Észak-Korea személyi kultuszát elnézve eddigre feltűnt egy különös minta. Minden valamire való épületen ott volt Kim Ir Szen és Kim Dzsongil képe, sokan az ő arcképükkel díszített kitűzőket hordtak, sőt az ő szobraikat ezen a napon az egész város éppen virágokkal terítette be. Ebben a múzeumban is minden róluk szólt, pedig ott van még a harmadik Kim, a jelenlegi vezető is. Ő vajon miért nem kap ekkora tiszteletet? Talán a nép szemében ő valamivel kevesebb mint két elődje? Vagy majd a halála után számíthat az apjáéhoz és nagyapjáéhoz hasonló rajongásra? Természetesen tudtam, kit kell megkérdeznem erről, és Kim is megérezhette, hogy megint valami kellemetlen kérdést találtam ki számára. Láttam rajta, hogy erre nem volt kész válasza.

A sör nem volt túl emlékezetes, de arra jó volt, hogy mellette valami tökéletes baromság juthasson az eszünkbe. Mindhármunkat érdekelt, hogy meddig lehet elmenni Észak-Koreában, ezért azon kezdtünk el gondolkozni, hogy ha most felállnánk és kilépnénk a kapun, vajon hány lépést tudnánk megtenni a város felé. A sör után el is indultunk. A kijárat nyitva volt, kiléptünk. Nem szólt utánunk senki. Elindultunk. Egy lépés, kettő, három…az ajtó hangosan becsapódott mögöttünk, a bárból kiszűrődő zaj szempillantás alatt minimálisra tompult. Négy, öt, hat, hét…Elértünk a terasz végére, lépcső következett. Nyolc, kilenc, tíz…minden sötét volt. Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom…az egyik bokor irányából baljós nesz jött. Tizennégy. Valaki sokat sejtetően köhintett a sötétben.

Ahogy begördültünk Phenjan vasútállomására ismét izgatott suttogás söpört végig a kocsin, ez alkalommal a bőröndzárak kattogásának és a székek visszahajtásának a zörejével fűszerezve. Pár perc múlva kinyíltak az ajtók, és megindult a tömeg. Elbúcsúztam a lányoktól és leszálltam. Lassan a csoport összes tagja összegyűlt a peronon, majd Chris vezetésével keresztülvágtunk az állomás épületén. Ami mögött nem más várt minket, mint...

Hollandiáról mindenki hallott már és mindenkinek van is egy elképzelése az országról, de a "tulipán-prostitúció-fapapucs-szélmalom-fű-tenger" sztereotípián túl sok érdekességet tartogat még ez az ország. Sokan már az ország nevénél elvéreznek, de hogy mi köze a sárgarépának Hollandiához vagy hogyan kerülhetett egy tulipánhagyma többmillió forintba már szinte mindenki számára rejtély. Ha még egy kicsit mélyebbre ásunk pedofilpártot, kocsmatemplomot és boszorkányper-turizmust is találhatunk. Íme 60+1 érdekesség, aminek a többségéről nem csak hogy nem tudtál, de nem is hiányzott mindezidáig, hogy tudd.

Két szenvedélyem van; az utazás és a környezetvédelem. A kettő jobban összefügg, mint elsőre hangzik; sem a világunk megismerése sem a megóvása nem lehetséges a másik nélkül. E két érdeklődés metszetében alakult ki a minimalista életmódom. Arról, hogy milyen kalandos minimalistán utazni, nem kell sokat mondanom; az egész blog erről szól. Gyakran éjszakázom a szabadban, szinte mindig stoppolok, sőt nem egyszer fordul elő az sem, hogy mások által kidobott ételeken éljek. De minimalista vagyok a hétköznapokban is. Szigorú költségvetésemnek azonban nem csak filozófiai, hanem gyakorlati oka is van. Ez teszi anyagilag elérhetővé azt, hogy ilyen gyakran utazzak. Van azonban egy felettébb idegesítő paradoxon ebben a szépen működő rendszerben, valami ami régóta zavarja a lelkiismeretemet: a repülések.

