Fejemben megannyi sötét gondolat csapongott a nagykövetről, az engem le-leszólítgató járókelőkről, a taxisról, a szállásadómról meg úgy általánosságban erről az egész büdös, koszos és túlzsúfolt városról.  Csak az elmúlt 3 órában annyit költöttem, amennyit 3 nap alatt terveztem volna, pedig enni-és innivalót nem is vettem. És még lehet, hogy a szállásért is fizetnem kell. Meg taxizgatnom oda-vissza? És Maliba hogyan fogok bejutni? Hogyan fogom kibírni ezt a tíz hónapot? Nincs ebben semmi egzotikus meg kalandos, ez simán szenvedés. Megfogadtam magamban, hogy megnézem, mikor és mennyiért tudnék visszarepülni Európába. Mialatt kettesével tömtem magamba az undorító svéd cukorkákat, azon gondolkoztam, hogy már most mennyire utálom Afrikát...

Először csak a Guineai-öböl homályos partvonala, majd ahogy lejjebb ereszkedtünk, a talaj messziről is kivehető, jellegzetes vöröses színe vált láthatóvá. Fák, bokrok, háztetők, kisbuszok, robogók...egyre több részlet bukkant elő. A háztetők sűrűsödni kezdtek alattunk, s a földutakat is felváltotta a piszkos aszfalt. Megérkeztünk a főváros fölé. Olyan alacsonyan szálltunk, hogy szinte be lehetett látni az ablakokon is, és itt nem a tetőablakokra gondolok. Egy nagyobb kanyar után megjelent alattunk a kifutó, és szinte abban a pillanatban egy nagy zökkenéssel landoltunk is rajta. A gép még mindig nagy sebességgel robogott, amikor kezdtem felfogni, mi is történik: tíz hónapnyi afrikai kalandom éppen kezdetét vette.

Egy nagyobb rántás után elindultunk. Olyan bizonytalan sebességgel kezdett neki, mintha maga a vonat sem lett volna biztos benne, hogy valóban jó ötlet-e átkelni ezen a hídon. Exponenciálisan sűrűsödő kattogásokkal gyorsulva haladtunk a kínai hídfő felé, ahol elsuhantunk két szalutáló katona mellett, majd ráhajtottunk a masszív vashídra. A párhuzamos Barátság-hídon álló turisták mutatóujjai, tekintetei és kamerái mágnesként követték a Jalu folyó felett átrobogó szerelvényünket. Megérkeztünk a szárazföldre, lelassultunk és bekanyarodtunk az észak-koreai határállomásra.

- Menjetek! Menjetek! Menjetek be a az antennák közé! Itt Norvégiában bárhova be lehet menni! Ne féljetek a sugárzástól, nem veszélyes! Én minden nap ott dolgozom! - Kiabálta olyan természetellenesen széles vigyorral, amit a körülményekre tekintettel sugárzó mosolynak is nevezhetnénk. Egymásra néztünk, megvontuk a vállunk, elbúcsúztunk tőle és elindultunk. De nem visszafelé.

Éjfél múlt. Kimerültek voltunk és vacogtunk. Deréktól lefelé mindkettőnk csuromvizes volt, és körülbelül öt olyan lábujjunk maradt, amit még képesek voltunk mozgatni. Kettőnknek összesen. Döntöttünk. A legközelebbi kempingezésre alkalmas helyen felvertük a sátrat. Bár ekkor még kacérkodtunk azzal, hogy egy kis pihenés után folytatjuk a túrát, de amikor a végkimerültség egyértelmű jelenként mindketten 20 órával a "kis pihenés" kezdete után ébredtünk fel, világossá vált, hogy az egész tervet a kukába dobhatjuk.

Félúton az északi sark és a Skandináv-félsziget között, a Grönlandi-, a Barents- és a Jeges-tenger találkozásánál találunk egy izgalmas szigetcsoportot. Egy szigetcsoportot, ahol illegális meghalni. Ahol minden magyar állampolgárnak jogában áll szénbányát nyitni. Ahol kötelező a horogkeresztes fegyver. Ahol négy hónapig nem megy le a Nap. Ahol vízum nélkül orosz területre léphetünk. Ahol több a jegesmedve, mint az ember. Ahol már felkészültek a világvégére. Ahol szinte minden a világ legészakabbija, legyen szó településről, sörgyárról, templomról, Lenin-szoborról vagy polgári repülőtérről.

A Balti-tenger és a Mälaren-tó találkozásánál épült svéd fővárost egyszer az életben mindenkinek látnia kellene. A város 14 szigeten terül el, hidak, alagutak és tisztavizű csatornák választják el egymástól a svéd uralkodók díszes épületeit, az ország híres múzeumait, fenyőerdeit, a világváros nyüzsgő sétálóutcáit és a történelmi óváros girbegurba sikátorait, piactereit.

Izgatottan nyújtottam oda a bankjegyet a pénztárosnak. Egyrészt mert különös érzés volt újra pénzhez nyúlni, másrészt mert Åland izgalmas geopolitikai fekvése miatt már régóta érdekelt a Finnország és Svédország között fekvő szigetcsoport. Åland ugyanis nem csak földrajzilag, de politikai értelemben is a két ország között található.

Folytattam az utam dél felé. Hamarosan elértem a Botteni-öböl partján fekvő Kemi városát, ahol egy kis kukázás után zátonyra futottam. Magam mögött hagyva Lappföldet, az északiak viszonylagos nyitottsága után, itt igazán megtapasztalhattam a finn zárkózottságot. Órákig álltam az autópálya lehajtón, és semmi jel nem utalt arra, hogy ebből a helyzetből is kiment majd valaki. Besötétedett és már egyik lábujjamat sem éreztem. Nem volt más választásom, elindultam a sötét autópálya mentén alvóhely után nézni.

Bő egy hét alatt eljutottam pénz nélkül a kontinens legészakabbi pontjára. Ott álltam és a hátizsákomban felhalmozott ételmennyiségre meg a következő napok leszervezett couchsurfinges szállásaira gondoltam. Már úgy belejöttem a stoppolásba is. Miért is ne hosszabbítanám meg a pénz nélküli életemet egészen Helsinkiig?