Első afrikai kultúrsokkomat még Európában szereztem, több mint egy évvel azelőtt, hogy valójában az oroszlánok földrészére vetődtem volna. Szicília fővárosában, Palermóban történt az eset, ami annyival azért mégiscsak árnyalja az előző mondat paradox kijelentését, hogy elég sok afrikai menekült él abban a városban. Ez a történet is náluk kezdődött.

Tekintettel az olasz konyha minőségére, igen kínos bevallanom, de idővel meguntam az ételeiket. Az elmúlt napok összes bazsalikomos pizzája, paradicsomos szardíniája, friss narancsa, testes vörösbora, túlfűszerezett tésztaétele és frissen sütött lepénye egy olívaolajas-fűszeres masszává állt össze a gyomoromban, ami nagyon azt kívánta, hogy ez alkalommal valami egészen mást küldjek le mellé. Ebben az állapotban tévedtem be egy turisták elől eldugott, "afrikai" negyedbe, ahol természetesen azonnal meg is találtam, amire szükségem volt: egy ghánai éttermet.

Na jó, étteremnek nevezni talán túlzás. Igazából egy ghánai család lakásának az alsó szintje volt, ahova csak a tágabb család és más afrikai bevándorlók jártak enni. Azt mondták, olasz már volt náluk, de az "első külföldi vendég" címet azért még nekem tudják adni.

Nagyon barátságosak voltak, türelmesen elkezdték felsorolni a számomra teljesen ismeretlen ghánai ételeket, amikor a menüről kérdeztem. Mivel egyik név sem mondott sokat, csak annyit kértem, hogy adjanak valami standard ételt, amit egy afrikaszűz gyomor is be képes fogadni, illetve egy csóró egyetemista is ki képes fizetni. Látszott rajtuk, hogy nem kell tovább részleteznem a rendelést: összenéztek, elmosolyodtak és már készítették is az ebédemet. Addig lehetőségem nyílt szétnézni a helyiségben.

A vendégek bőrszínétől eltekintve egy átlagos magyar faluvégi kocsmapresszóra emlékeztetett a szoba. Olcsó, foltos viaszterítő az asztalokon, légyfogó a plafonon, meccs a tévében. Helyet foglaltam az egyik üres asztalnál, amin egy folyékony szappan, némi ételmaradék, egy szalvétatartó és egy fél üveg víz alkotta csendélet fogadott. Hamarosan az asztalhoz lépett az egyik afrikai egy sárga éthordóval, amibe vizet engedett. Gondoltam, majd hoz bele zöldségeket is, de amikor újra visszajött, csak az asztalt állt neki lepucolni körülöttem.

Udvariasan megkérdeztem, legalább egy kanalat kaphatnék-e. Jóízűen kinevetett amiért levesnek hittem a kézmosó tálat, de azért a kérdésemre is felelve megemlítette, hogy ugyan itt nem használnak evőeszközöket, de megpróbál keríteni nekem egyet. Én elvörösödve dugtam a kezeim a tál vízbe, azt már meg sem mertem kérdezni, hogy a fél üveg víz ivásra vagy kézmosásra van-e az asztalon, vagy esetleg csak egy előző vendég felejtette-e ott. Hamarosan megjött az étel is: néhány pörkölthöz hasonló szószban ázó rémisztő húsdarab és egy krumplipüréhez hasonló forró massza műanyag zacskóban.

Evőeszközök helyett végül egy használati útmutatót kaptam a kézzel evésről. Meghökkentő módon azonban nem csupán elméletben magyarázta el a tudnivalókat, hanem saját kezűleg demonstrálta is, hogyan kell afrikaiul enni. Megmosta a kezét a sárga ételhordóban (így legalább kiderült számomra is, hogy az üveg víz erre a célra volt ott), majd nemes egyszerűséggel a zacskót átszakítva belenyomta a hüvelykujját a forró masszába. Az ujjával a tenyerébe söpört egy kis adagot az ételből, amit aztán a másik tányérban lévő szószba mártott, kiemelt mellé valami béldarabkát, és jóízűen bekapta a falatot.

Kissé gusztustalannak tartottam a jelenetet, de azért nem adtam föl, a pincér pedig kíváncsian követte első szárnycsapásaimat. Bátortalanul letéptem egy darabot a fehér masszából és mellécsippentettem egy kevésbé furának tűnő, de így is bekategorizálhatatlan származású húsdarabot. Az íze egész jó volt! Mármint a szósznak, mert a fehér masszának nem nagyon volt. A különböző belsőségeket pedig vegetáriánus éveim óta sem nagyon tudtam öklendezés nélkül lenyelni. Itt megpróbáltam. Becsületemre legyen mondva, a tál hús felét megettem, a műanyag zacskót pedig teljesen kiürítettem!

Persze így is elég kínos volt egy fél tányérnyi húst otthagyni, pláne azok után, hogy milyen kedvesen álltak ezek a ghánaiak hozzám, és mekkora reményt fűztek első nem olasz, nem afrikai vendégükhöz. Ezért még bocsánatot is kértem, és szánalmasan mentegetőztem, hogy az én gyomromnak ez nagyon új volt, de amúgy ízlett. Mondták, hogy Ghánában ez a normális, én pedig elkönyveltem magamban, hogy Afrikába csak egy rakás hazai szendviccsel szabad majd utaznom.