Tízed másodperceim maradtak dönteni és éreztem, hogy az egyetlen esélyem, ha én kezdeményezek. Nem gondolkoztam, csak teljes erőmmel arcon bokszoltam az előttem álló alakot. Különös érzés volt, de nem volt időm megélni; a lendülettel már ugrottam is ki a férfi mellett, aki sokkal inkább a meglepetés- mintsem az ütés erejétől tántorodott kicsit félre. Rohanni kezdtem. Életemben nem futottam még olyan gyorsan, utólag kicsit a Gyalogkakukkra emlékeztet az akkori önmagam. Valószínűleg az én lábaim is olyan egybemosódóan forogtak a derekam és az aszfaltút között, hogy egy kívülálló engem is menekülő rajzfilmhősnek nézett volna. De nem volt kívülálló, az egész utca üres volt. Mögülem kiabálás és rohanó léptek zaja hallatszott, én pedig még tovább gyorsítottam. Már jó pár sarokkal odébb jártam, amikor egy másik - sokkal rémisztőbb - hang is megütötte a fülemet: motorzaj. 

Éppen a Tiltott Város egyik oldalsó kapujánál lézengtem, amikor váratlanul megszólított valaki. Egy csinos lány volt, aranyos szemüvege és diszkrét sminkje alól mosolygott rám félénken. Először azt hittem, ő is le akar fényképezni, de tévedtem. Ismerkedni akart, ráadásul a fényképeket kérő lányok angoljához képest tökéletes kiejtéssel hozta mindezt tudomásomra. Elmondta, hogy egy közeli egyetemen tanul és szeret külföldiekkel barátkozni. Mentegetőzött, amiért csak így leszólított az utcán és elpirulva tette hozzá, hogy szimpatikusnak tart és szívesen meginna velem egy teát, ha ráérek. Rábólintottam. Nem tettem volna így ha csak a leghalványabb sejtésem lett volna arról, hogy ennek a  bólintásnak a következményeként pár órával később teljes erőmből fogok rohanni az életemért egy sötét, félreeső pekingi utcában.

Ez most akkor Európa vagy Ázsia? Örményország vagy Azerbajdzsán? Ország egyáltalán? Nos, ez itt kérem szépen a nagybetűs határvidék: Hegyi-Karabah. Egy olvasóm volt olyan szerencsés, hogy két hetet tölthetett el ezen az izgalmas környéken, és - ami még jobb - olyan rendes is volt, hogy leírta mindezt. Beszéljen ő meg a képei, ti pedig olvassátok szeretettel a blog történetének első vendégposztját:

Úgy éreztem nincs maradásom Csengduban. Megkaptam a zöld jelzést, hogy továbbutazhassak a tibeti határ közelébe, a vízumomat is sikeresen meghosszabbítottam, sőt úgy alakult, hogy végül nem sikerült felszednem egy szecsuáni nőt sem. Az esti borozás közben úgy döntöttem, másnap el is hagyom ezt a gigavárost és visszatérek a hegyekbe. A terv az volt, hogy korán kimetrózok a kettes vonal végállomására, ahonnan egy nagysebességű vonattal gyorsan és viszonylag olcsón kijutok egy olyan helyre, ahonnan már autóstoppal folytathatom az utam. Ha időm engedi, meglátogatom a taoizmus híres hegyét, Qingchengshant sőt később akár pandákkal is találkozhatok. Arra mondjuk a legkevésbé sem számítottam, hogy a Hősök tere kínai másolatába fogok másnap belefutni.

Az utóbbi időkben gyakran hallhattunk arról, hogy Macedónia megváltoztatná a nevét. De mire? És minek? Mi is a gond Macedónia jelenlegi nevével és miért ez a nagy felhajtás körülötte? Megpróbáltam röviden, de kimerítően körbejárni a témát.