen? Idősek voltak?
- Annyira nem, talán olyan ötvenesek-hatvanasok. Az én szemszögemből mondjuk idős.
- A te szemszögedből gondolom én is idős vagyok.
- Neem, dehogy is!
- 45 múltam.
- Az nem öreg. Apropó, akartam kérdezni, a kutya hány éves?
- Hat múlt.
- Váó, nem hittem volna, hogy ilyen öreg, elég játékosnak és energikusnak tűnt...
- Azért ez nem olyan öreg.
- Nem? Én úgy tudtam, hogy a kutyák korát meg kell héttel szorozni.
- És? Hatszor hét az 42.
- Őöhm....Azt hiszem zuhanyozni indultam...

A közelben lévő Lofoten-szigetcsoport ugyan nem fekszik közvetlenül a Nordkapp felé vezető úton, de semmi pénzért nem hagytam volna ki Norvégia legszebb szegletét, így Narvikból egy pár napos kitérőt terveztem oda. Szállásadóm az előző esti párbeszédünk ellenére is kedvesen felajánlotta, hogy kivisz egy jó stopposhelyre, sőt még a cuccaim egy részét is a házában hagyhattam. Stoppolás szempontjából egyértelműen ez a nap volt a legegyszerűbb. Alig 10 perccel azután, hogy kiszálltam már egy Lofoten felé robogó lakókocsiban találtam magam egy igen nemzetközi csapat újabb nemzetközi tagjaként.

A pakisztáni származású, de az USÁ-ban élő lány és amerikai barátja finnországi tanulmányaik során ismerkedtek meg azzal a szlovák lánnyal, akivel hárman elhatározták, hogy szabadságuk alatt lakókocsiba ülnek és elutaznak a Lofoten-szigetekig. Annak, hogy ők is turistaként érkeztek megvolt az előnye és a hátránya is. Az előnye, hogy nem kellett kérnem őket, hogy álljanak meg egy-egy szebb helyen, a hátránya pedig az volt, hogy túlságosan is sok helyen megálltunk. Végül tehát az egész napot a lakókocsijukban töltöttem, ahol elfogyasztottam a maradék szendvicsemet és csokoládémat, ezzel véglegesen elszakítva azt a vékony köldökzsinórt, ami még a pénzmentes napjaim előtti életemhez kötött.

Már este volt, mire kiszálltam a Lofoten-szigetek legnagyobb városában, Svolværben. Szállásadóm egy meglepően norvégos nevű, de német srác volt, Björn, aki pékként dolgozott a szigeteken. Ez azt jelentette, hogy hajnali háromtól reggel hétig készítette a kenyereket, amelyekből egy keveset haza is hozhatott. Napközben szabad volt, és mint a szigetek megszállott túrázója szívesen csatlakozott hozzám egy rövid hegymászásra másnap.

Elkocsikáztunk a szigetek egyik legmagasabb hegye alá, majd pár óra múlva már a csúcsáról élveztük a kilátást. Innen megmutatta nekem azt a falvat, ahol egész Norvégia legolcsóbb ingatlanjait találjuk. A festői környezetben fekvő, tengerparti falvacskának egy apró betűs hátránya van: évente egy nap éri csak a napsütés. Björn felcipelt magával néhány üveg német zsírhúst is, amiből egyébként egy egész raklapnyival tartott az autójában. Miután elfogyasztottunk néhányat, ő egyenesen visszaautózott Svolværbe, én pedig kihasználva a nap utolsó fényes perceit előbb egy kicsit körülnéztem a környező halászfalvakban.

Másnap hosszú stoppolásra készültem. A szigetcsoport legtávolabbi falvába, a nemes egyszerűséggel csak "Å"-nak nevezett halászfaluba, majd onnan vissza egészen a nemrég elhagyott Narvikig. A biztonság kedvéért azért megbeszéltem Björnnel, hogy ha esetleg rám sötétedne még Svolvær előtt, nyugodtan becsöngethetek hozzá még egy éjszakára. Német barátom útravalóul adott még párat a zsírhúsokból, amire válaszul én otthagytam nála a ráksajtot. Neki ízlett.

Az apró szigeteket összekötő hidakon keresztül a délelőtt folyamán eljutottam Reine kisvárosáig. A hagyományos halászvároska a függőleges falakkal és csipkés hegygerincekkel szegélyezett öböl partján minden bizonnyal egyike a világ 10 legszebb fekvésű településének. Én is lőttem néhány képet a híresen szép kilátást biztosító hegyi úton, de eltörpültem a körülöttem sorakozó profi fényképészek mellett, akik egy-egy ágyú méretű kamerával örökítették meg a képeslapra való tájat.

Innen már nem volt messze Å. Végül az előtte lévő faluig sikerült elstoppolnom a helyi halgyárban dolgozó lengyel nővel, az utolsó néhány kilométert pedig már gyalog tettem meg. Egyrészt azért, mert nem volt forgalom, másrészt pedig azért, mert az útszakaszról lenyűgöző kilátás nyílt Észak-Norvégia fjordokkal tagolt és havas hegycsúcsokkal megbolondított partvonalára és az előtte elterülő zord Atlanti-óceánra.

Åból aztán visszafelé is megismételtem a panorámasétát, majd visszatérve Reinébe egy benzinkutas forró csoki kíséretében bevágtam az egyik üveg zsírhúst. A szegényes ebéd után stopposhely után néztem, de már a keresés fázisában megállt egy autó. Két profi fényképész volt, úgyhogy hasonlóan a lakókocsis társasághoz, velük is eljutottam néhány eldugottabb fjordhoz fényképezés céljából. Délután három múlt, sötétedni kezdett. A fényképészek nem nagyon sürgették magukat abba az irányba, amerre én aznap aludni készültem, ezért a megfelelő pillanatban elbúcsúztam tőlük, és egy másik autóval végül pont sötétedésre érkeztem vissza Svolværbe.

Megtehettem volna, hogy azonnal Björn lakása felé veszem az irányt, és másnap kényelmesen stoppolok vissza Narvikba, de ez túl egyszerű forgatókönyv lett volna. Nem is olyan hosszú várakozás után meg is állt egy litván kamionos, aki egy Narviktól 20 kilométerre lévő benzinkúton tett ki, bár az hosszú út során néha azt kívántam bárcsak korábban tenne így. Legyen elég annyi, hogy a vezetés közben szinte végig smsezgető, túlságosan is szórakozott sofőr egy ízben a "hupsz, megint" megszólalással nyugtázta, hogy az egyik alagút fala leradírozta a fél visszapillantó tükrét.

Éjszaka volt mire kiszálltam a kihalt benzinkúton. Egy külvárosi villanyoszlop pislákoló fénye alatt kezdtem stoppolni, ám ekkor egy ember bukkant elő a sötétből. A fekete férfi felém tartott, és felszólított, hogy azonnal hagyjam abba a stoppolást. Van ugyanis egy bátyja, aki úgyis Narvikba megy ma éjjel, majd ő elvisz. A válaszomat meg sem várva már telefonált is. Próbáltam udvariasan visszautasítani, de ő már-már erőszakosan kísért át az út túloldalára, hogy ott várakozzam. Hamarosan be is kanyarodott egy igen leharcolt állapotú autó, tele szomáliaiakkal. Átsuhant az agyamon, hogy talán bölcsebb lenne, ha ide nem szállnék be, de végül mégiscsak bepréseltem magam közéjük...

Folytatás itt